Magyar Napló, 2019 (31. évfolyam, 1-12. szám)
2019-12-01 / 12. szám
SZEMHATÁR ásai: a világirodalomból főként Baudelaire, Zola, Flaubert és Oscar Wilde munkái; a magyar irodalomból Csokonai Vitéz Mihály versei, Arany János Toldija, Katona József Bánk bánja, valamint - elsősorban - Ady költészete, különösen Dózsa-képe bukkannak föl gyakori hivatkozási alapként. Ezen kívül a népköltészet elemei, népdalbetétek szövik át megát a regény szövegét. Boór Bálint mottóként is használt kedvenc nótája például: „Ki tanyája ez a nyárfás? / Nem hallik be a kurjantás. / Vagy alusznak, vagy nem hallják, / Vagy talán nem is akarják...” A népköltészet szakrális pozíciójából az író az Erdélyi János-féle hagyományközösségi paradigmához csatlakozva a kulturális közösség demokratikus átalakulásának kívánalmát nyilvánítja ki; általa pedig a Szabó Dezső-i prózanyelv metaforikus dikciója is az áhított államjogi és társadalompolitikai reformok ideologémájaként jön létre, így el is jutottunk ahhoz a műalkotásformához, amelyben a „szép mű” és a „helyes cselekvés” materializálódik, Boór Bálint szobraihoz, valamint az író stílusához, amely ugyancsak egy tömbből faragott, „szoborszerűen” plasztikus. Ha a regény leírásaiból következtetve magunk elé képzeljük Boór szobrászművészetét, leginkább Izsó Miklós, sőt a Fülep Lajos híres esszéjéből (Izsó Miklós) megismerhető Izsó Miklós praxisa rajzolódhat ki.A Fülep Izsó figuráiban a par excellence nemzeti géniuszt azonosította. „Alakjai még azon túl, hogy nem műtermi pótlékok, hanem jellegzetes valóságú testek, az anyanyelv közvetlenségével átélt és értett valóság, a magyar népi és nemzeti valóság megszemélyesülései is testben és mozgásban.” Fülöp hoszszan fejtegeti, hogy „a nemzeti habitus nem merő fajta, nem merő etnikum, mint ahogy a rosszemlékű fajelmélet a zoológia kategóriái szerint akarná. Az emberi test formája is a történet, a kultúra produktuma - nem a természet mondja ki róla az utolsó szót, ő csak az elsőt”. Amikor a művészettörténész Izsó Miklósról fogalmaz - „A testi ideálban erkölcs van, világnézet van. S ezért van, hogy az emberi test nemzetiként vállalt és akart formája is történeti, társadalmi produktum”10 valójában mintha Szabó Dezső Boór Bálintjáról írna. A magyar parasztság esztétikai és erkölcsi karaktere, hegeli „Sittengeschichte”-je, Izsó Táncoló parasztok, Csokonai és Búsuló juhász című szobraiban ugyanúgy tetten érhető, mint Boór parasztábrázolásaiban („A fiatal Toldi”, „Fiát váró parasztasszony”, „Koppány az utolsó harc előtt”, ezeket a címeket adja nekik az író). „Arany, Petőfi költészetének magyar valósága Izsó művében jut el hasonló rangú képzőművészeti formációra”11 - összegzi Fülep, és Szabó Dezső is efféle összegzést végez el a Boór-szobrok verbális metareprezentációiban. A retorika ezt az eszközt nevezi ekphraszisznak, amely a Segítség!-ben kettős értelmű. Nemcsak Boór botrányos művei „lendülnek mozgásba” társadalmi ribilliót okozva, nemcsak a regény szüzséje teljes mértékben ekphrasztikus, hanem nyelvi megformáltsága is: a halmozott retorikai alakzatok, a túlhajtott retorizáltság olyan hatást kelt, mintha a beszédmód egyre csak a nyelv ormótlan kőtömbjét vésné, s a műalkotásban jelen lévő másik műalkotás (mise en abyme) lenne a valódi. A Boór-féle művészi tökélyt az író azért nem érheti el, mert körötte nem fejlődött ki a hősééhez hasonló mozgalom, értelmezői közösség. Ily módon talán szándékoltan szoborszerűek - s nem annyira papírmasék - a statikusan megmutatkozó szereplők lelki idomai. A magyar világ színpada részint a homályos, borongós kocsmák, kávéházak, lebujok, bordélyok rejteke, ahol a különféle rendű és rangú, többnyire torz és ellenszenves korhelyek tengetik napjaikat és virrasztják át éjjeleiket (az „otthonok”, a fűtetlen hónapos szobák sem különbek náluk), részint Boór Bálint műterme, ahová hívatlanul térnek be hívei és gáncsoskodó rosszakarói. Az expreszszionista festményekről, Emil Nolde táblaképeiről és Otto Dix vásznairól le-leszédülő, dialógusokkal is bőségesen jellemzett, romlott fizimiskákat ellensúlyozzák az író életrajzi hátterében is megelevenedő Sümeg és Kolozsvár, Boór, illetőleg Baczó szülővárosának egészséges, életrevaló lakói. Ez a harsány ábrázolásmód kétségtelenül tovább csiszolódott, finomodott és elmélyült az erdélyi prózában. Gondoljunk arra, hogy Tamási Áronnak a Segítség!-gel (1925) csaknem egy időben - pár évvel később - elkészült Szűzmáriás királyfija (1928) is nehézkes nyelvezetű- 6 Lásd ehhez: S. Varga Pál: A nemzeti költészet csarnokai. A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban. Balassi Kiadó, Budapest, 2005 . Gróh Gáspár felhívta figyelmemet arra, hogy életrajzi szempontból inkább Medgyessy Ferenc szobrászművész munkássága szolgálhatott mintául. 8 Fülep Lajos: Izsó Miklós. In: Uő.: Művészet és világnézet. Cikkek, tanulmányok 1920-1970. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976. 552. 9 Uo. 10 Uo. 553. 11 Uo. 554. 2019. december www.magyarnaplo.hu