Magyar Múzeumok, 2005. 2. szám (Vol. 11.)

MŰHELY - Demeter Júlia - Pintér Márta Zsuzsanna: Csokonai Vitéz Mihály, a vidám természetű poéta

MŰHELY az a felismerés, hogy a boldogsághoz nem elég annak görcsös akarása. Csokonai saját magát is látja szerencsétlen, magányosságra ítélt nőalakjaiban: vékony, alacsony termetét, mar­káns, himlőhelyes arcát saját maga figuráz­ta ki legélesebben ifjúkori versében (Rút ábrá­­zat szép ész). A műbe rendezett, megkomponált boldogtalanság többszörösen távolítja a fájdal­mas élményt, fénytöréssel, öniróniával és fel­szabadult gúnnyal emeli el a művet a szerzőtől és a keletkezés körülményeitől. A Festetics György jóvoltából helyettes tanárként Csur­gón töltött év is magányban telik. Azaz szoros barátságban tíz diákjával, akik ugyanúgy rajon­ganak érte, mint annak idején debreceni diák­jai. Előadatja velük két új darabját, a Culturát és Az özvegy Kamyónét, de tanári pályája nagyon rövidre szabott. Vissza kell térnie Deb­recenbe, ahol állás híján újra versei kiadására, előfizetők gyűjtésére, a tervezett kötetek ösz­­szeállítására, csiszolgatására fordítja minden erejét. Csokonai költészete nem élmény-líra, egy-egy verse mögött nem érdemes közvetlen kiváltó élményt, konkrét élethelyzetet keres­ni. Verseit gyakran fogalmazza először prózá­ban, többször átírja, csiszolja, sokszor megvál­toztatja a női neveket és a címzetteket. Hiába azonban a tudatos költői kompozíció, a sok terv, Csokonai­­ a Lilla-dalok kiadását válla­ló nyomdász, a cenzorok akadékoskodása, a mecénások hiánya miatt - nem érhette meg művei megjelenését. A vidám természetű poétához, a több mint húsz anekdota hőséhez jobban illett volna, ha egy hűvös pincében, borozgatás közben érte volna a halálos megfázás. Nem így történt, utolsó, hatásos közszereplése egy áprilisi hideg temetésen volt. Halotti búcsúztatót szavalt a nagyváradi templomban, ugyanolyan tűzzel, mint mindig, hosszan, szenvedélyesen, saját magát is felemésztve. Hallgatósága fázott, s nem nagyon értette, unta is a nagy ívű, filozó­fiai költeményt (Halotti versek),­­ de az utókor, amelyben annyira hitt, végre igazán értékelni tudta utolsó versét, s vele egész életművét is. Csokonai-képünk - s így a kiállítás - közép­pontjába azt a két, azonos szituációról szóló, s szinte azonos versszöveget állítottuk, ame­lyet élesen elválaszt a befogadás és a kitaszítás ténye. A befogadás a Lilla szerelemmel záruló, a költői beérkezés reményeit tekintve is optimis­ta első szakasz, a kitaszítottság a Lilla elveszté­se utáni időszak. A világ és a boldogságkereső poéta kapcsolatát ezért is csoportosítottuk a­­valódi és a művekben megjelenő) nőalakok közé. Az első versben a Juliánná napra igyekvő költő a hárfákkal érkező múzsák - a kilenc asz­­szonykák - útitársa, akik teljes természetes­séggel fogadják maguk közé, hogy a tizedik múzsát - Lillát - együtt köszöntsék (Juliánná napra köszöntő• 1798. február 16.). A Lilla elvesztése utáni komikus eposzban, a Dorot­­­tyában található jelenet szerint viszont a far­sangi mulatságra igyekvő, előkelő ifjú hölgyek szánjára már hiába kéredzkedik a poéta, azok nem veszik fel, ezért durcásan felugrik az elé­be pattanó Pegazus hátára. A Dorottya, avagy a dámák diadala a fársangon hangnemét ez a többszólamúság adja meg: egyrészt a keserű megbántottság, lehagyottság, másrészt a fölül­­emelkedés, a hetyke dac érzése. A kiállítás rokokó enteriőrje is a Csokonai által megalkotott nőideálok szalonját idézi: A méla Tempefői Rozáliája, a Cultura Petronel­lája művelt, olvasott, érzékeny kisasszonyok, akik szerelemmel fogadják a tehetséges, bár szegény költőket. A valódi előkelő világ kapui azonban nem nyíltak meg a poéta előtt. 1802- ben Csokonai a Széchényi Ferenc feleségé­nek nevenapjára írt verssel igyekezett megtá­mogatni azt a kérését, hogy Kleist Tavaszának Részlet a kiállításból - Detail of the exhibition 13

Next