Bernáth Aurél szerk.: Magyar Művészet 15. évfolyam 1948

1. szám - Hatvany Ferenc: Párizsi levél - Meiler Simon: Francia művészek a Színművészeti Múzeumban

27 MELLER SIMON: FRANCIA MŰVÉSZET FRANCIA MŰVÉSZET A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN címen a múzeum földszinti két termében szerény méretű, vonzó kiállítás nyílt meg. A XIX. és XX. századi francia festészetnek, szobrászatnak és rajzművészetnek a múzeum birtokában levő alkotásait egyesítették itt, magántulajdonban levő két képpel kikere­kítve. Ha az egyes darabokat a közönség nagy része már ismeri is s így az új együttes művészi meglepetésekkel nem igen szolgál, annál érdekesebben beszéli el keletkezése történetét. A kiállítás első termében harminchat festmény mutatja be többé-kevésbbé jellemző példákon a francia festészet fejlődését Delacroixtól Bonnardig. Noha olyan fontos nevek, mint Ingres, Géricault, Miliet, Rousseau, Daumier, Sisley, Degas s az újabbak közül Picasso és Matisse hiányoznak is belőle, a gyűjtemény egésze földrajzi helyzetünket tekintetbe véve, megnyugtatónak, sőt meg­lepőnek mondható. Mert ne feledjük el, hogy a XIX. század első felében Páristól még nagyon messze estünk, s a vasfüggönyök egész sorának kellett felgördülnie, míg a francia művészet elsőbb­rendűségét felismertük. A nehezen ébredező magyar képzőművé­szet eleinte másfelé keresgélt, hol Rómában, hol Firenzében; a kedves „biedermeier" idejében Bécs, a történeti festészet felvirá­gozásakor München és Düsseldorf lettek művészeink Mekkái s csak a század második felében jutottak ki mestereink Párisba. Gyűjtésünk még tétovábban indult, mint művészetünk. Munkácsy már egy évtizede aratta Parisban világsikereit, mikor képtárunk az első szerény francia festmény birtokába jutott. A kiállítás legrégibb szerzeménye Ch. E. Jacque festménye (23. sz.), melyet még a Magyar Nemzeti Múzeum képtára szerzett meg 1878-ban a Képzőművészeti Társulat kiállításán, közvetlenül a 65 éves festőtől. De csak húsz év múlva, 1898-ban vásárolják meg kiállításunk második darabját, D. Diaz festményét (17. sz.). Húsz év kellett a második tétovázó lépés megtételéig! Ezek az első szerény flirtölések a párisi múzsával. A már rég világhírű barbizoni iskola elsőrendű mestereinek, egy Milletnek vagy Rousseaunak közelébe sem merészkedtünk, ehhez bizonyára túl szegények is voltunk, hanem csak a második garnitúránál, Jacquenál és Diaznál próbálkoztunk. Az 1906-ban felavatott Or­szágos Magyar Szépművészeti Múzeum „Modern Képtár"-ában a XIX. századi francia festészet nagyszerű együttesét még mindig csak két jelentéktelen képünk, a Jacque és a Diaz képviselte. Pedig időközben — részben a hosszú béke folyományakép­pen — Magyarország elmaradt gyarmatból a művelt és jómódú országok színvonalára küzdötte fel magát. Művészeink, műtörténé­nészeink és gyűjtőink Párist járták s az impresszionista festőkért lelkesedtek. Csupán a „művészeti ügyosztály" konok elfogultsága akadályozta meg gyűjteményünk modern francia részének kiépí­tését. Soha többé vissza nem térő alkalmak felelőtlen elmulasz­tása volt ez! A Nemzeti Szalon 1907-ben megpróbált rést ütni a konzerva­tív ellenállás falán. Ezévi nyári kiállításán három francia kétt C. PISSARRO: Tájkép (olaj)

Next