Magyar Napló, 2012 (24. évfolyam, 1-12. szám)
2012-10-01 / 10. szám
Pákolitzot, de olyan érdemeket emel ki szellemi hagyatékából, amelyekről nem szabad elfeledkeznünk: „elítéli a köpönyegforgatókat”, „aggodalommal szól arról, hogy ismét a hárommillió koldus országa lettünk” (57.). Az ötvenes években „befolyásos” művelődéspolitikai szerepet vállal, részben emiatt neves kritikusok is legföljebb „kismesteri rangot” adományoznak neki. Talán ez a besorolás nem annyira lebecsülő, ahogy értelmezni szokták. Abban az összegzésben mindenesetre egyetérthetünk, hogy az érett, „kiteljesedett” Pákolitz költészete „egy kispolgári népcsoportra jellemző” magatartásával és nyelvi színeivel számon tartandó, eredeti teljesítmény. Tüskés Tiborról az őszinte szeretet és tisztelet hangján nyilatkozik. Két írásban is megidézi, ahogyan ez máskor is előfordul a kötetben, elvszerűen, a szerkezetet meghatározó módon. (A Közelítések című első, nagyobb ciklusban elemző dolgozatok foglalnak helyet, a Távolodások című másodikban többnyire búcsúzik egykori munkatársaitól.) Tüskés esetében ez a kényszerű párhuzamosság úgy jelenik meg, hogy előbb a levelezésből kiolvasható „szellemi önismeretet” tanulmányozza, azután gyászbeszédben búcsúzik tőle. Személyes hálát érez Tüskés iránt, hiszen évtizedekig dolgoztak együtt: a Pannonia Könyvek sorozata szinte közös művük. Megindító bekezdésekben, hiteles beleéléssel ábrázolja Szirtes a sikerek és a csalódások lelki hatását az idősödő szerkesztőre és esszéistára; meggyőző érvekkel bizonyítja, hogy az igényesség, a minőséghez való ragaszkodás, az emberség és a munka szeretete pályakezdésétől haláláig a XX. századi magyar értelmiség példaszerű alakjai közé emelte Tüskést. Két tanulmányban foglalkozik a Bertók-jelenséggel. Egyik a prózaíróról szól: „Akinek két hazája van”, persze Somogy és Baranya. Bertók azért tudja fölcsillantani a kettős kötődést, mert vései, „paraszti” eredetét és főiskolai, egyetemi tanulmányait, pécsi „értelmiségi” kibontakozását nem ellentétként, hanem egymásra épülő fokozatokként éli meg, még ha roppant akadályok kerültek is útjába. Szirtes jó érzékkel emeli ki az így létrejövő minőség ritkaságát és eredetiségét: „elgondolkodtató, tanulságos történet” keletkezik arról, „hogy a népi indíttatású alkotóból hogyan válik az évek, évtizedek alkotói küzdelmeinek eredményeként a magyar líra tartalmi és formai megújítójává”. Találóan határozza meg Bertók emberi és költői alaptulajdonságát: „nem ítél és nem ítélkezik. Inkább töpreng, gondolkodik, meditál.” Szirtes ügyel az ismertetett könyvek külső megjelenésére, nem csak a művek tartalma érdekli, hanem - „szépséghiányos korban” - a vizuális hatásuk, érzékelhető szépségük is. Erre a mozzanatra koncentrálja figyelmét egy Kalligráfia-kiadvány ismertetésében (Halmai Tamás versei, Marsai Ágnes képei). De az ő könyve maga is jó példája a látványra ügyelő szerkesztői gondosságnak. Szembetűnnek a remek portréfotók és tablók, többek között Weöres Sándor, Lovász Pál, Várkonyi Nándor, Rajnai László, Tüskés Tibor, Bertók László, Dénes Gizella arcmásai. Közülük is kiemelkedik Takáts Gyula egyik megrendítő utolsó fotója 2008-ból (153.). Irodalmi és esztétikai témákon kívül a hely- és művelődéstörténet más szakmákban jelentős képviselőiről is van mondanivalója. Fülei-Szántó Endre például „legendás nyelvész és pedagógus volt”, a Rákosi-korszak igazságtalanul meghurcolt áldozata, később azonban a magyar nyelv és kultúra világszerte elismert terjesztője, misszionáriusa lett. Róla szólván a „polihisztor képesség”, az „univerzális műveltség” értékét magasztalja Szirtes. A Bezerédy Győző emlékezete című pécsi portré alcíme A reneszánsz ember. A személyes emlékekkel tarkított méltatás egy helytörténész-muzeológus laudációja, némely bekezdése úgy is olvasható, mint Szirtes összefoglalása emberi és tudósi ideáljáról, tökéletes eszményképéről. „Az elmélyült kutatásokat folytató szakember, a nívós publikációkat közreadó, jó tollú helytörténész, a kutatótársainak önzetlenül segítséget nyújtó, ám a hivatal számára is mindig tettre kész muzeológustörténész, a barátságot értékrendjében magasra helyező magánember, a szeretett városáért mindenkor tenni akaró közember, meg a földi hívságokat sem megvető, »az jó hírért névért, s az szép tisztességért« mindent hátrahagyó polgár jól megfértek személyiségében. Az élet szépségét, a természet értékeinek megőrzését, a múlt tiszteletét, az ősök megbecsülését, az egyetlen élet egyetemes megélésének fontosságát üzeni számunkra odaátról. Mindazt, amire persze korántsem vagyunk mindanynyian képesek. Legfeljebb csak törekedhetünk rá. Mint egy reneszánsz ember.” (142.) Csűrös Miklós