Magyar Napló, 1990. július-december (2. évfolyam, 27-48. szám)
1990-07-05 / 27. szám
4 . ✓ / NAGY GÁSPÁR 9. A sintér-időben összezárt ügyek „nyitottá" válsz ha kinyitod füled lehallgatnak úgyis hallgasd le szíved Azt mondod - hahó fiúk! még elég jól hideg/dobog szemet lehúnyni most lehet bezúdul hullám szem mögé 500 wattosan izzó karfiol 7. Kép/szöveg és kép/szöveg alkonyi tiszapartot veszek bársony homokút a tisza-birtokos DOBÓ TIHÁTÓL - szegény fiú! - nyelem a képszöget „viszem a részemet" sintérek elől utolsó kutyámat 5. Nyílik a nyár födele: július sehányadikán* megáll a mutató szépen időtlenül az árnyék magzatburokban ötven versburok már égtisztán kimutatható *1990. július 5-én Száz évet nyorni helyből? Szép elgondolás. Kár, hogy valami mindig közbejön, például a nép, bogárzik százfelé, büdös kocsikban utazva seftel, behajlított karral mutatja, mit hova. ORBÁN OTTÓ A rómaiakhoz Sérült társadalom sérült elitet produkál. Ha a bosszúságek haragját hallom mennydörögni, kinézek az ablakon, hogy lássam, nem a hordó döng-e az aznapi szónok alatt? Minden utópia fő baja az, hogy szembe süt, a vezető jobbra-balra tekeri a kormányt, majd árokba fordul, vagy görcsösen tartja a jól bevált irányt, míg belevakul s a tömeg közé lövet. Politikusnak alig marad több, mint a szájalás. A dolgok többnyire önsúlyuk szerint mozdulnak arra, amerre. Ritka, hogy emberkéz taszít egy jót a földgolyón, és abból is ki tudja, mi lesz, miféle jövő? őrült hiheti csak, hogy májusban kinyílnak a szóvirágaitok, de őrült az is, aki sértődötten télnek gondol minden évszakot, s nem számít meg akár még nektek is valamennyi esélyt. Nevezzük bárhogy: az élet, a sors, az istenek, egyszóval a végtelen kapacitású, por képében lebegő agyvelő több lehetőséggel számol, mint amennyi koponyánk rakterébe fér, s bár ő maga dermesztő közöny, a működése lázas újrakezdés - kriptaajtón lép ki csillaga, bűzlik és ragyog. Töredék MEGAY LÁSZLÓ Gábor akkor barátkozott meg a gyerekkel, mikor az Sárában mocorogni kezdett. Lányt szeretett volna. Hogy fia is lehet, az eszébe sem jutott. Sejtelmes női neveket kerestek esténként a Bibliából. Gábor akkoriban úgy érezte, hogy voltaképp zsidónak kellett volna születnie. Ahogy erre gondolt, abban nem volt semmi póz. Az a származás tiszta képlet. Akinek az a sors jutott, mindig tudhatja, miért üldözik. Az ő családjának a helyzete zavarosabb. Bizonyos tagjait tíz-húsz évenként kifosztják, kiűzik a házából - néha pedig agyonvernek valakit. Talán ezért is szerette volna, ha lánya lesz. A tapasztalatok szerint bizonyos terheltségek - mint a kitelepítésre való hajlam fiúágon öröklődnek. A nők egy házassággal könnyen kibújhatnak a származás kelepcéjéből. Most itt áll egy kisfiúval, akit ráadásul Gábornak hívnak, mint már az ükapját is. A Jóistent nem lehet kijátszani. Neki egy férfi túsz kellett, hogy őt fogva tartsa és ezentúl megszabja - mikor mit kell tennie. Az eddigi szabadság nincs többé. Ettől a gondolattól rossz kedve lett. Állt a hatalmas szoba kitárt ablaka előtt, melyeket lélegzett, és ezt hajtogatta: a rohadt életbe! Lent a nyitott ajtón közben dörömbölt valaki, majd többen megindultak a nyikorgó falépcsőn. A menetet Rózner úr vezette. Köszönt, kezet nyújtott - és már nem is törődött vele. Nem diskurálni jött, hanem fölmérni a terepet, amit holnap reggel el kell foglalnia embereivel, hogy az ígért három nap alatt lakást varázsoljon ebből a disznóólból. A mester félelmetesen hosszan sorolta az egyik kísérőjének, milyen anyagból mennyi kell. Titokzatos dolgok és hatalmas mennyiségek voltak. Rózner időnként utálkozva kihúzott a falból egy mozgó villanykapcsolót vagy görbe kampósszeget; sokáig gondterhelten kopogtatta a falat. A segéd tisztelettel bólogatott. - Nagyon rossz a fal? A mester nem szerette, ha munka közben megzavarják, rosszallását finom kézmozdulattal jelezte: - Tudja, mikor festettek itt utoljára? - Tíz éve.. . - Meg még húsz. A háború előtt. És milyen büdös van. Mintha oroszlánok laktak volna itt. Pedig állítólag urak laktak. - Szegény urak, Rózner úr! - Azok. - A hangsúlyban megvetés volt. Gábor alig leplezett úrgyűlöletet is érzett benne, aminek meghallására külön füle volt. Róznernek könnyű. Gazdag, és az is marad. Sokkal több pénze van, mint a kuncsaftjainak, akiket ezért megvet egy kicsit. Ó vállalkozó. Nem vállal el mindent, és főleg nem mindenkitől. De ahol megjelenik, ott ő parancsol, mint most is: - Kocsárdy úr, ma itt akar aludni? - Úgy gondoltam. Az iparos rosszallóan nézett körül: - Reggel hatra kértem a villanyszerelőt!... Hol van az ágya? - Ott hátul, az összetolt bútorok között. - Emberek! Szabadítsák ki azt az ágyat, és tegyék a szoba közepére - vezényelt Rózner. A küldöttség némán engedelmeskedett. Gábor jobbnak látta, ha nem ellenkezik, csak óvatosan kérdezte meg: - Miért teszik a szoba közepére? - Hátha bogarak vannak! Én ugyan nem hiszem, de láttam már olyat! Azért ne keseredjen el. Holnap sok emberrel jövök, hamar végzünk, és akkor rend lesz. A mester úgy nyújtotta a kezét, mint valami kitüntetést. Megtehette. Az ő személye afféle családi örökség. Köztük hűbéri viszony van, de nem tudhatni, ki kinek a hűbérese. Gábor apja építésztanár volt a Műegyetemen, és a háború előtt sok munkát adott Róznernek. De a kapcsolat kitartott akkor is, amikor már pénzt nem remélhetett. Hány éves lehet ez az ember? Már huszonöt év telt el az ostrom óta, de ugyanolyan kortalan, mint régen. Ugyanolyan kimért és magabiztos. Az ilyen embert nem lehet egy rendszerváltozással megrendíteni. Kocsárdy Gábor innen-onnan sok hasonlóan hűséges embert örökölhetett volna, ha igényt tart szolgálataikra, vagy azok meg nem halnak idő előtt. A rokon családok többnyire holtig együtt éltek a náluk elaggott házicselédekkel, öreg szakácsnőkkel, dadákkal, varrónőkkel. Azok érdekes módon sokkal sértettebben és nehezebben viselték az új viszonyokat, mint gazdáik, akiket nem ritkán a nehéz években ők tartottak el. Nekik mindig volt pénzük valahonnan, mert hosszú ideig kuporgattak férjhez menésre, házra vagy sírkőre. Miután a vágyak elérhetetlenné váltak, uraik pedig elszegényedtek, mit tehettek volna. Gyárba vagy hivatalokba jártak takarítani, falusi rokonaiktól élelmet szereztek a családnak, ők intézték az egyre reménytelenebb zálogházi ügyleteket, hordták a piacról, a fűszerestől a valódi és a rémhíreket. Félteni kelletteket, mit mondanak a suszternál vagy a házmester előtt. Éjjelente ők hallgatták a besötétített konyhában a Szabad Európát, ők zörgették fel az urat vagy az asszonyt a jó hírrel: a jövő héten már biztosan bevonulnak az amerikaiak. Volt, aki a rokonság jobb módú tagjaihoz járt főzni és takarítani, és a bérét hazaadta. A család külső köreiben portyázó, de mindig visszatérő szobalányok, szakácsnők szemforgató tisztelettel, ám kegyetlenül megszólták második, harmadik gazdájukat. Hajmeresztő történeteket hordtak róluk egyik helyről a másikra. És nem csupán azokat. Olykor egy marok lisztet, némi kockacukrot, esetleg egy mosószappant. Még az is előfordult, hogy egy-egy ezüstkanalat is a kötőjükben felejtettek. Mindezt, persze, tudták a másik helyen. Ilyesmiből nem volt harag. Csöndben kicserélték az oda- és visszahordott holmikat. Úgy, hogy a vétkes ne tudjon róla... Az ötvenes években volt ez, amikor a tárgyakhoz náluk már alig ragaszkodott valaki. ÍJ 1990. JÚLIUS 5.