Magyar Napló, 2003 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2003-02-01 / 2. szám
INKISS SZISPIRODALOM Horváth Péter Harmadok - ige, egyes szám első személy -1/3 Zabarka úrtudós programozó, aki hajdanán az ATARI CSÚCSOT életre keltette, s összekötötte a keletnémet ERIKA típusú villanyírógéppel, hogy a Béres és Horváth urak dolgozni tudjanak az akkor még NSZK betűkkel jelölt országban vásárolt kezdetleges számítógépükön) a Béres privát baráti köréhez tartozott. Nem mintha Béres úrnak lett volna hivatalos baráti köre (az még nem alakult meg). A privátot itt úgy kell érteni, hogy az e körbe sorolt barátokhoz a Horváthnak nem volt semmi köze. Zabarkát speciel ismerte a Mester, hiszen annak idején a Béressel közösen keresték, s kérték fel a nagy feladatra, de aztán, mivel a Horváth egyik könyvében Zabarkát megölte, az életben se találkoztak többet. Béres úr viszont ápolta a kapcsolatot, s erre jó okai voltak. Először is mélyen rokonszenvezett a szórakozott tudóssal. Nem azért, mert az segített megoldania a megoldhatatlant. A rokonszenv zsigeri volt. Szinte érzéki. Tetszettek egymásnak. Nem szexuálisan, bár vonzalmuk nem nélkülözte az erotikát. Zabarka kis híján két méter magas volt, bár ez első látásra nem látszott rajta. Mindig hajlott háttal lépkedett az ötvenhatos, csónaknak beillő cipőjében. A bőre zöld volt, mint egy marslakónak. Ruhái finom, puha anyagból készültek, de a szükségesnél mindegyik nagyobb volt. Mégis jól álltak rajta. Piros sáljában úgy nézett ki, mint egy operaénekes. Ezüst üstöke hullámozva lobogott a feje körül, mint egy száműzött uralkodónak. Ha zárkózott képet vágott, úgy látszott, mintha valamin mulatna. Viszont ha mulatott, zárkózottnak tűnt, mintha a fogát húznák éppen, csak titkolja. Béres az erdőkben sétált vele. Ilyenkor kirándultak. Zabarka akkorákat lépett, mintha megelevenedett, szürrealista festmény lenne. Béres szökdelve szaladt mellette, néha megelőzte, s lihegve bevárta. Zabarka ellibbent mellette, s szeméhez emelte a messzelátóját. - Edgár! - kiáltott. - Itt vagyok! - szuszogott válaszul Béres úr. - Hol? - Hát idelent! Zabarka lefelé billentette a távcsövet, amelyet egyébként fordítva illesztett a szeméhez, így a messzelátó lencséiben a Béres úr akkorának látszott, mint egy cserebogár. - Ó, ezer bocsánat! - Egymásra nevettek. Alacsonynak lenni kész istencsapása. Béres úr mindig alulról néz a világra, s az élmény még inkább összenyomja őt. A valóság tárgyai az emberi középmérethez illenek, már ha egyáltalán. A kis ember számára minden nagynak tűnik, az is, ami egyáltalán nem az. Méltatlan ez. Mindent alulnézetből? Gondoljátok el! Micsoda lelkierő kell ahhoz, hogy örökké felfelé tartó skarcban nézze a világot! Hogy a legkisebb lépcső is megmászhatatlanul magasnak tűnjön! Mi jó van ebben? Mondjuk egy dolog: a női mellek kilencven százaléka a Béres úr szemmagasságában lebeg és himbalimbál. De hát az élet nem csupán mellekből áll! Ha férfi találkozik férfival, első pillantásukkal felmérik egymást: kan feszül a kannak, kard ki kard, melyikünk a domináns? És ezt is, mindig, alulról? Gyerekkorában hamar kiderült, hogy nem fog magasra nőni. Szülei beíratták hegedűtanfolyamra. Nem tudni, mi járhatott az öreg Béres fejében, amikor hozzájárult a felesége javaslatához, muzsikáljon a gyerek. Talán abban bízott, hogy Kisbéres csodahegedűs lesz, s a világ lehajol majd a hegedűjéhez. A tíz éves Edgar egy csöppet se bízott ebben. Téglával pakolta tele a hegedűtokot, s zeneóra helyett a Thék Endre utca egyik üres, aláaknázott telkére járt edzeni. A telek magas fűvel borított, vadbokrokkal benőtt belsejébe még a legbátrabb utcakölykök se merészkedtek. A drótkerítésen tábla lógott: BELÉPNI TILOS, AKNAVESZÉLY! Sok ilyen elvadult, bozótos telek akadt a város lebombázott házai helyén akkoriban, alig tíz évvel az utolsó háború után. Ha az ember feltépett egyegy fűcsomót, a vékony földréteg alatt téglatörmelékre, rozsdás, rossz rugókra, üvegszilánkra lelt. Óvatos és kitartó munkával tovább kutatva géppuskatöltényeket, vasbordás tojás- és fanyelű kézigránátokat lehetett találni a törmelék alatt. Aknára speciel ritkán leltek az ilyen telkeken, de ágyúlövedékre és fel nem robbant bombára igen. A tíz éves Béres egyedül azon az elvadult, aláaknázott, bozontos telken vette némi hasznát annak, hogy nem nőtt magasra. Közel volt szeméhez a föld, jól látta, hova lép. A bokrok mögött megtisztított egy pokrócnyi földdarabot, ott edzett a téglával teli hegedűtokkal. Kitartóan emelgette a húsz kilós hangszertokot, bonyolult mozgássorozatokat talált ki, s bár a féléves hegedűvizsgán megbukott, a zeneiskola hölgytanárai öszszesúgtak: milyen vállas lett ez a gyerek! Mivel fölfelé nem nőhetett, Béres úr széltében gyarapodott. Csapott vállai egy díjbirkózónak is díszére váltak volna. Karizma keményebb volt, mint a hegedűtök. Ez ugyan adott neki némi biztonságérzetet, tudta, ha valakit pofán legyintene, hát az illető biztosan kiköpné néhány fogát, de a pofák elérhetetlenül magasan vigyorogtak fölötte. - Mi van, mit kaszabolsz, Jakab? A környék legnagyobb vagánya, egy bizonyos Drót Feri Jakabozta le. Drót Feri vékony volt, mint a penge, erős és inas. Hosszú karját kinyújtva hárította a kis Béres elkeseredett hegedűcsapásait. - Anyád! - lihegte. - Anyád a Jakab! - És csapkodta, rettenetes erővel, a levegőt. Drót Feri röhögött. - Kifáradsz, Jakab! Ekkor Béres úr tökön rúgta a bandafőnököt. Az elkerekedett, könnyben úszó szemmel térdre zuhant. Ekkor Béres úr a Hegedűtokjával állcsúcson vágta a vagányt. A bandatagok addig a kőkerítés mellől figyelték az eseményeket. Szotyolát köpködve röhögtek. Most a torkukon akadt a szotyola.