Magyar Múzeumok, 2000. 4. szám (Vol. 6.)

MŰHELY - Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor: filológia, muzeológia, kultusz

Műhely Petőfi Sándor: filológia, muzeológia, kultusz Kerényi Ferenc Petőfi Sándor - sok egyéb mellett - abban is különbözik XIX. századi magyar költő­­társaitól, hogy már életében, mi több, alig egy hónappal első verseskötetének megjele­nése után elkezdődött adatolható kultusza. Oláh Károly segédtanító tollából közölte 1844. december 15-én a Petőfit segédszer­kesztőként foglalkoztató Pesti Divatlap a Dunavecséről küldött tudósítást: „...az anya, ki Petőn bölcsőjét ringató, körünkben van; versei gyűjteményét tapsok közt fogadtuk, s mint igen jelest, nagy becsben tartjuk, dalol­va népdalait még a fonóházakban is”. Hallat­ta hangját az a társadalmi réteg (falusi­mezővárosi értelmiségiek, tanítók, lelké­szek, jegyzők, kántorok), amely Petőfi kultu­szát elindította, verseit másolta, terjesztet­te, tanította 1849 után is, amíg azok a kö­telező iskolai tananyag részét nem képezték. Válogatva, persze, szóval-lélekkel átérezve bordalait, zsánerképeit, helyzetdalait, haza­fias és szerelmes líráját - megborzongva és elutasítva egyszersmind a Felhők vagy Az apostol költőjét. Az irodalomtörténet sem tett másként: Jókai még A honvéd 1868-as közlésébe is belejavított (a király ellen szóló 38-41. sort kellett átírnia ehhez az 1849 nyarán írott költeményből); ugyanő szemelvényesen kö­zölte a Legenda szövegét; viszont elősze­retettel ismert el, kivált idősebb korában, beküldött verselményeket Petőfiének, „meg­­gyarapítva” ezáltal életművét. Gyulai Pál, aki a szelekciót már 1854-ben, első kismonog­­ráfusként megtette a tájköltő, a családlíri­kus, a népdalpoéta kiemelésével, szintén nem viselkedett másként: az 1874-ben szer­kesztett díszkiadásban továbbra sem szere­peltette a republikánus Petőfit, így nem lehet meglepő a kései szemlélő számára, hogy a kultusz intézményesüléseként létrejött Petőfi Társaság (1876) alakulása körül legalább ak­kora szerep jutott az elnökké választott Jó­kai és az őt folyamatosan támadó Gyulai iro­dalmi ellentétének és a hivatalossá emelke­dett „népnemzeti iskola” által mellőzött írók személyes érdekérvényesítésének, mint a deklarált elveknek. Kultusz és irodalmi muzeológia kapcsola­táról és alakulásáról korszerű tanulmánnyal rendelkezünk Kalla Zsuzsa tollából,­ ezért fi­gyelmünket a módszeres históriai áttekintés helyett néhány időszerű problémára fordít­hatjuk. Lévén szó a legrégebbi és legintenzí­vebb, ráadásul világirodalmi rangú alkotó köré szövődött kultuszról, talán általáno­sabb érvényű tanulságokkal is szolgálha­tunk. A Petőfi-kultusz több mint másfél évszá­zados története alatt - mit tagadjuk? - a le­gendák már-már eltakarták a költő és az életmű valóságos jelenségeit, arányait. Hoz­závéve a különböző nézőpontú, de szinte fo­lyamatos ideológiai kisajátításokat, reális­nak tekinthetjük a kultusz végleges torzulá­sának, majd önkioltásának veszélyét. Hogy ez mégsem következett be, az a Petőfi-utó­­élet működő, nagy hármasságának (és ezek intézményeinek) köszönhető: a közös cé­lokat követő filológiának és irodalmi mu­­zeológiának, valamint közös társadalmi hát­országuknak, a helytörténetnek. Miközben akadémikusi tollból lehetett olyan elemzése­ket olvasni, hogy a János vitéz boszorkánya­inak gyűlése a sötétség országában a pozso­nyi diéta plebejus kritikája, A helység kala­pácsa kocsmai verekedése pe­dig a differenciálódó magyar falu társadalmi feszültségei­nek osztályharcos kifejező­dése, rendületlenül folytak a Petőfi kritikai kiadás munkála­tai; kialakult, megszilárdult és megszabadult az „egyenkiállí­­tások” nyűgétől az emlékhe­lyek hálózata, ideértve a „zász­lóshajót”, a Petőfi Irodalmi Múzeumot; a helytörténet pe­dig már akkor szállította a mo­zaiklakáshoz nélkülözhetetlen apró adatköveket, amikor a mikrohistória még nem volt di­vatos historiográfiai metódus. A tudomány itt valóban legjobb hagyományai szerint műkö­dött, vizsgálata tárgyává tett legendák vagy nem igazolódott munkahipotézisek alapján is pompás részeredmények szü­lettek. Mezősi Károly nem tud­ta bizonyítani a kiskunfélegy­házi születés tényét, de argu­mentációja során gazdagon dokumentálta a Petrovics csa­lád anyagi felemelkedésének és szükségszerű tönkrejutásá­­nak történetét. Dienes András egyetlen hitelesítő feltárással nem találhatta meg Petőfi sír­ját és testereklyéjét Fehéregy­háza és Héjjasfalva között, ám terepbejárása máig alapvető és felül nem múlt bázisa Petőfi utolsó napjának. Martinkó András nem írta ugyan meg a költő alkotó­módszeréről tervezett könyvét, de jubileumi tanulmányai friss szempontjaival, érzékeny megfigyeléseivel megkerülhetetlen alapmű­vé vált, akárcsak az eredetileg a kritikai ki­adás versidőrendi kérdéseinek megoldásá­hoz szükséges forrásbázis kiterjesztésével kezdeményezett Petőn-adattár három köte­te, Kiss József és Oltványi Ambrus munkájá­val (Bp. 1987-1992). A helytörténet segítsé­ge nélkül aligha sikerülhetett volna megolda­ni olyan részleteket az életrajzból, mint az „aszódi Borcsa rejtélye” (a fiatal színésznő kiléte, akiért Petrovics Sándor 1837-ben el akarta hagyni a schola latinát); nem kapha­tott volna emberi arcért Erdélyi Ferenc gödöllői református lelkész, akinek házában Petőfi és Mednyánszky Berta találkozott; és nem lenne egyre pontosabb képünk a Sza­badszálláson történtekről. Petrovics István Ismeretlen XIX. századi festő: Petőfi Sándor gyerekkori képe. Vászon, olaj. PIM Művészeti tár Unknown Iff century painter: The childhood image of Sándor Petőn. Canvas. oil

Next