Majovszky Pál szerk.: Magyar Művészet 5. évfolyam 1929
KISEBB CIKKEK - KÖNYVISMERTETÉSEK - Ludwig Justi: Giorgione. Dietrich Reimer-Verlag, Berlin 1927. Ism. dr. Eisler Mihály József
MŰVÉSZETI IRODALOM LUDWIG JUSTI: GIORGIONE. Zwei Bände. Mit 63 Bildertafeln. Verlag von Dietrich Reimer, Berlin, 1927. — Vasari, aki a castelfrancói mester két tanítványát, Tiziano Vecellit és Sebastiano del Piombot, személyesen jól ismerte, az olasz festőkről írott könyvében azt mondja Giorgioneról, hogy szellemének nobilitása és formalátásának jelentősége révén a velencei iskola történetében egyedülálló helyet tölt be. Ez az ítélet századok után ma változatlanul érvényben áll, bár volt idő, mikor Giorgione alakja és munkája szinte eltűnt a kutatás elől és már-már mint valami regényes emlék élt a műbarát lelkében. A fiatalon elhúnyt mester kevés képe elszóródott a világban ; egyike-másika félreeső gyűjteményben vagy templomban majdnem hozzáférhetetlenné vált, úgyhogy nem alakulhatott ki munkásságáról egy a valóságnak megfelelő tisztult felfogás és inkább a hagyomány szárnyán nőtt Giorgione híre a jelenkorig. Ekkor történt, hogy éppen 20 évvel ezelőtt egy fiatal német tudós, Ludwig Justin két vaskos kötettel jelentkezett a nagy nyilvánosság előtt, melyben igen részletes és gondos kutatásairól számolt be. A Giorgione-kérdést úgy történeti, mint stílkritikai oldalról alaposan ragadta meg és állította az érdeklődés homlokterébe. Ennek a munkának szokatlanul nagy visszhangja lett. Nem jelentett eggyel több monográfiát a művészettörténelmi könyvek sorában, hanem úgyszólván egy „felfedezést", mint ahogy annak idején Bürger-Thoré közleménye jelentette Jan Vermeer van Delft fölfedezését. Bár sok kritikusa támadt azóta Justi könyvének, alapvető fontosságát soha senki kétségbe nem vonta. Ritka nagy dolog, hogy a szerző 17 évvel később, amikor Giorgioneról írt szakmunkája már rartásszámba ment, nem egy új kiadásra szánta rá magát, hanem egy merőben új, fölépítésben és beállításban más és terjedelemben is megnövekedett eredeti alkotással áll elénk, tanújelét adván annak, hogy a Giorgione-probléma szüntelenül foglalkoztatta és új nézőpontokra juttatta az elmúlt két évtized alatt. Erről a könyvről illő megemlékezni egy magyar szaklapban, hiszen múzeumunk 4 Giorgione-képével sokszor szerepel benne és a castelfrancói mester alakja egyébként sem lehet ismeretlen közönségünk előtt. Nem könnyű feladat kritikailag megállapítani a tényezők ama sorát, melyek összetételéből nőtt egységgé ez a maga nemében páratlanul álló művészettörténeti munka. 700 oldalon 25 kép elemzését adja Justi. Belekezd leírásukba oly módon, mihez fogható példa a szakirodalomban még nem volt; elemzi őket a színanyagtól kezdve a láthatatlan szellemig, mely bennük él; párosítja és szembesíti őket; újabb és újabb beállítást talál, hogy megszólaltassa a beléjük rejtett művészeti valóságot. Vissza nem adható biztonsággal és fölénnyel operál a kevés életrajzi és annál gazdagabb kortörténeti adatokkal, hogy érveléseit erősítse, levezetéseit igazolja. A zeneszerzők téma-feldolgozására emlékeztet Justi modora, ahogy a variálásokon keresztül mindjobban dolgozza ki a képek benső tartalmát és anyagát. De a klasszikus zene végtelen szépségére emlékeztet Justi leírásainak dallamossága is. Wölfflinnél is jobban ura a szónak, a mondatok lírai erejűek, ami éppen Giorgione esetében helyénvaló. Tudományos alaposság és az intuitív átélés szárnyaló készsége vezeti őt az elemzésen keresztül a lényeg meglátásáig. Ahogy Justi a mai értelmesség és érzés-tudás teljes felkészültségével síkra száll Giorgione-ért, akiben meglátja az előkelő lelkű alkotó első igazi példányát, a nem kézmíves-típusú művészt, azt egy összefoglaló mondatban is csak sejtetni lehet. Justi könyvét nem forrásmunkák felhasználásával írta meg. A képekhez zarándokolt el, előttük foglalta szavakba benyomásait és építette ki azokat szemléletté. Tiltakozik az ellen, hogy könyvében csak költői körülírását lássák Giorgione művészetének, inkább vezetni akar az önálló szemlélődésre. Ennek a törekvésnek elérésére azonban csak olyan meggyőződéses tollú író képes, mint ő. Német nyelven előtte csak Herman Grimm foglalkozott művészettörténeti kérdésekkel ilyen módon, de Grimmben túltengett a literatori szempont. Justi módszerét talán legjobban definiálja, ha „plátói"-nak nevezzük. Szeretettel mélyül az egyén munkájába, de eljut az ősforrásig, ahonnan az egyén ered, a szerves fejlődés kiinduló pontjáig, az ideáig. Valóságos esztétika az, melyre képelemzéseit építi, de itt is az az elv győz, hogy általános szempontokat külön nem ad, hanem csak a konkrét eset kapcsán mondja el a törvényszerűt. Éppoly szeretettel és elmélyüléssel méltatja Giorgione kortársait is. Könyvének egyik legmegkapóbb részlete az a fejezet, melyben Dürer olaszországi tartózkodásáról elmélkedik. Dürer leveleiből szinte kézzelfogható elevenséggel lép ki a velencei élet színessége és tarkasága, épp az a kor, melynek művészi képviselőjévé vált Giorgione, ugyanilyen formában tér ki Lionardo és egynéhány kisebb rangú művész munkásságának méltatására, kiknek vállán nőtt fel Giorgione. Tanítványairól sokhelyütt ír és utal arra az eleven folyamatra, mely Giorgioneból kiindulva az addig provinciális jellegű velencei festészetet a művészettörténelem egy pompázó fejezetévé emelte. Eiser Mihály József dr.