Legújabbkori Történeti Múzeum Évkönyve, 1959

Gerely es Ede: Kommunista Proletár Múzeum 1919-ben

Gerelyes Ede KOMMUNISTA PROLETÁR MÜZEUM 1919-BEN A magyar múzeumok történetének új fejezetét nyitotta meg a Magyar Tanács­köztársaság 133 napja. Friss levegő tört be az igen nagyjelentőségű és nagymúltú, de akadémizmustól terhes intézmények falai közé. Bár egyes magyar múzeumok már ekkor világhírre tettek szert, a múzeumügy stagnálása a terület legjobbjai előtt már régebben ismeretes volt. Mint zárt tudományos intézmények, a közönségnek csak igen szűk körével tartottak kapcsolatot, rendszerüket pedig korszerűtlenség és ósdiság jellemezte. Különösen élesen vetődött fel ez a történelmi anyagokat gyűjtő intézményeknél, melyek az élettől való elszakadás fellegvárai voltak. Ezek­ben a gyűjteményekben nyoma sem volt az egész nép történetét bemutatni szán­dékozó törekvéseknek. A magyar nép története anyagainak begyűjtése jórészt az uralkodó osztály személyi relikviáinak összeszedésére terjedt ki. A munkásosztály és a parasztság harcaira vonatkozó dokumentációt és tárgyi anyagot nem gyűjtötték, e témákat nem is kutatták. Az ország egyetlen múzeumá­ban sem volt olyan kutató, aki ezzel a témakörrel foglalkozott volna. Jobb volt a helyzet a néprajz terén, ahol a parasztság életviszonyainak igen sok kifejező tárgyi anyagát már ekkor gyűjtötték. E téren különösen kiemelkedő Herman Ottó és Bátky Zsigmond gyűjtői és publikációs tevékenysége. Velük együtt kell említenünk Römer Flórist, aki a magyar történelem anyagainak be­gyűjtésében úttörő munkát végzett. Nem kevéssé jelentős alakjai voltak a magyar múzeumügynek Móra Ferenc és Jósa András. Azonban egy-egy kiemelkedő egyéni­ség előremutató tevékenysége nem tudta végleg áttörni a burzsoá áltudomány ekkor uralkodó szellemét. Az 1918-ban megalakult Természettudományi Szövetség különböző kiadványai­ban igen élesen bírálta a Nemzeti Múzeum szakszerűtlenül kezelt, elhanyagolt állapotban levő természettudományi gyűjteményeinek helyzetét s a Szövetség tagjai számos, évtizedekre előremutató javaslatot dolgoztak ki. Ezek az intézmények — a budapesti és vidéki múzeumok egyaránt — a század elején nagyon messze voltak attól a feladatkörtől, amit betölteni valóban hivatottak lettek volna. Az elavultságnak és tehetetlenségnek ebből, a tudományos munkát megélő állapotából az akkori viszonyok között nagyon nehéz lett volna kivezető utat találni. Mint ahogy — bizonyos elenyésző kivételektől eltekintve — a Horthy-fasizmus évtizedei alatt a magyar múzeumok jelentős része vissza is

Next