Magyar Művelődés, 1931 (10. évfolyam, 1-2. szám)
1931 / 1. szám
A magyar történelemtanítás apologetikus hivatása. Már hozzászoktunk ahhoz, hogy a megszállt területek iskolái a legképtelenebb meséket terjesztik ex cathedra a magyarságról. Mikor ilyen történelemhamisításról hallunk, vagy lemondóan legyintünk, mint akiknek úgy sem áll módunkban akár egy szalmaszálat is keresztbe tenni; vagy leértékeljük az egész jelenséget s legföljebb nevetünk rajta, sűrűn emlegetve a „gegen die Dummheit“ és a „kutyaugatás“ aforizmáit. Arra azonban, hogy olimpusi magasságunkból leereszkedjünk, hogy ezeket a bármily csekélyértékű és átlátszó tanokat írásban és szóban megcáfoljuk, pozdorjává törjük, s igazságunknak propagandát is csináljunk, vajmi kevesen gondolunk. Pedig ezek a leértékelt, ferde nézetek közben már bejárták az egész művelt nyugatot: az utódállamok nagyszerűen megszervezett propagandája már elhintette azokat tudósok, művészek, államférfiak lelkébe, tankönyvek, lexikonok, díszmunkák lapjai közé. Erre vonatkozólag mondta egyszer Lukinich professzor úr, hogy a mai magyar történelemtudomány célkitűzése a megváltozott viszonyokhoz igazodjék s elsősorban defenzív apologetikus jellegű legyen. Tanuljuk meg a szláv nyelveket, tanuljunk meg oláhul (ma már minden második cseh töri a magyar nyelvet), védjük igazunkat a megszállt részek és a külföld mentalitásával szemben. Amint a csonkamagyarországi történelemtudósok iránytűje más csillagok felé mutat, akkor várnak új problémák, új célkitűzések a magyar történelemtanárokra is. Történelmünknek ama fejezeteit kellene legtüzetesebben tárgyalnunk, melyeket szétdaraboltságunk aktuálissá tett, melyekre volt nemzetiségeink állandóan hivatkoznak, mert történelmi jogaikat vélik rájuk építhetni. Ilyen fejezetek a honfoglalás, a telepesítés, a nemzetiségi probléma, a szabadságharcok, a világháború eseményei stb. Ez apologetikus beirányítás már önmagában véve hasznos, mert alkalmas az érdeklődés fölkeltésére, szélesíti az ifjúság látókörét és mélyíti a nemzeti öntudatot. De a nemzeti propaganda is sokat nyerne vele. Gondoljuk csak el, hogy mennyi diák utazik szünidőben megszállt területre. Ottani diákrokonaik, ismerőseik szívesen érdeklődnek a magyar viszonyok felől, a társalgás játék közben is rá-ráterelődik tanulmányi ügyekre. „Hát nálatok milyen az iskola?“ Vagy: „Vannak-e szigorú tanáraid?“ Így indul meg gyakran a vita s gyakran a magyar diáknak azzal a szomorú megállapításával végződik, hogy ő ugyan ezt máskép tanulta, de álláspontjáról társát nem tudja Magyar Művelődés. 1