Magyar Múzeumok, 2005. 3. szám (Vol. 11.)
MŰHELY - Demeter Judit: A múzeumi Sajtókávéházról, avagy kávé múzeumzaccal
A Múzeumi Sajtókávéházról avagy kávé múzeumzaccal Demeter Judit Többnyire nem önként, dalolva ír az ember, hanem felkérésre... Magam most abból az apropóból fogtam tabulatúrát, hogy 2000. március 3-4-én konferenciát hívtak össze a Magyar Nemzeti Múzeumba, Önkéntesek és barátok címmel. A Múzeumi Sajtókávéház 1990 októberében alakult. Kezdeményezője a Magyar Nemzeti Galéria mint alapító, társult hozzá a Budavári Palota többi intézménye: a Budapesti Történeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Legújabbkori Történeti Múzeum. A Sajtókávéházat a magyar múzeumok tartják fenn éves tagdíjjal és folytonos szellemi munícióval. Valódi kávéház ez, a spirituális mellett kulináris élvezeteknek is hódolunk. Vállalt célja, hogy a sajtó első kézből kaphasson múzeumi-kiállítási információkat személyes találkozások útján. Minden hónap első hétfőjén jövünk össze, bár az utóbbi két évben be kellett vezetni a Pótkávéház intézményét, hisz kevésnek bizonyult a havi egy alkalom! Jelenlegi tagságunk, azaz a teljes felhozatal: 285 újságíró, 195 múzeumi munkatárs, 74 egyéb szakember a kultúra népes vidékéről... A találkozók bázisa a Magyar Nemzeti Galéria előadóterme, de mint minden bázis, ez is a biztos háttér szerepét tölti be leginkább, mert tíz éve vándorkávéház lettünk: „ki a rétre megyünk”, oda, ahol ígéretes tudományos produkciók, érdekes kiállítások várhatóak. Évi 12-13 rendezvényünk többsége meghívásos, futunk az értékek nyomában... A médiamonitoring azt mutatja, hogy a sajtó 80%-os intenzitással mutatja be írásban, audiovizuálisan a meglátogatott intézmények produktumait. Nem csupán a média működésének hatásfoka mérhető, hanem szemmel látható az is, hogy auditáljuk a meglátogatott múzeumokat is. így a Múzeumi Sajtókávéház, mely jelen strukturális állapotában a Magyar Nemzeti Galéria közönségkapcsolati munkájának részeként működik, integráns eleme a teljes magyar múzeumi szakmának is! Lélegzetnyi statisztika: 14 és fél év alatt 450 órát töltöttünk együtt, százötvenszer találkoztunk három-három órás időtartamra. Ez 19 nap, azaz kb. három hét, napi 24 órával. Majd tizenöt éves fennállásunk minden egyes alkalommal aktualitással párosul, így tartva frissen a tagok érdeklődését. A mindenkori specifikumért látogatjuk vendéglátóinkat, értékfelmutató elemünk a (kis betűs) szenzáció. Sajátos élettér a Sajtókávéház Ez a tér szervezi önmagát, embereket gyűjt magába, asztalok köré, kiemelt hellyé tesz rideg falakat. Az emberek idehozzák az életüket, betöltik vele a kávéházi teret. A felnőtt csoportok tipológiáját, szerveződésüket alapvetően életterük definiálja. Kávéházi terünk makro- és mikrovilágokat fog össze, egybenyitja nagy tereivel a résztvevők társas kapcsolat-igényét, egyben óvja kétszemélyes helyzetekben az intimszféra mikroklímáját. A „szenvedélyes társas lény”, az agyonszocializált városi ember lehetőséget kap összejöveteleinken bizonyos sajátos élettevékenységre, kielégítheti a citoyen napi szükségletét - a kávéházzal teret kap. A Sajtókávéház folytatója kíván lenni a sokféle történelmi „kávéházi kezdet” közül a bécsi és német típusú kávéháznak, a „beszélgető háznak”, a bürger Kaffe-nak, szemben a keleti pipásházzal és a déli játékosházzal (kártya, biliárd). A bürger Kaffe-ban „komoly csevegéssel, újságlapozgatással múlatták az időt”. A kulturális antropológia „emlékezetépítészetnek" (Gedächtnisarchitektur) nevezi azt a tevékenységünket, melyet találkozóink kultúrtörténeti hozadéka jelent. József Attila „kávéházi szegleten” lepte meg magát születésnapi versével, megjelölve ezzel (többek közt) a mindenkori kávéházi hely optimális méretét: nem a tükrös-csilláros hodály, hanem a genius loci intimitása a jó hangulat, kedvezően alakuló kapcsolati tér kritériuma. A rendszerváltó társadalom kulturális szegmentuma hívta életre a Múzeumi Sajtókávéházat, mint sajtókapcsolati kommunikációs lehetőséget. Csapatunkban működnek a standard csoportszociológiai sémák, erősödő kohézióval. Tizenöt év elegendő a hagyományok kialakulásához is. Minden találkozó egyedi és egyszeri, az ott bemutatott kultúrkincs autentikus és unikális (fontos szakmánkban a „friss hús”). Szervezeti hagyományaink része, hogy fináléink is működnek: legfontosabb a Múzeumi körkép, ahol a tagmúzeumok „eltáncolják" újdonságaikat, az Etetőre, hosszú asztalra előzetesen lerakják aprónyomtatványaikat, hogy onnan csipegessen friss morzsákat a sajtó. Tárlatéivá szócsíntani találmányunk az adott helyen látható exkluzív, a rendezők avatott vezetésével kísért kiállításnézést jelenti. Vendégünk a Kávéforrásban... aktuálisan bemutatkozó sajtóorgánum, könyvpremier (a név az egykor legjobb pesti kávéházat /1825-1877/, a Fürdő utcai Kávéforrást idézi, ahol békésen megfért egymás mellett a két, ellentétes politikai irányultságú élclap, a Borsszem Jankó és a Bolond Miska szerkesztősége). Végül nevezetes filiálénk a Zacc, ami Saly Noémi irodalom- és kávéháztörténész professzor tömör traktátumait takarja, direkt nekünk, direkt a hely szelleméhez illő kávéháztörténetek felidézésével. Sajtókávéházunk mottója, logónk büszkén vállalt citátuma Csokonai Vitéz Mihály pár sora a pesti kávéházról, ahol minden dicsőség abban áll, hogy: „...az ember locsog, pipál, ül vagy sétál / körböl pergelt török babot szűk kortyokkal. ” Kérdés, amennyiben valóban a kultúra önkéntes segítőjeként, humán művelődési erőforrásként tételezzük a Sajtókávéházat - és sok eleme valóban erre predesztinálja - mecenatúra, amit tagjaink végeznek, vagy szponzoráció? Különbség az adok-kapok terén mutatkozik, újabb kérdés, kap-e viszonzást munkájáért a sajtókávéházi újságíró és múzeumi kolléga? Azt hiszem, bőségesen kap, hisz az infománia századában autentikus, friss, első kézből származó értesülésekkel gazdagodhat, elkerülheti a másodrendű, értékesültként híreket. Jobbak a Sajtókávéház tagjai minden promóciós anyagnál, mert két lábon járó információ-hordozók. A Múzeumi Sajtókávéház kultúra-továbbító tevékenysége professzionális önkéntes segítők munkája. A PR- és marketingtankönyvek obligát megfogalmazása szerint Sajtókávéházunk műfaját tekintve sajtóklub, amelyben azonban nem egy intézmény a kapcsolattartó, hanem számos múzeum. Közel tizenöt év hosszú idő bármely szervezet életében. Dicsekedjünk hát, mi mindent „látott - hallott - ízlelt” és írt meg tagságunk ennyi idő alatt, természetesen a teljesség igénye nélkül. Ettünk kemencében sütött lángost Szentendrén a Skanzen kisbodaki pajtájában, ittunk krampampulit az Öntödei Múzeumban, szívtunk „egy levegőt” Bajor Gizivel egykori villájában, a Színészmúzeumban, láttunk tollas dínókat a Természettudományiban, ókori koptokat a Szépművészetiben, négyszáz éves franciákat a Műcsarnokban, kaszinókiállítást Kőbányán, kisdedóvást tanultunk Brunszvik Teréztől Martonvásáron, világraszóló magyarok fogadtak a Millenárison, erdei kisvasútból néztünk vashámort Lillafüred- Garadnán, finn-magyarokkal kvaterkáztunk az Ernst Múzeumban, műemlék-kápolnáért bolondultunk a Pszichiátriai Intézetben, a Lipótmezőn. Képeztük mi magunk több nagy kiállítás hivatalos sajtótájékoztatóját, díszvendégek voltunk egy művészeti alapítvány alakulásánál, nagyzenekari koncertet adtak tiszteletünkre a volt Terézvárosi Kaszt