Magyar Múzeumok, 2002. 3. szám (Vol. 8.)
SZÁMVETÉS - Pallos Lajos - Kemenczei Ágota: A Magyar Nemzeti Múzeum donátorai
a Vasmegyei Régészeti Egyletnek, amely az idő tájt a szombathelyi múzeum létrehozásán fáradozott. Báró Révay Ferenc (1835-?) a főrendiház tagja több alkalommal is gyarapította ajándékaival a múzeum különböző gyűjteményeit. 1879-ben juttatta legjelentősebb adományát intézményünknek, amelynek legértékesebb tételeit a családi kincsestár darabjai képezték. A főúri donáció jelentőségét jelzi, hogy azt az akkori főigazgató, Pulszky Ferenc ismertette az Archaeologiai Értesítő hasábjain. A Révay-féle kincsestár kiemelkedő darabja volt a Nyáry Pál megrendelésére készült aranyozott ezüstkehely a XV századból, amely máig a múzeum legszebb sodronyzománcos kelyhe. Ezenkívül olyan értékes darabok kerültek ötvös gyűjteményünkbe, mint például Beszterczei Balázs mester ereklyetartója 1500-ból, Bethlen Gábor nagy ezüst pohara 1617-ből vagy Apafi Anna ezüst csészéje 1666-ból. A családi kincsestár mellett az adomány tartalmazott régészeti leleteket is: Blatnica-Szebeszlóról (Felvidék) származó későbronzkori, koravaskori ékszereket, fegyvereket, kelta bronz ékszereket, sisakot, és bronz övezetekből, díszes kardmarkolatból álló IX. századi szláv fejedelmi sírleletet. Pulszky az adomány teljes értékét húszezer forintra becsülte, ugyanakkor a nagyvonalú ajándékozó személyét annak saját kérésére nem nevezte meg. 1880-ban Révay báró további 21 darab Vlll-XII. századi arab üvegből készített pénzhelyettesítőket és pénzsúlyokat ajándékozott , amelyek megalapozták az Éremtár ez irányú, mára 70 darabos kollekcióját. Ezt követően a múzeum fegyvergyűjteményét fejlesztette több értékes adománnyal: 1880-ban 53 középkori, 1881-ben 85 újkori fegyvert engedett át az intézménynek saját gyűjteményéből. Az anyag Karoling kori fegyverektől kezdve hazai fegyvereken át nyugat-európai díszfegyverekig terjedt. A XIX. század végén még többször ajándékozott a báró kisebb tételeket a fegyvergyűjteménynek. Delhaes István (1843-1901) Bécsben élt magyar festőművész végrendeletében hazájára hagyta hatalmas műgyűjteményeit, amelyekből a legtekintélyesebb rész a Nemzeti Múzeumnak jutott. Delhaes tízéves korában került ki Bécsbe, ahol festészetet tanult. Apja örökségét felhasználva fiatalon fogott hozzá a műkincsek gyűjtéséhez, ennélfogva nagy szakértelemmel és kifinomult ízléssel értékes gyűjteményeket szerzett egybe, s vált a „régi bécsi gyűjtő típus” utolsó képviselőjévé. 1893-ban kelt végrendelete alapján halála után az Iparművészeti Múzeumnak jutott egy bútorokból és más iparművészeti tárgyakból, valamint 746 grafikából álló kollekció, a Szépművészeti Múzeumba került 45 darab festmény, ebből 15 darab sajátkezű alkotás, és 13711 grafikai lap. A Nemzeti Múzeumot különösen becses régiséggyűjtemények gazdagították Delhnes István jóvoltából: őskori tárgyak, egyiptomi, görög és római emlékek, középkori régiségek, fegyverek, hangszerek, órák, régi öltözékek, kerámiák és üvegedények, valamint egy 20 ezer darabos éremgyűjtemény. A XX. század elején az intézmény gyűjteményeinek fejlődésében a legjelentősebb esemény a Delhaeshagyaték megérkezése volt. A gyűjtemények közül ebből a hagyatékból különösen az Éremtár gyarapodott korábban soha nem látott mértékben. Delhaes korának szakértő numizmatikai gyűjtője, a bécsi Numizmatikai Társaság alapító tagja egyedülálló éremgyűjteményt hozott létre, benne közel 1000 görög, majd 5000 római, 2722 magyar és erdélyi, valamint 1609 közép- és újkori külföldi pénzzel, továbbá több mint 4000 emlékéremmel és 3849 zsetonnal. Delhaes részt vett korának összes nagy numizmatikai árverésén. Gyűjteményének igazi értékét nemcsak egyes ritkaságai, hanem az egyes éremtípusokból összeállított rendkívül gazdag sorozatok adták. A múzeum egykori munkatársai méltán tartották Delhnes Istvánt az Éremtár második megalapítójának. A Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményének egyik legnagyobb mecénása Schunda Károly, Schunda Vencel Józsefnek, a pedálcimbalom és a modern tárogató feltalálójának ha. 1927-ben világhírű hangszergyártó cége hangszergyűjteményét adományozta a Magyar Nemzeti Múzeumnak. A Schundacéget Schunda József alapította 1847-ben. Testvére, Vencel József társtulajdonos lett, majd átvette az üzletet. Üzletemberként és mesterként is tehetséges, találmányok fűződnek a nevéhez, elnyerte a császári és királyi udvari szállító címet. Pest tekintélyes, vagyonnal bíró polgárai közé emelkedett. Újításai közül legjelentősebb a pedálcimbalom megkonstruálása volt 1874-ben. Termékeivel rendszeresen látogatta a hazai és nemzetközi kiállításokat, hangszerei egyre keresettebbek lettek. Mint igazi magyar hazafi, kötelességének érezte, hogy az általa szabadalmaztatott pedálcimbalom első példányát, mint nemzeti ereklyét, megőrizze az utókor számára. Ezért azt visszavásárolta tulajdonosától, s üzlete félévszázados jubileumának megünneplése után ajándékba adta a Nemzeti Múzeumnak. A céget ha, Schunda Károly vette át, aki folytatta a hagyományokat. 1927-ben ünnepelte cége nyolcvan éves fennállásának jubileumát. Ő is igyekezett emlékezetessé tenni a nagy eseményt, s ennek kapcsán saját hangszergyűjteménye egy részét a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. A Múzeum igazgatója levelében a következőképpen köszönte meg az adományt: „A mai nehéz időkben példát méltóztatott adni, hogy jöjjön a magyar közönség a Magyar Nemzeti Múzeum és evvel az egész nemzeti kultúránk megsegítésére.” Schunda Károly, mint a hangszergyűjtemény mecénása a következő években még több hangszert ajándékozott (XVIII-XIX. századi hangszerek), összesen mintegy félszáz került tőle a Magyar Nemzeti Múzeumba. A második világháború után kerültek a Régészeti Osztály gyűjteményébe Fleissig József és Kund Elemér gyűjteményei. Fleissig József az Angol-Magyar Bank Részvénytársaság, majd deportálásáig a Magyar Bank és Kereskedelmi Rt. igazgatója volt. Gyűjteményét 1944-ben a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajánlotta fel, amelynek körülményeiről Kund Elemér tanúvallomásából tudunk. Kund Elemért Magyarország német megszállása napján, 1944. március 19-én a Gestapo letartóztatta, és az Astoria Szállóba, majd március 23-án a Fő utcai fogházba vitték, ahol magánzárkába került. A következő napon ugyanebbe a zárkába került Fleissig József is. Kund Elemér március 26-án azt a parancsot kapta, hogy az összes holmiját szedje össze, és készüljön fel a sorakozóra. Ekkor Fleissig azt hitte, hogy Kandót szabadon bocsátják és a következőkre kérte meg: „Te most a többi politikai fogollyal együtt viszszanyered a szabadságodat. Az én sorsom azonban reménytelen és így arra kérlek, hogy szabadulásod után keresd fel Zichy István grófot, a Nemzeti Múzeum főigazgatóját és közöld vele azt az elhatározásomat, hogy régi tervem megvalósításául egész archeológiai gyűjteményemet a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozom és feljogosítom őket arra, hogy ezt azonnal át és birtokukba vegyék. Azt kívánom, hogy gyűjteményem együtt maradjon, és gondos megőrzésben részesüljön.” Az 1947-ben a múzeumnak átadott műtárgyak legjelentősebb részét a 950 darab régészeti lelet alkotta. Ezek között koravaskori zablákból álló, Dunakömlődön előkerült kincs, rézkori, bronzkori, kelta kerámia, bronzkori eszközök, kardok, kelta ékszerek, vasfegyverek, római kori bronz szobrocskák, ékszerek, üveg- és kerámiaedények, avar bronz övkészletek, ékszerek, germán sírleletek voltak. Az adományok többsége egyedi, különböző kiállításokon bemutatott műtárgy, amelyek az őskortól a népvándorláskorig a hazánk földjén egykor élt népek művészetének, kézművességének szép alkotásai. A gyűjteménynek antik, távolkeleti, valamint újkori darabjai a Szépművészeti és Iparművészeti Múzeumot gazdagítják. Kund Elemérnek szerencséje volt, túlélte a háborút. Bár amikor elvált Fleissig Józseftől, bizonyára maga sem bízott ebben, hiszen nem szabadon engedték, hanem a mauthauseni koncentrációs táborba vitték, ahonnan 1945. június 1-én tért haza. Kund Elemér a háború előtt miniszteri tanácsos volt. Gazdag régészeti gyűjteményét 1951-ben ajánlotta fel a Magyar Nemzeti Múzeumnak. A gyűjtemény alapjait a XIX. század végén még apja, Kund Pál Lajos rakta le, aki itáliai antik kerámiát, kis bronz szobrocskákat szerzett meg, majd Dunakeszin gazdag leletanyagot szolgáltató bronzkori