Magyar Múzeumok, 2006. 3. szám (Vol. 12.)
VISSZATEKINTÉS - Éri István: A Bessenyei Kör megalakulása a Magyar Nemzeti Múzeumban
VISSZATEKINTÉS A Bessenyei Kör megalakulása a Magyar Nemzeti Múzeumban Éri István „...Petőfi kör néven vonult be történelmünkbe ez a mozgalom, és most már maradjon így, de jegyezzük meg, előzménye a Bessenyei kör volt.(Lakatos István felszólalása a Petőfi kör emlékülésén, 1981).) Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján irdatlan mennyiségű történeti feldolgozás, személyes visszaemlékezés, fotóalbum látott és lát majd még napvilágot. Amikor a MAGYAR MÚZEUMOK szerkesztősége - illő időben, több hónappal ezelőtt - megkérdezte tőlem, hogy van-e valami mondanivalóm az évforduló kapcsán, nemmel feleltem. Úgy tudtam, gondoltam, hogy mások már mindent megírtak, dokumentáltak arról, amihez így vagy úgy nekem is közöm lehetett. Nemrég azonban, amikor a Petőfi-kör, mint „szellemi előkészítő” értékelése kapcsán két érdemdús és illetékes tudós interjúit olvastam, furcsa dolgot észleltem. Azt, hogy ennek a sajátos, az 56-os értelmiségi társadalmat mozgósító formációnak az eredetéről - mint ahogy az egyik nyilatkozó, Litván György is megjegyezte - lassanként mítoszok keletkeznek. Ő maga is egyfajta mára közfelfogássá lett hiedelmet közölt. Szerinte ugyanis a DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség) keretében született meg a Bessenyei Kör, amelyet a költő-műfordító Lakatos István „és néhány íróbarátja neve fémjelzett”. Azonban „ezek az apolitikus, polgári beállítottságú irodalmárok" nem voltak alkalmasak „az értelmiségi tömegelégedetlenség levezetésére”. Ezért vált szükségessé a Petőfi-kör létrehozása, szintén a „DISZ égisze alatt”. Ez az állítás nem felel meg teljes mértékben a valóságnak. 1989 márciusában - amennyire lehetett - az előzményekkel is foglalkozott a Petőfi-körről rendezett emlékülés. Őszre már a jegyzőkönyve is megjelent. Majd néhány év múlva, 1992-ben napvilágot látott egy terjedelmes és alapos tanulmány, amely a Belügyminisztérium „vizsgálati fogságban lévő személyek vallomását” és az ügyükben kihallgatott tanúkét, illetve a Politikatörténeti Intézet levéltárának anyagát dolgozta fel „A Bessenyei körtől a Petőfi körig" címmel. Szerzője szorosan ragaszkodott az írott szöveghez, bár maga is érezte azok befolyásoltságát, elfogultságát. Mellőzte a szereplők szembesítését korábbi nyilatkozataikkal. Nagy kár...hányan nem élnek már azóta közülünk! Számos érintőleges megjegyzést, minősítést nem is említek, azonban fel kell hívnom a figyelmet Lakatos István barátom 1993-ban megjelent életmű összegző kötetének Függelékére. Egyedülálló eset, hogy az akkor még szórványosan kiadott effajta iratközléshez az érintett maga fűzhetett őszinte, irodalmi színvonalú kommentárt. Az 1989-es emlékülést magam is végigültem. Az ott elhangzottakkal kapcsolatos megjegyzéseimet, észrevételeimet a jegyzőkönyv megjelenését követően megírtam és megküldtem Hegedűs B. Andrásnak. Ő megköszönte, és arról biztosított, hogy majd a nagy Petőfi-körös monográfiában figyelembe fogja venni. Levelem és a hozzá mellékelt dokumentumok sorsáról nem tudok semmit. Őszintén szólva, nem kívántam az üggyel tovább foglalkozni, legfeljebb csendesen figyeltem a „mítosz” további alakulását. Egy tavaly megjelent, velem készített interjúkötetben azért kéthárom oldalon igyekeztem a múzeumi vonatkozásokról a témában közölni annyit, amennyit szükségesnek láttam. Mégis csak akadt valami, amiért a mi szakmai folyóiratunkban írásomnak helyet kértem. Legalább itt szeretném azt a tényt rögzíteni, hogy a Bessenyei kör - úgyis, mint a Petőfi kör „jogelődje” - az 1954. november 9-i első alakuló ülését a Magyar Nemzeti Múzeum akkori tanácstermében tartotta meg! Teszem ezt azért, mert éppen ebben az épületben „Az 1956-os forradalom emlékei” címet viselő kiállítás, a maga meglehetős zsúfoltságában nagyot markolni akarva, a Petőfi kör nevezetesebb rendezvényeire invitáló 3-4 meghívó kiállításával tett eleget a „szellemi előkészítő” szerep bemutatásának. Ennyire tellett volna a gyűjteményből? Az 1989-es emlékülésen a Budai Vigadó előcsarnokában a Horn Emil által rendezett alkalmi kiállításon is többet láttam. Logikus-e, hogy a rendezőség a Bessenyei-kör lokális kapcsolatát a Nemzeti Múzeum épületével meg sem említi? Esetleg nem is tudott róla? Hadd idézzek Nádas Péter évfordulós cikkéből: „A lazán összetartozó, azonos politikai körből származó, hasonló szakmai képzettségű értelmiségi csoportok spontánul szerveződtek egy vitakör köré, amit előbb Bessenyeiről, később Petőfiről neveztek el. Akarták, vagy nem akarták, természetes módon kapcsolódtak a felvilágosodás nagy reformnemzedékéhez, amely előkészítette az 1848-as magyar forradalmat. Szellemi párhuzam, emocionális és történeti tradíció világos volt előttük”. Mit írhatott volna még Nádas, ha tud a topografikus párhuzamról is? Természetesen a november 9-i összejövetelnek személyi vonatkozásai is voltak. Kénytelen vagyok most már, mint az egyre fogyó számú túlélő egyike a saját emlékeim alapján előadni, kik voltunk, miért és hogyan indítottuk útjára az akkor még „Fiatal magyar értelmiségiek” klubjának nevezett szervezkedést. Az előzményekhez tartozik, hogy 1952-ben „apróhirdetésen vett régészként” belecsöppentem a Nemzeti Múzeum közegébe. Káderként elkönyvelve, hiszen gyári munkásként helyeztek át - mint végzős esti tagozatos bölcsészt - gyakornoknak. Az éppen megváltozott vezetés alkalmasnak talált arra - noha pártonkívüli voltam hogy a hozzám hasonló korú kb. 20-25 fős múzeumi fiatalságból hozzam létre a múzeumi DISZ szervezetet. Tekintet nélkül arra, hogy én is csak ekkor lettem DISZ-tag. Szervezetünk kezdetben jól szerepelt: a szakmában a nagysikerű dísztermi farsangok tettek bennünket ismertté. Akkor gondoltam arra, hogy egy ilyen tekintélyes intézmény ifjúsági szervezete valamilyen kohéziós szerepre is alkalmas lehetne. Ehhez a magam társadalmi kapcsolatai adottak voltak. Ugyanis mint nappali, majd a kollégiumból értelmiségi származásúként eltávolított esti tagozatos egyetemista, meglehetősen változatos és széles körű ismeretséggel rendelkeztem. Igaz - furcsa módon - több, egymástól elkülönült szakmai csoport tagjaival kerültem össze, így magam lehettem kapcsolódásuk megteremtője. Néprajzosokat, népi táncosokat, történészeket, írókat, költőket, képzőművészeket, jogászokat, zeneakadémistákat és - lassacskán - régészeket, könyvtárosokat sorolhatnék ide. Nem az egyedüli voltam, aki a fiatal értelmiségiek - az akkori politikának igen kedvező, de a személyiségekre károsan ható - szétforgácsoltságát észleltem. Ezért, amikor Sztálin halála után nálunk is sok minden változott, lehetőségek nyíltak számunkra is. A DISZ szervezetéhez való tartozás alkalmasnak tűnt némi álcázásra, a Hazafias Népfront újraéledése ugyancsak. Barátaim közé sorolhattam a Népművelési Intézet, illetve az Állami Népi Együttes DISZ titkárait is. Derzsi Ottó, illetve Pálfi Csaba személyében. Jó viszonyba kerültem az Országos Széchényi Könyvtár DISZ vezetőjével, aki raktárosként működött, és szeretett volna valamit javítani halódó szervezetében. 1954 szeptemberében mi négyen az „összebarátkoztatás” jeligéjével állapodtunk meg a klubalapítás gondolatában. Az I. és a VIII. kerületi DISZ Bizottságoknál 31