Magyar Napló, 2002 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2002-08-01 / 8. szám
i»Anmszi.i. MAGYAR NAPLÓ - Nem azt nyilatkoztam, hogy ez lesz az utolsó művem, hanem azt, hogy ez lesz az utolsó regényem. Most úgy érzem, hogy mint regény, mint nagyepikai mű, ez a mostani, a Ne féljetek beteljesítése annak, amit én a magam szerény tehetsége szerint tudok, hogy újabb regényt, újabb nagy fikciót nem akarok írni. De továbbra is írni akarok; esszét, meditációt, novellát, vitacikket, talán még szabadverset is! - Rengeteg kritikát olvastam utolsó regényedről, és mivel engem személyesen is mélyen érint a zene, azt a kettőt emelem ki a sok közül, amelyek regényedet zeneműhöz hasonlítják. Az egyik a Magyar Napló tavaly novemberi számában olvasható, Makai Ádám tollából: „A Ne féljetek olvasója egy hatalmas négyszólamú, Johann Sebastian Bach motívum-ellenpont-orgonapontkróda menetrendje szerint komponált, prózának álcázott, de valójában szabadversszerű fúga sodrában találva magát fogja fel újra, hogy miközben a testi halál a biológiai létben, a bioszban elkerülhetetlen, a lelki-szellemi síkon az erkölcsi halál, a thanatosz kivédhető azáltal, hogy még fizikai életünkben megismerkedünk és megbarátkozunk vele. (... ezt a tanulási módozatot nevezik „beavatás"-nak.)" A Kortárs múlt évi decemberi számában Bárdos László így fogalmaz: „Az elbeszélő kamera váltakozva irányul Máriára és családjára, illetőleg Mária és Villő kétszemélyes kisvilágára. De talán pontosabb volna egy zenei hasonlat: kánon- vagy fúgaszerkesztésre emlékeztet..." Érdekes számomra is ez a két kritika, a Makai Ádámé, aki Chicagóban él, és a Bárdos Lászlóé, aki az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense. Ők személyesen nem is ismerik egymást, mégis összecseng a két vélemény. Ez nagyon érdekes azért, mert amikor az ember ír - legalábbis nálam így van -, effajta tudatosság nem működik benne! Nem tudok arról, hogy bármiféle zenei kompozíció befolyásolt volna, viszont utólagosan el tudom fogadni, és nagyon boldoggá és büszkévé tesz! Mert a zene a leganyagtalanabb művészet. Tiszta, szent irigység él bennem azok iránt, akik zenében tudják kifejezni a tehetségüket, hiszen az valóban nem kötődik helyhez. Viheted a világ bármely pontjára, az igazi zene ott is hatni fog. Az író nyilván megkötve érzi magát, különösen én, aki ebben a regényben, háromféle nyelvi réteget használok, és most, amikor a fordítások külföldön szóba kerülnek, érzem, hogy ennek milyen nehézségei vannak. Valójában minél színesebb egy magyar nyelven írt alkotás, annál nehezebb azt lefordítani. Ezért mondom azt sokszor, hogy szerelmese vagyok ennek a nyelvnek. - Van a regényedben egy határozottan a zenére vonatkozó utalás... - Ebben a részben a saját zenei ízlésem is közrejátszik, mert én, a gregoriánt szeretem talán a világon a legjobban! Ez az a stílus, amit én úgy tudnék hallgatni, hogy sohasem unnám meg! Ezt az érzést kölcsönöztem a férfihősömnek, a Maria nevű pszichiáternek; ő az, aki karácsony este a gregorián zene dallamaiban oldódik fel, és találja meg a kapcsolatot a transzcendenciával. Az a zenei hasonlat, amire te utalsz, Máriában halála előtt bukkan fel, amikor végiggondolja az életét, és azt a szerelmét, amely olyan értelemben marad beteljesületlen, hogy az elválás révén többé ebben az életben nem találkoznak. Egy négykezest hallgat az ágyban fekve, már-már készülődve arra, hogy átlépi a fizikai világ határát. Szép júliusi dél van. (A rádióban fölhangzik Schubert: Fantáziája f-moll, zongorára, négy kézre.) És ekkor Máriában belül képződik meg a szöveg: ......ketten a zongoránál. Egy férfi, egy nő. A mű ugyanaz. Most a nő alájátszik. Valószínűleg a nő. Aztán mindketten nekifutnak... valami vadulás... Majd szelídül. Csendesül. Együtt vannak, a dallam bármerre is viszi őket. Négykezes. Hát ez nem volt, Márió. Pedig lehetett volna. Lehetett volna." A négykezes - és ezt már én mondom -, az örök ábránd! A pároknak az örök vágya, hogy egymást segítsék az életjátékban, mégha a saját ritmusukat vagy dallamukat viszik is keresztül, de mindig együtt, közösen, egy életen át. - És nemcsak az örök vágy, talán a hit is, hogy majd a végtelenben ismét találkoznak! - Ebben biztos vagyok, mert így is zárul a regény. Mert a halál pillanatában, az átlépéskor mindig azt idézzük fel, aki a legtöbbet adta az életünkben, és aki a legfontosabb volt. Mert igaz az, hogy a dolgok az égben köttetnek, de nem mindig papír szerint. Hanem a sorsunk hoz össze, azt elronthatjuk, elpuskázhatjuk, kiteljesíthetjük, érezhetünk késő bánatot vagy szívfájdító nosztalgiát, a kötések nem múlnak el a fizikai léttel. Ez is zene, kinek mi jut az eszébe... Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával említetted, hogy amikor gyermekeid még kicsinyek voltak, Weöres Sándor versikéjével vidítottátok fel egymást: „ Őszi éjjel, izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája "! Ők vidítottak fel ezzel a Weöresverssel, amikor együtt zengték, szinte kánonban, és ezt minden családi ünnepen el szokták nekem énekelni, néha még útközben is, a nyaralóba utazván. Még ma is felrémlik — az azóta már komoly családi funkciókat betöltő két gyermekem, kézen fogják egymást, és egymást szinte átölelve, kicsit meg-megbicsakló hangon énekelnek. Én kevésbé voltam éneklős, inkább a gyermekeim. De most már öt unokám is van, gondolom, most a kicsiknek éneklik a „galagonyát"! Olyan szép ez a vers megzenésítve is! Nem tudom, miért facsarodik el az ember szíve, amikor ahhoz a sorhoz jut, hogy „lánnyá válik, sírni kezd”! Mindig könnyek szöktek a szemembe, mikor ezt a sort hallgattam. Még az éjszakai bokrokra is másként néz az ember, ha tudja, hogy lélek lakik bennünk... Ezt Weöres nagyon tudta: „Lélek lép a lajtorján”! Igen, ő még a játékos verseiben is a végtelent muzsikálta! Beszélgetésünket az Alakító tájakkal kezdtük, fejezzük is be ezzel: „Az író káoszból formálja rendjét, s közben fenséges dolgokba avatkozik. Vakmerő, a végtelenhez egy arasszal közelebb kerül. S viszi a tájat, a haza szabálytalan darabját, emeli magával." Faragó Laura