Oltványi-Ártinger Imre szerk.: Magyar Művészet 14. évfolyam 1938
KÖNYVISMERTETÉSEK - Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei. VIII. kötet. 1935—36. Ismerteti Horváth Henrik
szetnek szentelt értekezés szerzője. Nagyon is időszerű feladat a régi szepesi művészet látomását megint felidézni évszázadok történeti beruházását a magyar tudományosság és az általános műveltség számára hozzáférhetővé tenni. Már régen észlelhetők aggasztó jelenségek, melyek a régi magyar művészet birtokállományán belül életbevágó határkiigazításokra törekszenek. Ez év tavaszán Prágában a régi „szlovenszkói" művészetnek szentelt kiállítás nyílt meg, mely szerencsére nem a legjobban volt előkészítve, úgyhogy nem nyújthatott áttekinthető szemlét a felvidéki festészetről, de még a bevallott bekebelezési irányzatnak sem tudott valami érdemleges szolgálatot tenni. Német részről rövidesen összegező munka fog megjelenni, melynek szerzőjétől, Erich Wiesetől önkéntes meghatározásoktól, elméletektől és ámításoktól mentesebb előadást remélhetünk, mint amilyent az utóbbi időben az erdélyi német művészetről szóló kiadványban (W. Pinder, W. Roth, W. Th. Miller, A. Freih. v. Reitzenstein, Heinz R. Rosemann) kaptunk. Még ha ez valóban be is következne, ez egyáltalában nem jelentene tehermentesítést a magyar műtörténeti kutatás felé. Változatlanul fennáll az a kötelezettség, hogy a munka és a felelősség oroszlánrészét magunkra vállaljuk és a sajnos elmulasztott feladatokat a feltornyosuló, szinte áthághatatlannak látszó nehézségeknek ellenére újból elénk tűzzük. A boldogult Divald Kornélnak, kinek fáradságos áttörését nem akarjuk elfelejteni, felvidéki kutatóútjain és sétáin úgyszólván csak közlekedési és fizikai nehézségekkel kellett küzdenie. A mai nehézségek a felvidéki művészet emlékeinek felkutatásában inkább lelki és lelkiismereti síkon mozognak, s gyakorlatilag és elméletileg összehasonlíthatatlan nagyobb, néha a személyi biztonságot is veszélyeztető kockázattal járnak. Évekkel ezelőtt a világháború és Trianon okozta külső és belső bizonytalanságok aránylagos enyhülésével Genthon István a modern műtörténeti módszertan eszközeivel megkísérelte a régi magyar festészet történeti helyzetét megrögzíteni, mely keretben magától értetődően a szepesi iskolának nagyon számottevő hely jutott. Ennek úgy esztétikai rang, történeti érték és fejlődéstörténeti jelentőség tekintetében oly fontos műhely körvonalainak, gyökereinek és kihatásainak kidomborítását kapjuk most Csánky Dénes munkájában, mely az előttünk fekvő évkönyv terjedelmének kerek háromnegyedét foglalja le. Már emlékismereteink köre Csánky munkája révén tetemesen bővült. Nem elégszik meg az eddig ismeretes anyag újjácsoportosításával, mesternevek vitatásával, kronológiai helyesbítésekkel, hanem többszörös felvidéki utazásokon szerzett autopszia alapján a teliből merít. Ezt a szorgos kutató és nyomozó munkát a legkézzelfoghatóbban igazolja az a száztizenhárom képmelléklet, melyek eredetijei nemcsak a múzeumokban és a nagy országutakhoz közel eső városok templomaiban, hanem sok esetben nehezen hozzáférhető falvakban vagy szlovenszkói magántulajdonban rejtőztek. Módszerében különös alapossággal megvizsgálja a színadást, a festékanyag természetét és összeállítását, az ebből előállott hatásokat és műhelyösszefüggéseket. Anyagismeretén és módszerén felül minden sorból kicsendül megihletett agyszeretet, melynek természetes következése, minden monografikus munka szükséges velejárója, a választott tárgykör jelentőségének bizonyos fokú felértékelése. De ezt sem merjük hibának felróni, sőt határozottan erénye a munkának ; nem szabad ugyan szem elől téveszteni, hogy az egész kérdés művészettörténeti fontosságán felül ezeknek a lassanként kultúrtudatunk perifériája felé sodrott művészi értékeknek állandó hangsúlyozása és ébrentartása a nemzeti ethos csorbítatlanságára nézve felbecsülhetetlen erőforrást jelent. Csánky munkája sok utánjárás árán szerzett anyagismeret birtokában nem ritkán helyesbíti az eddigi megállapításokat, ami a történeti és művészettörténeti megismerési keretek rugalmasságánál szinte magától értetődik. Az eredmények mindig csak bizonyos ideig helytállók, ami alól majd ez a munka sem fog talán kivételt tenni. De amennyire most áttekinthetjük az emlékanyagot és szakirodalmat, úgy főleg három pont lesz Csánky monográfiájában, mely már oly végleges tisztázást jelent, hogy minden további kutatásnak ezzel okvetlenül számolni kell. Az elsőleges, kézzel fogható eredmény két a boroszlói múzeumben őrzött oltárszárny felismerése, illetve egy szepességi mesterrel való kapcsolatba hozása. Tovább haladva a beható stíluselemzés útján, a szerző alig vitatható sikerrel megkísérli a szepesváraljai, szepesszombati és okolicsnói főoltár rekonstrukcióját. Ezzel a megállapítással — és ez Csánky harmadik nagy érdeme — három új kiindulópont, három külön erőgóc bontakozik ki, melyet ezután már nem lehet figyelmen kívül hagyni. A szepesváraljai főoltár formanyelve a Wilhelm Pleydenwurfftól Nürnbergből Boroszlóba átültetett frank hagyományok hatása alatt áll. Az okolicsnói festő a szepeshelyi művészet közvetítésével nyerte technikai iskolázottságát és alsónémet és németalföldi igazodását, míg a szepesszombati főoltár festője a