Magyar Napló, 2005 (17. évfolyam, 1-12. szám)

2005-11-01 / 11. szám

NOVEMBER NYITOTT MŰHELY jöttek és egész nap járták a várost. A latin nyelvű előadással hagyományt teremtettem. Minden évben van egy­két derék ember, aki követi. És egyre több finn! Érdekes módon a finnek - protestáns országként - nagyon soká­ig ki voltak kapcsolva a latin kultúrá­ból, kivéve természetesen az egyete­met. Most viszont pl. a Kalevala leg­jobb népszerűsítési módját úgy talál­ták meg, hogy lefordí­tották latinra. Három­szor jelent meg, egyre nagyobb példány­számban. Latinul ol­vassák a Kalevalát olyanok is, akik, mondjuk, tudják ol­vasni az Aeneist, és él­vezik ezt a gyönyörű­séges eposzt is, amely­nek kongeniális fordí­tását az a professzor ké­szítette el, aki egyéb­ként Jyväskyläben la­tin nyelvű rádióadót is működtet. Tehát két­ségtelenül van benne posztmodern, de van ebben vallás is, az, hogy válasszunk dacosan egy közös nyelvet Európá­nak, miközben az angol le akarja ta­rolni az egész világot. Mutassuk meg, hogy minket sem a gólya költött. Mi­kor az angolok még csak dadogtak, a latin már folyékonyan énekelt, mint a pacsirtamadár vagy mint a strucc, ahogy akarjuk, a legkülönbözőbb módon és hangnemekben. Amikor a nemzeti nyelvek még csak botladoz­tak és éppen keresték a kifejezési mó­dot. Ez az egyik ok. A másik nyilván­valóan tudományos. Ha lehet azt mondani egyáltalán, hogy az ilyen választásokban a tudományos szem­pontok is szerepet játszanak. Attól kezdve, hogy elkezd működni, már igen, de amikor valaki dönt egy ilyen mozgalom, vagy revival, egy ilyen új­raélesztés mellett, akkor nyilvánvaló­an politikailag, esztétikailag és érzü­letileg határoz. Én a legnagyobb mér­tékben helyeslem a latinnak a revita­­lizációját, amely erősödik, hála Isten­nek. Vannak barmok, nyilván, a mai magyar kultúr- és oktatáspolitikában is, akik a latint el akarják törölni és el­távolítani a középiskolából. Sőt, mint hallom, legutóbb a debreceni egye­tem latin tanszékét szüntették meg, ami óriási, nemzetellenes merénylet, és a művészettörténeti tanszékbe ol­vasztották bele, ami hihetetlen ba­romság. Ők persze valamifajta poszt­bolsevik állásponton vannak, mely szerint a latin a klerikalizmus, a feu­dalizmus és egyéb ilyen meghaladott dolgoknak a nyelve, ,J­ezitcsóko­­lom”, nem! Éppen a protestáns és tel­jességgel felvilágosodott Finnország példája mutatja, amely élére állt en­nek a mozgalomnak, hogy itt nem a Vatikán cselszövényeiről van szó. Vagy azoknak az amerikai inter­netező matematikusoknak a mozgal­ma, akik latinul írnak japán haikukat, és döbbenetes korpuszt lehet már mű­veikből összegyűjteni. Én ugyan az internetet magam nem tudom hasz­nálni, de szerencsére vannak derék barátaim, munkatársaim a tanszéken, akik kigyűjtik ezeket a verseket ne­kem. Ugyanis a számítógép ontja ma­gából a jobbnál jobb költeményeket latinul. Ezeket Amerikában, Japán­ban, Litvániában, Lengyelországban és a világon mindenütt írják. A köz­pont Amerikában van, abban az or­szágban, amely a maga mindent uraló mivoltában kezd elégedetlen lenni a saját angoljával, és még ők is vissza­hajolnak szeretettel, nosztalgiával és bizonyos irigységgel a latinhoz. 1986-ban voltam elő­ször Amerikában, és beszélgettem egy pro­fesszorral a Columbia Egyetemen, aki Vergi­­lius-szakértő volt. Mondja nekem, hogy boldog, mert egy élő magyarral találkozik. Ez voltam én. „Bol­dog, mert egész karri­erjét egy magyarnak köszönheti” - mondja. „Ki az a magyar?” - kérdeztem. - „Lénárd Sándor, aki a Mici­mackót lefordította la­tinra.” - „Már hogy köszönhetné maga, drága professzor úr, a karrierjét ne­ki?” Úgy, hogy a szülei beíratták egy gimnáziumba, ahol pont eltörölték a latint. Akkor éppen megjelent a Mici­mackó második kiadása, kétszázöt­venezer példányban, latinul. Teljesen letarolta a könyvpiacot, és minden szülő és gyerek elkezdett ordítani, hogy ő is akarja olvasni a Micimackót latinul. Úgyhogy visszavezették a la­tint a gimnáziumba. Tehát New York államban az összes latintanár neki kö­szönheti a kirúgástól való megmene­külését­ a Micimackónak. „Ezért az önök derék honfitársának, akit nem ismerek, köszönhetem a karriere­met.” Mondtam, hogy már meghalt.­­ „Isten nyugosztalja, nagyon hálás va­gyok neki” - fejezte be. Most gondol­juk el, hogy Lénárd Sándor Micimac­­kó-fordítása mentette meg a latin ok­tatást New York államban! - Persze Balatonkenese (1974 nyara) 25

Next