Magyar Múzeumok, 1998. 1. szám (Vol. 4.)

KIÁLLÍTÁSOK - Ságvári György: "Fényesebb a láncnál a kard": emlékkiállítás a Hadtörténeti Múzeumban az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150 éves évfordulója tiszteletére

46 nek. A textilrestaurátori szakma legjobbjai vették munka alá őket. A zászlók regényes sorsa már eddig is sok publicistát ihletett meg, várhatóan így lesz ezután is. Amint az a történelemkönyvekből ismeretes, a zászlók 1849-ben a cári csapatok kezébe jutottak. 1941-ben, hosszú diplomáciai előkészítés után visszakerültek Magyarországra. Négy év múlva újra hadizsákmány lett belőlük, majd megint ünnepélyes visszaadás következett 1948. április 4-én. Félévszázad alatt azonban jó néhányuk, többek között a nem mindig sze­rencsés restaurálási beavatkozások miatt ko­moly pusztulásnak indult. A mostani kiállítá­son speciális vitrinekben, megfelelő hő-, fény- és nedvességviszonyok között, „műtárgybarát” környezetben láthatók. A világosi fegyverletétel véres megtor­lásának dokumentumait mutatja be a 6. terem első vitrinje. A második nagyobb tematikai egység a kiegyezés politikai történéseit vil­lantja fel. A forradalom és a szabadságharc leverése után - félve a megtorlástól - ezrek kénysze­rültek elhagyni Magyarországot. 1848-49 utó­életének másik helyszíne a nagyvilág, Európa, Amerika. A fegyverletételt követően mintegy 5000-en lépték át a szomszédos török biroda­lom határát. Közülük több mint 3000-en még októberben visszatértek. A többieket a török hatóságok Vidinből előbb Sumlába költöztet­ték, majd 1850. február 16-án tovább a kis­­ázsiai Kütahyjába. Az emigráció történetét mutatja be a harmadik témaegység. A Kossuth-Görgey kérdésben fogalmazó­dott meg: ki a hős? - ki az áruló? A szabad­ságharc leverése után Görgey Artúr lett az áruló, s a közvéleményben a szabadságharc legnagyobb formátumú katonai egyénisége hosszú időn át Kossuth negatív alternatívája lett. Görgey matuzsálemi kort megélve, 1916- ban halt meg, s bár még életében „rehabilitál­ták”, személye körül - politikai kurzusoktól függően - egészen máig dúlnak a viták. A sza­badságharc e két nagy formátumú személyi­sége egy blokkban szerepel a kiállításon. Ugyanilyen fontos téma a dualizmus korá­nak forradalom és szabadságharc kultusza: honvéd egyletek, a szabadságharc közszerep­lőinek sorsa, társadalmi megbecsültsége. A forradalom és szabadságharc kultuszához tartozott az egykori résztvevők tárgyi ereklyé­inek gyűjtése, kiállításon való bemutatása és megőrzése is. Az egyik leghíresebb - és sze­rencsére máig fennmaradt - gyűjtemény az aradi ereklyemúzeum. Egy tárlóban az Aradi Városi Múzeumtól kölcsön kapott ereklyetár­gyakat mutatjuk be. Az 1880-as évektől jöttek divatba az emlék­műállítások. ‘48 emlékművei kapcsán a legfon­tosabb helyszín természetesen a főváros. A forradalom szereplői közül elsőként - a har­mincéves évfordulón - Petőfi kapott szobrot a pesti Dunaparton. A szobor és környezete az­óta megszakítatlanul történelmi jelentőségű emlékhely. Politikai vélemények kereszttüzébe került a budapesti Kossuth-szobor. Noha rög­tön halála után megkezdődött a gyűjtés a költ­ségekre, a szoborleleplezésre, egészen meg­változott körülmények között csak 1927-ben kerül sor. Elkészült viszont a Kerepesi temető­ben a sír fölé emelt Mauzóleum. Élt ‘48 hagyományainak egy intimebb vo­nulata is, ami megmaradt az otthonok falai között: a szobák falán, polcokon, szekrények­ben hajdani harcosok, apák és nagyapák fél­tett ereklyéit őrizte a család, bekeretezve a szétdarabolt zászló foszlányát, a megfakult régi honvéd sapkát, atillát, egy vitézkötést, igazolványt, egy-egy kitüntetést, adományozá­si okiratot - a „nagy idők” kis emlékeit. De be­kerültek az otthonokba a míves albumok, a népies olajnyomatok a haldokló Petőfiről, a búcsúzó Kossuthról, az aradi tizenhármakról, giccses vásári termékek, poharak, tányérok, jelvények 48-ra utaló legkülönbözőbb felirat­okkal, a ponyvairodalom termékei. Ezekből nyújtunk át egy csokorra valót a kijárat mellet­ti nagy vitrinben. Külön története van a március 15-éknek. Pest népe - az itáliai események hatására - először 1860-ban választott magának ünne­pet. A hatalom a tömegbe lövetett. Ez volt az első igazi demonstráció, amelynek később oly sok folytatása lett. A kiegyezés után az állam nem vállalta az ünnepet, s az ötvenedik évfor­dulón is csak április 11-ét, a 48-as törvények szentesítésének napját nyilvánította nemzeti ünneppé. 1848-ról az igazi állásfoglalás csak a nyolc­vanadik évfordulóra született meg. Klebels­­berg Kunó javaslatára megszületett a március 15-ét nemzeti ünnepé nyilvánító 1927. évi XXXI. és „Kossuth Lajos örök érdemeiről és emlékéről“ szóló XXXII. törvénycikk. A tör­vénykezéshez kapcsolódva 1927. november 6- án avatták fel a Parlament előtt Horvai János sok vitát kiváltó, ma már nem látható Kos­­suth-szobrát. 1945 után a megváltozott értékrendben megváltozott ‘48 megítélése is. Egy igen rövid periódusra 1848 megint a nemzeti összefogás jelképe lett. A kommunisták azonban, ahogy a hatalmat, úgy egyre inkább ‘48-at is maguk­nak sajátították ki. A töretlen hitelű Petőfi és Kossuth mellé új szimbolikus személyiséget emeltek a nemzeti mitológiába a régi március hajdani főszereplői közül, Táncsics Mihályt. A centenárium ünnepségeit már egyértelműen ez a jelképrend uralta. A történelmi hősökkel egy sorban egyre gyakrabban tűnt fel Rákosi. A forradalmiság szellemében lebontották a Parlament elől Horvai csüggeteg Kossuth szobrát (a mellékalakok ma Dombóvárott lát­hatók), és helyébe egy optimista, rohamra kész munkásokkal, parasztokkal, diákokkal körülvett népvezér Kossuthot mintázott meg a korszak híres szobrászművésze, Kisfaludi Stróbl Zsigmond. 1848-49 céljai és hagyományai legigazabb és legtisztább formájukban 1956 októberének forradalmában éledtek újjá. Az új forradalom­ban a régi forradalom és szabadságharc is a maguk tiszta formájában jelentek meg. A cé­lok összecsengenek ‘48 márciusának jelszava­ival; a szimbólumok: a Kossuth-címer, a nem­zeti színű karszalag, a búzakalászos-kalapá­­csos Rákosi-címertől megtisztított nemzeti zászló egyértelműen utalnak 1848-ra. Kísérte­tiesen hasonlítanak a következmények is: a le­­veretés, a megtorlás, az idegen csapatok, a ki­végzett mártír miniszterelnök, a többi kivég­zett forradalmár, a bebörtönzések, az emigrá­­ciós sorsok. Ennek a párhuzamnak a doku­mentumai láthatók a következő tablón. Az új kommunista rezsim félt ‘48 szellemi­ségétől. 1956 decemberében rendelettel ad­ták vissza március 15-e rangját, 1957-ben már visszavonták. Az 48-49-es szabadság­­harc emlékünnepe a hivatalos Magyarorszá­gon több mint három évtizedre ismét lefoko­zott és egyre fáradtabb ünneppé lett. Epizód a nemzet tavaszai sorában, s kezdő ünnepe a nem kis történelmi ízlésficammal megkonst­ruált „Három Tavasz” ünnepsornak. Megma­radt ugyanakkor jelképnek és igazi ünnepnek a rendszerrel szemben állók számára, így érke­zünk el 1989. március 15-éhez, amikor a meg­gyengült hatalom elleni impozáns tömegde­monstrációk zajlottak Magyarország városai­ban. E tüntetés budapesti képeivel zárul a ki­állítás. * * * Egyszer majd biztosan történészi feldolgo­zásra érik ez a 150. évfordulós ünnepsor s ve­le a Hadtörténeti Múzeum kiállítása, mint egyik fejezete 1848^9 változatokban igen­csak bővelkedő utóéletének. Kiderül majd, hogyan emlékeztünk 1998-99-ben nemzeti történelmünk eme meghatározó kollektív él­ményére, hogyan aktualizálódtak a mának cí­mezve az akkori történések, milyen volt a hi­vatalos reprezentáció, hol volt a helye és mi volt a szerepe a „hivatalos központi kiállítás­nak” az évfordulós múltidézésben. Ám addig is: a rendezők (Baczoni Tamás, Kedves Gyula, Kottra Györgyi, Ságvári György) megtiszteltetésnek veszik, ha kollégáik meg­mérettetésre és kritikára érdemesítik nagy műgonddal összehozott „szellemi gyermekü­ket“. ■

Next