Magyar Napló, 2023 (35. évfolyam, 1-9. szám)

2023-04-01 / 4. szám

Nyitott műhely I 59 - Persze! A péntek amúgy is fontos nap az életemben, ezt is említem még abban az inter­júban. - Mert péntekenként jelent meg az Utunk, ami akkor hetilap volt. 1963. április 26-a, péntek. Ek­kor jelenik meg az első versed. - Jó reggelt - ez volt a vers címe. Alkalmi vers volt. - Tudod idézni? - Hogyne: „Pattan a kagylószín­házak ajtó­zománca, / ilyenkor fölkapják gyerekük a szülők, / karjukon leng a jövő­­ / lám, ez a földi végte­lenség!” Nem is hasonlít az én verseimre. Ekkor a Gaál Gábor Körön már kellő vehemenciával vertük szét az idősebb nemzedék irodalmi ma­gatartását - mint minden friss generáció. De azért az ritkán történt meg, hogy ha bevittél egy verset a szerkesztőségekbe, azt rögtön közöljék. Időközönként ünnepi oldalakat szerkesztettek, ide tették be - május elsején, augusztus 23-án... - Ifjúság, május a címe ennek az oldalnak is - de a szerzők között ott találjuk Farkas Árpádot, Apá­­thy Gézát, Molnos Lajost, Lászlóffy Csabát, Mózes Hubát, Román Jánost. A második Forrás-nemze­dékként elhíresült nemzedéket... - Galbács Mihály tanár úr Csehov-szeminá­­riumán ültem, amikor bekopogott a portás: Márki Zoltán táviratozott az Utunktól, azonnal keressem fel! Ekkor szerkesztették ezt az oldalt, verset kért tőlem. Az ilyen felkérésekre már tudtam, mi a jó megoldás: ha jót akarsz magad­nak, nem mondasz ellent. De hogy ne kelljen a pártról írni, írtam a szülőföldről. Abba nem lehetett belekötni. Mondta is Majtényi Erik, megbolondítom a szülőfölddel. A második For­rás-nemzedék, amit akkor még nem neveztek annak, a pénteki Gaál Gábor Körön gyűlt össze. Péntektől péntekig éltünk. Magyari Lajos, Mol­nos Lajos, Farkas Árpi - két hét alatt felrobban­tották a kört, az addigi egy-két tucatnyi hall­gatóság hirtelen megsokszorozódott, már a csilláron is lógtak. Mai napig őrzöm a kör jegy­zőkönyveit, Molnos Lajos jegyezgette szorgal­masan az elhangzottakat. 1963-tól Bodor Pál a kör irányítója, s állíthatom, rangos irodalmi viták zajlottak péntekenként az írószövetség épületében. Nyilván egy idő után másnak is fel­tűnt, hogy mi zajlik ott. Az akkori dokumentu­mok szerint elég hamar ránk telepedett a Sze­­kuritáté, nincs az a belügyi hatóság, akit ne hatna meg, hogy mi folyik ott. Ötödéves voltam az egyetemen ekkor, végzős. Erős a gyanúm, hogy magyar írói körökből érkezett a feljelen­tés. Nagy István menthette volna a bőrünket, de nem tette. 1965 szilveszter napján hívattak minket az egyetem Rektori Hivatalába: Apáthy Gézát, Molnost, Magyarít, Farkas Árpit s en­gem. Iszonyat felhajtás volt, öt órán át várakoz­tattak a folyosón, a nemlétben, a döntésre: ki­rúgnak-e, vagy sem. Megkegyelmeztek. -Akkor ki volt az egyetem rektora? - Constantin Daicoviciu. Ordított ránk, mint a sakál. Később tudtam meg, mert mindig min­dent később tudunk meg, ha ordít, nem lesz baj. A színjáték nem nekünk szól, hanem a szeku­­nak. Nyikkanni sem engedett, nehogy hülyesé­get mondjunk. Persze, valahol már eldöntötték, mi legyen a mi sorsunk, Daicoviciu azonban Szüleivel és testvérével Sóváradon m co cvi CNJ

Next