Magyar Napló, 2023 (35. évfolyam, 1-9. szám)
2023-05-01 / 5. szám
Nyitott műhely I 57 hinni, ahogy ezt a Visszatérés című versben meg is írtam: „Apám, mint ágak közti fénytörés, fonálon vezetett...”. De megtérésemhez bizonyosan hozzájárult az is, hogy 1978 novemberében Máriaremetére költöztünk. Különös, hogy a nevezetes máriaremetei Szűzanya kegyképe a svájci Einsiedelből származik, onnan hozta magával egy betelepülő német asszony, Thalwieser Katalin mintegy 300 éve. A hagyomány szerint az erdőben, egy kőrisfán helyezte el, ott, ahol ma a templom áll, és sok ima-meghallgatás, csodaszámba menő gyógyulás kötődik hozzá. Közadakozásból épült, és 1899-ben lett felszentelve a máriaremetei Kisboldogasszony bazilika. Az én - kérdésedben említett - versem, A fekete Mária einsiedeli látogatásom után született. 1964-ben fél évet Svájcban, anyai nagybátyáméknál töltöttem, ők vittek el erre a nevezetes zarándokhelyre. Két hatalmas kolostorépület fogja közre a híres katedrálist, amelynek az oltárán arany sugarakkal és felhőkkel körülvéve a csodatévő fekete Mária szobra áll. Zsúfolásig tele volt a templom akkor is, amikor ott jártunk. Meggyőző volt az a múlt és az a jelen, amit a bencés kolostor és a kegytemplom tanúsított - ennek ellenére ez az élmény akkor nem tudott úrrá lenni a hitetlenségemen. Ahogy egyetemista éveim alatt meggyőződésemmé vált, úgy gondoltam, hogy a babonaság és a vallás összekapcsolódik, babonás hiedelmek áldozatai azok, akik megtöltik ezt a gyönyörű templomot, akik megindító módon ott imádkoznak a gyertyafényes félhomályban a szentély előtt, akik sorban állva, türelmesen várakoznak arra, hogy az oltár elé, Szűz Mária és a kisded Jézus elé léphessenek. Meggyőződésem, hogy apám közbenjárása mellett az einsiedeli máriaremetei Szűzanya egyik csodatétele az is, hogy velem együtt - más-más időben és alkalommal - csaknem egész családom visszatalált az Úristenhez vezető útra. Ebből a történetből született a kérdésedben említett két versem, fiatalkori, fölényes hitetlenségem megszólaltatója, A fekete Mária, és a megtérésem után írt Hívtál, hiába nem hallottalak című.A Komolytalanul című versedben írod: „s mert akkor szólok csak, ha már megértem, / hová súlyoz a föld, mi igaz, mi miért nem”. Kik voltak azok a fontos szellemi tanítóid, mestereid, akik segítettek a megismerés útját járni? Mikor, kik, s mire tanítottak? - Szellemi utam édesanyám könyvszekrényénél kezdődött, amelynek köteteit maga vásárolta meg gimnazista korában a zsebpénzéből. Ahogy megtanultam olvasni, sorra megkaptam tőle ezeket a díszes kötésű könyveket, a klasszikus magyar irodalom nagy alkotásait. Amikor hétévesen szamárköhögésem volt, hogy a karanténban ne unatkozzam, odaadta nekem Petőfi Sándor összes verseinek szép, régi kiadását. Sok verset elolvastam, többet meg is tanultam belőle, és egyik-másik illusztrációjára máig emlékszem. Nagy olvasó lettem, 12-13 éves koromra kiolvastam anyám könyvszekrényét, Berzsenyi Dánieltől, Csokonai Vitéz Mihálytól, Vörösmartytól, Arany Jánostól, Jósika Miklóstól kezdve Jókai Móron, Mikszáth Kálmánon át egész Gárdonyi Gézáig és Móra Ferencig, Tamási Áronig és Nyirő Józsefig, sőt Shakespeare nem egy drámájáig. Ekkor beiratkoztam a budai, Török utcai közkönyvtárba, ahonnan Balzac, Walter Scott, Victor Hugo, Mark Twain regényeivel és sok más kitűnő könyvvel tértem haza. Végzős gimnazistaként kölcsönkaptam egy ismerőstől a Kortárs irodalmi folyóirat néhány számát, ekkor ismerkedtem meg mások mellett Nagy László, Juhász Ferenc, Simon István verseivel. Rádöbbentem, hogy a magyar líra nem ért véget a klasszikusokkal, és szinte másképp néztem a világra, tudva, hogy a mi időnkben is élnek nagyszerű költők. Később nagy hatással volt rám egyetemista társaim egyike-másika is, így például Oláh János és Voigt Vilmos. Tőlük és más költő- és íróbarátoktól tanultam a legtöbbet. Jó tanítvány voltam, igényeltem, hogy véleményt mondjanak az írásaimról. Gimnazista koromban Szabó LDCVI cvi