Magyar Nap, 1937. december (2. évfolyam, 277-300. szám)

1937-12-05 / 281. szám

4__ Magyar || ||p» Yasszaajj» 1937 december 5. I es lm tan in AlibiPRVODBV Lucenec A REJTÉLYESEN ELTŰNT PETŐFI NYOMÁBAN Még mindig akadnak, akik Petőfit hazavárják * A magyarság kínzó öröksége Félszázadon át nem mert a magyarság sír­emléket emelni a segesvári csata színhelyén Petőfi Sándornak, nem akarták seh­ogysem el­hinni, hogy a költő meghalt volna. Végül is hosszú országos vita után 1897 július 31-én leleplezték a segesvári Petőfi szobrot és a fejéregyházi nagy honvédsíron­a honvédemléket, amelyek ma az erdélyi magyarság igazi nagy bu­­csújáróhelyei lettek. Szimbolikusan állt már Petőfi sírja, mégis a következő években újra felrepült egy le­genda, amely szerint a nagy költőt a boszniai okkupációs háborúban látták volna a Vebro- Burdo-hegyen egy kunyhóban, ahol egy őszes, magas, sovány férfiben vélték felismerni... A balázsfalvi koponya 1902 januárjában országszerte feltűnést és általános érdeklődést keltett az a hir, hogy Petőfi koponyája ott volna a balázsfalvi fő­gimnázium gyűjteményében, ahová Reichen­­berger Bernát volt osztrák katonai sebész ajándékozásából került, ki az elveszett költő fejét a csatatérről hozta volna magával. Ebből a hitből országra szóló szenvedélyes vita keletkezett. A Petőfi-Társaság erélyes nyomozást indított meg ebben az ügyben és sikerült is a szakértőkkel megállapítatni, hogy ez a hír is nem egyéb üres mendemondánál. Maga Jókai is élesen tiltakozott, hogy ezt a koponyát Petőfinek tulajdonítanák: „Látva ezt a koponyát, azt hiszem, hogy ez valami cimetérium csontházából került egykori tulajdonosához, amilyenhez hasonlókat eleget láttam a kurió­zumokat kedvelő ismerőseimnél, így Ka­zinczy Gábornál is egy hatalmas asztaldíszítő koponyát, amiről el kellett hinnünk, hogy ez Ratu kháné volt. Ez a koponya is Batu kháné lesz“. Az özvegy már nem várta A hatvanas években egy alkalommal, mi­kor országszerte terjedt el a vakhír, hogy Petőfi nem halt meg, hogy Petőfi él. — Szendrey Júliát, a költő özvegyét megkér­dezte egyik barátnője: — Ugyan mondd Juliskám, mi volt az ok, hogy te azt a nagy és dicső nevet levetve, másodszor is férjhez men­tél? Hiszen, lám, még az se bizonyos, hogy ő meghalt. Hátha váratlanul hazajön?... Szendrey Julia, aki a segesvári csata után he­tekig keresgélte eltűnt férjét, a következőket válaszolta a kérdésre:­­• Egy kimondhatatlan kínzó sejtelem bi­zonyossá tesz abban, hogy Sándor meghalt, Sándor nem jön többé vissza. De ha csoda történnék és mégis vissza­jönne, akkor tudom és érzem, hogy ő, egye­dül ő értené meg azt, miért mentem férjhez másodszor... Nem beszéltem el keserves kál­váriámat, melyet végigszenvedtem, nem vá­dolok senkit, csupán azt az egy dolgot emlí­tem­ meg, hogy mikor férjem halála után atyám házához visszatértem, a pokol kínjait kellett elszenvednem. Atyám keserű szemre­hányásokkal illetett, aztán elém dobott egy százas bankót: — Itt van a pénz, eredj világgá és keresd vele az uradat... — És én mentem és kerestem és kutattam az uramat, de sehol és soha többé nem találtam meg... Hidd el, — végezte beszédét Julia — én meghaltam már egyszer... Ki látta elesni? Tudomásomra hárman írták le a helyet és körülményeket, ahol és mikben Petőfit leg­­utolszor látta ismerős magyar, mindhárom el­beszélés azon végződött, hogy az üldöző orosz lovasoknak utol kellett érniök Petőfit. A szem­tanú maga megmenekült. Itt aztán csak két esély maradt fenn: vagy megölte őt az üldöző csapat vagy elfogta. Ha megölték, akkor kétségtelen, hogy ő is azon közös sírban nyugszik melybe azon bal­végzetes csata hősi áldozatait egymásra hal­mozták. De hátha elfogták? Ez a gondolat sokszor képes elrabolni ál­maimat”. Ezután leir olyan eseményeket, hogy ré­gen megholtaknak hitt alakok orosz vagy osz­trák börtönökből csak újabban szabadultak ki, nem lehet-e Petőfi is hasonló helyzetben, elfe­ledve valamely mély börtönben? „Nem érdemli e meg Petőfi, — kérdi Jókai —, hogy legalább egyszer kérdést emeljünk iránta, ha egyébért nem, hogy saját lelkünket nyugtassuk meg felőle? Hiszen az angolok Franklin északsarki ex­pedíciója felkutatására milliókat adtak ki. Ilyest kell tennünk nekünk is. Kérdezősköd­nünk kell először is idehaza, hiszen ha elesett is, valami nyom, emlék, jegyzet tőle csak meg­maradt valahol, amelyről rá lehetne ismerni. Oroszországban kellene kutatni érte s ál­talában magyar foglyokért. Ennyit legalább meg kellene tennünk egy emberért, akit szerettünk nemzetünk büszke­ségének vallani, és amit megtenni nem is volna lehetetlen. Vagy talán bevárjuk, míg majd Re­ményi egyszer körutat tesz Oroszországban s nyirettyűjével megnyitja a diplomaták ajtait, hogy Petőfi felől kérdezősködjék a magyar nemzet nevében?“ A kutatásból nem lett semmi, az alig sejtett szibériai nyomokat az orosz-török háború vi­harszele végkép eltakarta hófuvataival... Kínzó örökség... Amíg a Petőfi-legendák éltek és terjedtek a magyar nép körében, külön tábornak, „Pe­­tőfi-keresőknek“ nevezték azokat, akik hittek abban, hogy egyszer Petőfi mégis hazatér... „Ne várjátok őt vissza: csillag az már­ ré­gen, — mondotta élete végén már maga Jókai is, aki végkép letett arról, hogy legkedvesebb barátja meg az élők sorában volna, — hanem támasszátok fel őt önmagatokban s tépjétek a koszorúkat a babérjáról, mit ő ül­tetett s rátok hagyott drága örökségül“. Még néhány évvel ezelőtt is, mikor a szlovenszkói magyar főiskolások Sarlós csoportja Kárpátalját, a “Szegények or­szágát” járta, sokhelyütt találkoztunk istenháta mögötti fa­lucskákban (Visk, Gyula, Nevetlenfalu, Akss) olyan öregemberekkel, akik szentül meg voltak győződve arról, hogy Petőfi még ma is él és ott bujdokol a be­regi szőlőhegyek bor­pincéiben... Mit jelent ez? A nép nem tud beletörődni abba, hogy legnagyobb költője, a „Szegények Vezére“ örökre eltűnt volna ott a segesvári csatasikon. A legenda ma is él minden kuny­hóban verseivel együtt, mint örök Szent Biblia, melynek igéit, prófétikus jóslatait máig is beteljesülni várja a magyar nép. Illyés Gyula nem hiába idézte őt nemrégi­ben egy egész könyvben. Álmai a szabadságról s a nép jövőjéről ma is változatlanul idősze­rűek. Petőfi a magyarság kínzó öröksége... Jókai is kételkedik Mikor a legendák újra élni kezdenek, Jókai maga is már kételkedni kezd Petőfi halálában és a következőket írja: „De hát igazán meghalt-e Petőfi? Valóban szobrot és síremléket kér-e porai­nak? csakugyan ott hallgatja-e a négy hars alatt a bucsujárók zsolozsmáit? » yaia­mk&l iml m­in­ovenszkóy Pékáknak is... »Kié lett a kertünk alatt elterülő grófi birtok?« Hogyan jusson földhöz az itteni magyar kisgazda és a nincstelen? * Kisgazdalevelek a „Magyar Nap“-hoz Pozsony, dec. 4. — Mai szerkesztőségi postánkban két érdekes levelet talál­tunk az olvasótól. „Ha szabad az olvasók köréből is hozzászólni a magyar nép élet­kérdéseihez, amelyekről nagyszerű cikkeket olvasunk lapjuk hasábjain, közöljék le soraimat Magyar Napunkban.“ — írja egy sokszelecei kisgazda. Természetesen öröm­mel adunk helyet őszinte írásának, amely eddigi magatartásunknak és elveinknek iga­zát bizonyítja és arról a nagy visszhangról tanúskodik, amelyet a Magyar Nap bátor és nyílt állásfoglalása kelt a falvak magyar népénél. Íme a levél: Miért nem kapják bérbe a hívők az egyházi birtokot! A kisgazda helyzetének enyhítését első­sorban a földikérdés igazságos megoldása hozhatná. A Magyar Nap a múlt héten meg­emlékezett róla, hogyan jártak az itteni kisgazdák, amikor a földművelésügyi minisz­terhez fordultak és azt kérték, hogy a mara­dék birtokokat osszák fel a helybeli magyar kisgazdák és nincstelenek között. De más eseteket is lehetne felhozni helyből és a kör­nyékről. Megtörténik például, hogy valaki 100 holdat bérbead. Az árverésen megjelenik az illető aratója is, egy holdat szeretne bérelni, de részére nincs föld, mert — azt mondják — nincs garancia, hogy a földet fizetni fogja. A földosztás a mi vidékünkön úgy nézett ki, hogy 50—100—150 holdas parcellákat ha­sítottak, amit nem itteniek, hanem telepesek kaptak és még több földet a maradékbirtoko­sok. Az itteni szegényebbeknek is jutott egy-egy hold, de méregdrága áron 3000— 4000 koronáért. Jellemző, hogy még egyházi birtokok­ból sem tud a magyar katolikus kisgazda bérletbe földet kapni. Sók és Tardoskedd között például a prima­­ciális birtok 2170 katastrális hold terjedelem­ben egy SZ e­z­á­k nevű bérlő kezén van már 15 éve, ami további 2200 katasztrális holdat jövedelmezett neki. Tardoskedd és Sókszelecze hívei szám­talan levélben és küldöttséggel keresték fel az esztergomi érsekséget, de hiába. A birtokot mindig Slezák bérlő kapta és az ott dolgozó magyar földmunkások helyze­tére leginkább jellemző az a haszon, amellyel a bérlő birtokait ki tudta terjeszteni.­ Az Egyesült Magyar Párt földbirtokos ve­zetőit is sokat halljuk szónokolni a magyar tesvériségről. De mi itt az életben látjuk, hogyan törődnek velünk. Ha egy kisgazda magyar birtokostól nehezen bérbevesz földet — a bérösszeg mondjuk négy méter mázsa búza holdanként — mitsem törődnek vele, hogy honnan szedi a bérleti összeget és megfizettetik a drága bérletet, akár terem a föld, akár nem. Egyedüli föld, amelyhez könnyebben hozzá­juthatnánk a községek tulajdonában lévő föld. Ennek az ára azonban nagyon felment, amióta sok rá az igénylő és sok község kénytelen erre építeni a költségvetését. Ha ezeken a viszonyokon javítani akarnának, akkor az úrbéres községek ügyeit is meg kel­lene vizsgálni. Nagyon sokban ugyanis — tudomásom sze­rint *­*- az a helyzet, hogy a vezetőség él­vezi az úrbéres birtokot, nem pedig a tagok. Bizony volt miről írni Féja Gézának és van miről írni a szlovenszkói Féjáknak is, akiknek munkáját elismerés illeti, nem pedig büntetés. A falu magyar fiatalsága biztosítani akarja jövőjét A másik levelet, amiből érdemes idézni, egy h­o­g­y a­­ fiatal kisgazdától kaptuk. „Ideje lenne — írja — a falusi magyar fiatalság helyzetén segíteni. Egy részünket a szülő használ, mint felesleges kisegítő munkaerőt, mis részünk a falvakat járja, hogy munkát kaphasson. A mi falunkban nincs nagybirtok. A gróf Kálnoky féle ura­dalmat, amelynek egy része a mi határunk­ban fekszik felparcellázták a telepeseknek. Bogy­a és Tany szegény parasztsága mintegy 300 hold földet kapott, 3000 hol­dat pedig a nem idevaló telepesek. Azelőtt a grófi birtokon garasokkal fizettek, de most ez a nyomorúságos kereset is meg­szűnt. Egyedül az Ármentesítő Társulat al­kalmaz az év néhány napján 8—10 munkást. Pedig az Ármentesítő Társaság az intenzív gazdálkodás lehetővé tételére a község ha­tárában elhúzódó láposokon csatornázási munkálatokat végeztethet­ne. Tavaly is körülbelül 40 százalékos vízkárunk volt. A határban elterülő ingatlanok után azoknak tulajdonosait évente 20.000 korona külön já­rulékkal terhelik meg, de az Ármentesítő Társulat ebből mindössze 203000 koronát fordít a csatornák karbantartására. A mi falunk magyar fiataljai maguk is törődnek vele, hogy megkönnyítsék a mun­kaalkalmak teremtését. Eljártunk a jegyző­nél, elmondottuk, hogy az utcák és dűlőutak járhatatlanok és ha megkezdenék megjavításukat, ezáltal munkához juttatnának bennünket. A válasz olyan durva volt, hogy szégyeljük ideírni. A demokráciát mi a legnagyobb áldozatok­kal védeni fogjuk a barbár életformával szemben. A köztársaság védelmét otthonaink védelmének tekintjük. De nem helyeselhet­jük, hogy — talán mert magyarok vagyunk —­ a kertünk alatt lévő grófi birtok felosz­tásával nem a mi jövőnket biztosították. . Férfi,­s női szövetek és selymek nagy választékban BURGER LÁSZLÓ cégnél Kassa, Stefanik ucca 59. Szolid áraki Figyelmes kiszolgálás!

Next