Majovszky Pál szerk.: Magyar Művészet 1. évfolyam 1925
TANULMÁNYOK - Vámos Ferenc: Feszl Frigyes és kora (I.)
romanticizmus lenni, csakhogy a dicső múlt, melyen a magyar romantikus képzelete borongott, nem valami visszaálmodott misztikus középkor volt, nem is múlt igazában, hanem a remélt szebb jövőnek múltba vetített képe. Amiről itt beszélünk, egészen más és mélyebb dolog, mint amit közönségesen a költészet nemzetiességén értenek : a témák és gondolatok egyszerű hazafiassága, azaz politikai tartalma. Nem ilyen külső, politikai érzelmek kifejezésére kívánom felhívni a figyelmet, hanem a mély belső egyéniségnek arra a hatalmas tüzére, mely szükséges volt, hogy a nemes európai érceket hangulatilag is ily tökéletesen fölolvassza és átalakítsa." Hogy ez így van, erre bizonyíték a negyvenes években induló egész magyar irodalom és bizonyíték az eddig illően nem méltatott Feszl Frigyes egész működésének és egyben az egész romantikus építészetnek is csúcspontja: a Vigadó. Lényegileg mennyire különválik és mennyire fölemelkedik szülőhelyétől, a romantikus építészettől a Vigadó. És mi más lenne ennek lelki rúgója, mint a romanticizmus gondolatának a magyar élet nemzeti tartalmával való az a keveredése, amelyet Babits említ és amely e kor egész magyar irodalmának és művészetének legsajátosabb sajátja. Ez adja meg a romanticizmus nagy jelentőségét, mégpedig különösen Magyarországon, ahol a nyelvével együtt már-már minden egyéni sajátságait elveszteni készülő nemzetnek e korban tán egyedülálló szellemi renaissance-a megindult a romanticizmussal. Persze nem véletlenül. Hiszen nemzetek sorsának fordulása nem múlik véletleneken. „Előzmények nélkül sohasem állhat elő nagy ember, sem nagy esemény." (Gyulai Pál.) Még kevésbbé lehet a véletlenből fejlődöttnek tekinteni egy nemzet kultúráját. A magyar kultúra a XIX. század legelején, miután egy évszázad lassú fejlődése, az európai eszmék lassú beszivárgása átalakította a magyar nemességet, fölkeltette benne a nemzeti öntudatot, hogy végül Kazinczyval és Széchenyivel az élén kitermelte magából a fényes tehetségek egész sorozatát, egész tudatosan indulhatott meg azon a nyomon, mely a maga nemzeti sajátságainak a művészetben való érvényesítéséhez vezetett. Nietzsche az Unzeitgemässe Betrachtungen-ben egy nép, egy kultúra plasztikai erejéről ír, ami alatt azt az erőt érti, amelynél fogva ez a kultúra önmagából sajátlagosan fejlődik, múltat és idegent átformál és bekebelez, sebeket kigyógyít, elveszetteket pótol, eltört formákat önmagából újra kialakít. „Vannak emberek, népek, kultúrák, mondja itt Nietzsche, akikben ez az erő egyetlenegy véres horzsoláson gyógyíthatatlanul elvérzik, de vannak olyanok, kiknek a legvadabb, legborzalmasabb balesetek is csak kevéssé ártanak". A magyar kultúra a XIX. század elején az utóbbi csoportba tartozik, sok bukdácsolás után ért el eddig az állapotig, de plasztikai ereje, az önönmagában rejtőző lappangó erők alakító ereje következtében innen folytonos vonalban fölfelé vitt az útja. Ez út kezdetére esik Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös dr., Ferenczy István, Vörösmarty, Jókai, Petőfi, Arany, Madách, Liszt Ferenc, a két Bolyai, Barabás, Than Mór, Lotz Károly, Jedlik Ányos, Borsos József, Izsó Miklós, Alexy Károly és Madarász Viktorral együtt Feszi Frigyes és УЫ Miklós fellépése. Kettejük gyermekkorában indul a húszasharmincas évek építészete a klasszicizmus jegyében. Ez áramlat repraesentatív mesterei Pollák Mihály, Hild József és Zitterbarth Mátyás, meg Kasselik Ferenc. E mesterek repraesentatív pesti művei: a Nemzeti Múzeum, a Kereskedők háza, a Vármegyeháza és az azóta lebontott Városháza. E kor klasszicista építészeti műveinek mindegyikében, amint ezt Lyka Károly, dr. Hültl Dezső, Schoen Arnold, Lechner Jenő és Meiler Simon művészeti analízise megállapította, bármilyen célt is szolgáltak, bármely mesterünk is készítette, van valami összetartozó, közös, egységes vonás, rajtuk van a közös talajból nőttség hangulata. Szóval egészen jól kivehetően Pestre lokalizálódott klasszicista építészeti stílusról beszélhetünk, mégis a magyar sajátság, a magyar levegő bizony hiányzik belőle. A neoklasszicizmus merev formaelőírása a nemzeti sajátság felszínrehozását nem tűrte és erre nem is volt képes. És természetesen a romanticizmusnak, mely a nemzeti sajátságok érvényrejuttatását tudatosan tette feladatául, első látható jele