Magyar Múzeumok, 2002. 1. szám (Vol. 8.)
MŰHELY - Cséve Anna: Írók könyvtárai: konferencia a Petőfi irodalmi Múzeumban
MŰHELY írók könyvtárai konferencia a Petőfi Irodalmi Múzeumban Gséve Anna Az írói könyvtárak témaköre 2002-ben, a „magyar múzeumügy” 200. évfordulóján különösen aktuálissá vált. Köztudomású, hogy a magyar tudományos gyűjtemények (Magyar Tudományos Akadémia, Nemzeti Múzeum), írói emlékházak (Petőfi-ház) létrehozása a XIX. században ajándékozásokon, közfelajánlásokon alapult. Az intézményeket nagy könyvgyűjtemények alapozták meg (például az Akadémia Könyvtárát alapító Teleki család könyvtárai), majd további hagyatékok érkeztek, levéltárak, kéziratok, melyekhez a kor divatjának megfelelően érem- és ásványgyűjtemények kapcsolódtak, később relikviákat és a könyvtárak különböző tartozékait vonzották magukkal. A beáramló hagyatékok az önálló intézményekben, a gyűjtemények újonnan kialakított rendszerében - függetlenül az egykori possessortól - a közös (egyetlen) könyvtári raktártérbe kerültek, egységes szakrend szerinti beosztásban. A különgyűjtemények elhelyezésére például a Magyar Tudományos Akadémia Mikszáth, majd Vörösmarty emlékszobát rendezett be 1914-ben, illetve 1927-ben. Azonban ezek az egységek 1954 után „szétszóródtak”, a nyomtatványok a Könyvtárban, a dedikált, illetve bejegyzéseket tartalmazó kötetek a Kézirattár Régi Könyvek Gyűjteményében kaptak helyet. Az írói hagyatékok vándorlása s feltártságuk mai állapota szorosan összekapcsolódik tehát az intézmények történetével. A Petőfi Irodalmi Múzeum közel fél évszázados múltjával, könyvtárának egyedülálló, megközelítőleg kétszáz írói könyvtári hagyatékot őrző gyűjteményével hivatottnak érezte magát arra, hogy a 2002. február 27-én rendezett országos - egyházi, alapítványi és magántulajdonban lévő könyvtárakat is számba vevő - konferenciával hívja fel a ügyeimet a hagyatéki könyvtárainkban rejlő szellemi értékek fontosságára és a párhuzamosan futó kutatómunka elszigeteltségét megtörve - az állapotfelmérés és a felmerülő kérdések mentén - párbeszédet kezdeményezzen a tapasztalatokról. Az írók könyvtárai a gyűjteménygyarapítás és katalogizálás szempontjából különleges helyet foglalnak el, hiszen a könyv értékét maguk a tulajdonosok, illetve tulajdonlásuk története kölcsönzi e daraboknak. Szinte törvényszerű, hogy e speciális könyvtári gyűjtemények részeként több helyről azonos kiadású kézikönyvek és szépirodalmi kötetek érkezzenek, s ennek következtében az írói könyvtárak gyűjtése keresztezze az olvasók igényeit kiszolgáló könyvtár hagyományos állománygyarapítási szempontjait. A saját könyv önmagában véve is információs forrás, de értéke annál inkább nő, minél jobban „el van használva”, minél markánsabban magán viseli tulajdonosának jellegzetességeit, elsősorban kézírását. A könyv sokféle szöveget, sőt belesimuló tárgyat rejthet magában, például Zrínyi metszett arcképét, kedvenc jelmondatát („sors bona, nihil aliud”), aláírását vagy Kassák Kosztolányival vitatkozó, a Meztelenül című kötet szabadvers-próbálkozásaira vonatkozó - ezt mi már csináltuk” - megjegyzését. Tartalmazhat korrekciókat, szövegvariánsokat, vagy az előzéklapokra jegyzett versfogalmazványokat. A Szentkuthy-könyvekből több évtized múltán kihulló Szerb Antal levél, vagy egy XVII. századi préselt hóvirág a Bibilotheca Zriniana egy darabjában, felvágatlan próza- és verseskötetek az Illyés könyvtárban, vagy Petőfi ma is ugyanazon a helyen kinyíló kedvenc Horatiusa önmagáért beszél. Az autográfiák közül különösen fontosak a dedikációk, melyek nemcsak az írók kapcsolatrendszerére jellemzőek, hanem azok alakulására is. Beszédes példa az irodalomszervező Illyésről a könyvtárában található eddig feldolgozott 5645 kötetből - 2896 szerzőtől származó - 2328 ajánlás vagy Petőfi Arany Jánosnak ajándékozott, dedikált Béranger kötete, melybe további ajánló sorok halmozódtak: Aranyé, Tompa Mihályé, Lévay Józsefé, Szász Károlyé. E könyvtárak esetében az író kézírása szerves kiegészítője a nyomtatott szövegnek. Minél több a kézírás, annál értékesebb a könyv; ebből a szempontból a Szentkuthy-könyvtár az élenjáró. Huszonötezerre becsült könyvtárának egyharmada „tönkre van téve” indulatos megjegyzésekkel, reflexiókkal, modelljeire és regényeinek helyszíneire vonatkozó utalásokkal. A könyvtestre „íródott" információk része az átköttetett, „álruhás” kötéstábla is. .....még legrosszabb időmben sem mondtam le egészen arról a fényűzésről, hogy minden fontos vagy kedves könyvemet beköttessem, ha csak szerényen is” - írja Babits saját, a „szegény író kizárólag használatra szánt” könyvtáráról. A közgyűjteményben lévő könyvtárak kezelésének, feltárásának gyakorlata, története jelzi, hogy még mindig a múlt örökségeit görgetjük magunk előtt, hiszen a hatékony, folyamatos könyvtárépítő, könyvfeldolgozó munka nem teszi lehetővé vagy legalábbis lelassítja a possessori katalógusok építését. Az előző nemzedékektől örökölt cédulakatalógusok jórészt csak a dedikálások tényét jelzik, a kéziratos bejegyzésekre való utalás hiányzik. Intézményeinkben tehát a természetesen felhalmozódott tennivalók következtében az írói könyvtárak rekonstrukciójához szükséges kutatómunka és katalógusépítés még hosszú évekig vagy évtizedekig nem lesz befejezve. A tanácskozáson megfogalmazódott az az igény, hogy írói könyvtáraink biztonsága, védelme, kezelése, kutathatósága, hozzáférhetősége érdekében a téma kiemelt pályázati lehetőségeket kellene élvezzen a jelenleg adott körülmények (a költségvetési közintézmények raktárainak krónikus helyhiánya, anyagi lehetőségeinek szűkössége) miatt, tekintettel a hosszú távú, s eredményt csak a legutolsó fázisban felmutató kutatásokra. Az újrafeldolgozás minden bizonnyal fontos, így például a Ráday Gyűjtemény könyvtárában zajló digitális feldolgozás már jelenlegi fázisában azt sugallja, hogy az eredmények átrajzolhatják majd Ráday Gedeonnak, a „magyar literátusok atyjának” pályaképét, melyhez a szakirodalom Kazinczy óta mind ez idáig alig tett hozzá. Sem a könyvtáros, sem az irodalomtörténész szakma nem mozdulhat egymás nélkül, ugyanis nemcsak a fizikailag létező tárgyi könyvállomány, hanem az életmű egésze, a kéziratos hagyatékok Petőfi könyvtárának esetében egy 1849-es foglalási jegyzőkönyv - s a már említett intézménytörténet, a bevételezési és hagyatéki listák is forrásként kínálkoznak a feltáró munkához. A konferencia előadói Orlovszky Géza (ELTE), Berecz Ágnes (A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteménye), Körmendy Kinga (MTA Kézirattára és Régi Könyvek Gyűjteménye), Ratzky Rita, Kelevéz Ágnes (Petőfi Irodalmi Múzeum), Elekes Irén (Országos Széchényi Könyvtár), Kabdebó Lóránt (Miskolci Egyetem, Szabó Lőrinc Kutatóhely), Csaplár Ferenc (Kassák Múzeum), Endreffyné Takács Mária (Simontornyai Vármúzeum), Baranyai Katalin (Sárospataki Református Nagykönyvtár), Tompa Mária (Szentkuthy Alapítvány) - és a bemutatott könyvgyűjtemények részletes ismertetése aligha férhet el a híradás keretében.Az előadások szövegét hamarosan olvashatják az érdeklődők a Petőfi Irodalmi Múzeum (www.pim.hu) honlapján. Az előadásokban ritmikusan visszatérő megközelítésmódokból csak két nagyobb, a kérdéskör beágyazottságát jelző, a könyvtárrendezős könyvtárt használó, olvasó íróra vonatkozó gondolatsort emelnék ki, melynek információit semmilyen katalógus nem tükrözheti, mégis szorosan kapcsolódik a könyvtárak vizsgálatához.