Magyar Múzeumok, 2006. 3. szám (Vol. 12.)
VISSZATEKINTÉS - Csorba Csaba: Európai szenzáció 550 éve: Nándorfehérvár megvédése
26 évében (1459) birtokkal jutalmazta meg a vértanú fiát. Alig telt el fél évtized, s a nándorfehérvári hőstettnek a megismétlésére is sor került: a magyar kézre került boszniai Jajce várának védelme során egy ismeretlenségben maradt magyar védő hasonló helyzetben zászlóval együtt magával rántotta az ostromló törököt a mélybe (a védelem ezúttal is sikert hozott). A török ellenes harcok ábrázolása megjelent címereinken is. A legrégebbi a Bocskay családnak Zsigmond király által 1414-ben adományozott címere. 1848-ban a Mohoraycímeren jelenik meg egy török alakja, a Radák család címerén magyar ruhás vitéz lő rá puskájával egy török harcosra. Különösen kedveltek lettek a későbbiek során a levágott török fejet ábrázoló címerek. Érdekes, hogy ilyeneket nemcsak a magyar királyok, hanem a forma szerint oszmán alattvaló erdélyi fejedelmek is meglehetősen sűrűn adományoztak híveiknek! Fél évszázaddal ezelőtt, Pécsett állították föl Hunyadi János pompás lovas szobrát. S nagy ünnepségeken emlékeztek meg az 500 éves évfordulóról. Igaz, 1956-ot aztán korántsem ez tette nevezetessé... Ebben az esztendőben aligha várhattuk azt, hogy valahol egy újabb Hunyadi-szobrot avassanak. Bár a mai Belgrádban azért talán elkelne egy ilyen, vagy akár a romániai Vajdahunyadon is, ahol a vár mai állapota bizony aligha méltó egykori fényéhez, főleg ha tekintetben vesszük, hogy a románok a magukénak vallják a büszke lovagvár egykori urát. Az, hogy mi rendezzünk akár Vajdahunyadon, akár Belgrádban egy nagy kiállítást az évfordulóra, fölöttébb nehezen megszervezhetőnek látszott. Ez azonban nem ment föl bennünket annak a felelősségétől, hogy itt, a mai Magyarországon emlékezzünk meg egy olyan eseményről, amelynek fölidézésével egész Európa figyelmét magunk felé fordíthatjuk. Nyáron, júliusban, a fő idegenforgalmi szezonban, egy múzeum hűvösében bizonyára sok magyar és külföldi látogató szívesen „ejtőzött” volna, a rekkenő hőség elől „menekülve”. A Szépművészeti Múzeum ugyan nagy nemzetközi kiállítással várta a közönséget, azonban talán Luxemburgi Zsigmond mellett valamelyik reprezentatív intézményünkben (vagy bármilyen kiállításra alkalmas térben) lehetett volna egy kiállítás, amely Nándorfehérvár hős védőire, s általában a török-magyar harcokra emlékezett volna, amelyek évszázadokon keresztül igazi európai szenzációnak számítottak. Az, hogy 1986-ban, azaz két évtizede kiállításon állítottunk emléket Buda visszafoglalásának, nem jelenti azt, hogy aktualitását vesztette volna a végvári harcok témája. Tegyük hozzá, hogy ha nem is annyira kerek évforduló, de van még néhány olyan, ami éppen 2006-ban aktuális. 1556-ban Szigetvárat sikerült megvédeni, 1566-ban viszont hősi harcban elesett. Ugyanebben az évben került török kézre Gyula vára, viszont Thury György megvédte (Vár) Palotát. 1606-ban zárult a (zsitvatoroki) békével a 15 éves háború, s még távolabbra megyünk, ott a mohácsi csata (1526) évfordulója is. A magyar történettudomány, s a magyar múzeumügy bizony nemigen jeleskedett e szépen csokorba is köthető évfordulókkal kapcsolatosan. Ez elsősorban tudományszervezési kérdés. Nem véletlenül nem a „tudománypolitika" kifejezést használtam, mert 1945 után négy évtizeden keresztül ezt meglehetősen lejáratták, s egyáltalán a politikától jó minél távolabb kerülni az egyes tudományszakoknak (ha tehetik). Való igaz, hogy egy (vagy több) korszerű, reprezentatív kiállítás megszervezése, kivitelezése igen nagy pénzt igényel, de a takarékosság sem kifizetődő, még rövidtávon sem. Vegyük sorra: a mohácsi csatatéren az 1976-os évfordulóra készült kiállítás beton kulisszái a kor jellegzetes építményei, maga a kiállítás szegényes, primitív volt kezdettől (sok szöveg, kevés tárgy, fakó képek), amelyek együttvéve leginkább tömény unalmat kelthettek a látogatóban, az esetlegesen ide vetődő külföldiek sem áradozhattak a látottakról. Állítólag most némileg fölújították, de a lényeg, maga a szörnyű építmény nem változott. Aki a csatatér látványa helyett megelégedne Mohács városának múzeumi kiállításával, az már hiába keresi a múzeumot (a történeti kiállítást) a jubileumi évben... Thury György, az egész Európa által csodált végvári hős vára, Palota évtizedek óta a vegyipar történetét bemutató kiállításokkal várja (szűkre szabott nyitvatartási idővel) a látogatókat. A vár történetét nem mutatja be kiállítás a sok harcot megélt falak között, ami szégyen és gyalázat (de nem egyetlen város szégyene, hanem a magyar tudományszervezésé). Szigetvár falai (bástyái) életveszélyesek, fölmenni sem szabad rájuk, a múzeumi kiállítás több évtizede készült, színvonaláról jobb nem beszélni. Aki ide jön, lehangoltan távozik, ha csak a kazamata borozójában föl nem hajt több pohár „búfelejtő" nedűt. Üdítő kivétel Gyula vára, amelynek fölújítása befejeződött, s új kiállítással is várja látogatóit. No de (stílszerűen) egy fecske nem csinál nyarat. Bizony igencsak hiányzik egy olyan nagy, reprezentatív múzeumi kiállítás, amely a több évszázados török-magyar harcoknak állít emléket, s ennek nem kellett volna feltétlenül 1456-hoz kötődnie, bár ez az évforduló igencsak alkalmas lett volna ennek megnyitására. Gondoljuk csak meg, ez olyan téma, amely valaha egész Európát érdekelte. S ha manapság mások is az aktuális kérdések, azért múltunknak mégis egyik olyan szelete, amely talán leginkább számíthat Európa érdeklődésére. Ráadásul a politikailag ma is izgalmas 1956-tal ez a fél évezreddel korábbi „56” jól összekapcsolható lett volna. Némi „ellensúlya” lehetett volna az aktuálpolitikával beszennyezett XX. századi évfordulónak. Utólag látjuk igazán, hogy mennyire szükséges is lett volna... A Nyugaton oly népszerű mini mundusokhoz hasonlóan régi nevezetes végváraink rekonstrukcióit és a nevezetes ostromokat nagy méretű, nyílt színi parkban Hunyadi emlékkő a fellegvárban - Hunyadi-memorial stone in the citadel