Bernáth Aurél szerk.: Magyar Művészet 15. évfolyam 1948
1. szám - Genthon István: Egry József
A MAGYAR MŰVÉSZET elindult s hazatérésétől számítható jellegzetes művészetének kiérése. A nagyvonalú, látóhatárba vesző balatonparti tájak másfajta felfogást, más képszerkesztési módot vártak tőle. A dombokkal váltakozó völgyek hullámszerű ritmusa párában és fényben oldódott fel. Belátta, hogy a természet formái mellett a kontúros ábrázolási mód koldusság s hogy a természet a maga hatalmas vegetatív valóságában többet követel attól, aki elébe áll. Primitívség nélkül egyszerű, összegezés felé hajló művészetébe belekerült térbeliség fogalma s ugyanakkor megjelent a fény is képein, mely nyugtalan csillogásával bearanyozza a zöld tájakat s az ősi, vulkanikus eredetű hegyeket. Egry fényfestése mögött — ezt már többen megírták — szinte mitikus erejű napimádat rejtőzik. A fény fellazítja, gazdaggá varázsolja képeit. Harsogó özönével elmossa a kontúrokat, csillogásával puhává, bársonyossá teszi az éles formákat. Egységbe markolja a tárgyak színértékeit, megszünteti az ellentéteket, rabszolgájává hajtja a színt és formát egyaránt. Ez a fényfestés nem a francia impresszionizmus magas színvonalú valőr-virtuózkodása, sokkal barbárabb és elemibb annál. Honnan nyerik képei szokatlan egységüket? A kép mélységéből indul el, kiemeli az egyik távoli, meghatározott pontot, legyen az hegyorom, ház- vagy templomtorony. Onnan halad az előtér felé, mint ahogyan a virág kelyhéből sugároznak szét a szirmok. Ez a komponáló mód nemcsak a látható világot alakítja, hanem meghatározza a tárgyak egymáshoz való érzéki viszonyát a térben. Sokkal igazabban testies és térbeli művészet ez, semhogy az impresszionista kompozíciókkal össze lehetne hasonlítani. A természet arca egyre nagyobbodott előtte s ezzel kapcsolatban fokozatosan satnyultak el a mellékes járulékok. Ebben a művészetben nincs külön ember vagy állat, növényzet vagy táj, csak egyetlen lendület, mely egy pillanatra képpé fagyott. Az ember — még ha önarcképet fest is — alárendelt elem, semmiféle tartalmi vagy irodalmi jelentősége nincsen. Nincs érzéke a borongó és finom szépségű tájak iránt, melyek a Balaton partján üldögélő Mészöly Gézát lelkesítették. A táj éppúgy beleforrad a képbe, mint az ember. Ha van valami ünnepélyes mellékíze a vidékiségnek, mint a mai francia regényirodalomban, Egry József vidéki festő. Megdöbbentő, hogy érdeklődési köréből mennyi minden tökéletesen kiesett. Nem érdekli a város vagy az akt, a messzi táj vagy az emberi élet, éppúgy mint csendélete alig van, legyint a múltjából előderengő kompozíciók felé. Valamennyi képe egy-egy rekedt kiáltás, mely szorongó lelkéből kitör: ha muzsikus lenne, rapszódiákat írna, mint ahogyan a magyar zenében Liszttől Bartókig ez a műfaj jelentős helyet kapott. Tulajdonképpen az egységet bámulom a legjobban ebben a sajátságos művészetben, mely cseppet sem változatos, sőt még azt sem mondhatnám, hogy hívogató. Van benne bizonyos büszke szomorúság, mely csak a választottakat engedi a maga közelébe. Az egység szüntelenül jelen van, görcsös szorításában tart embert és fényt, tavat és tájékot. A képelemek homogén anyaggá forrottak össze, az arc nem fontosabb a víztükörnél és fordítva. Régebben a fény pogány tobzódásában gyönyörködtem, ma inkább abban az elragadó, szinte önmagának ellentmondó együttesben, melyben a szenvedély és a logika egyformán hatalmas szerepet kap. El kell felejteni, hogy színskálája szinte mozdulatlan, hosszú évek óta. Azt is, hogy kedvelt technikája az olajpasztell helyett szívesebben vennénk beváltabbat. E szubjektív és lírai alapú művészetnek ily magasfokú megjelenítési módja előtt el kell némulni. Akit egyszer Egry József piktúrája megfogott, azt nem ereszti el többé. Hozzá kell még azt tenni, kívánatos, hogy ez a különös, magános művész maradjon csak magában. Ne sürögjenek körülötte megértő tanítványok és óvatos továbbfejlesztők. Pedagógiai hatása egyenlő a semmivel, utánzásra tökéletesen alkalmatlan. Legyen nekünk elég az, hogy amit tud, azt ő tudja egyedül a világon. Genthon István