Magyar Napló, 2023 (35. évfolyam, 1-9. szám)
2023-07-01 / 7. szám
42 Szemhatár CV» nevet, és elhelyezkedik a mélyebb rész mellett, aztán előreveti magát. Klárával összenézünk, mindketten ugyanarra gondolunk. Itt kétséget kizárva a tapasztalatok közösek és kimerítőek, lehetetlenség, hogy kettőnk közül bárki is másra gondolna. De minden rendben, csak egy pillanatig tartott, és hozzá vagyunk szokva ezekhez a pillanatokhoz, nem gond együtt élni velük. A víz minden irányba szétfröccsen. Talán egy kicsit túl meleg, ez kissé problémás lehet. Tanának nem szabad túlhevülnie, különben kalamajka lesz, nagy lenne a kalamajka, ha túlságosan felhevülne. „ Jaaa” - énekli. Mosolyra fakaszt. Az ablak alatti fák levelei az egyre erőteljesebb lökésektől borzonganak, az úton apró porfelhők láthatók, ide-oda kergetőznek az aszfalton. Talán jégeső is lehet még ebből, épp olyanok a körülmények. Klára a városban van, isten tudja, hol parkolt az autójával. Lehet, hogy ismét kárt okoz majd benne a jég. Volt már erre példa. „Lana, apuka nem tudja leszakítani a levelet” - mondom. „Túl messze van.” Lana megáll, és egy kissé zavartan tekint felém. Úgy tűnik, hogy kék szemecskét kérdőre vonnak, mármint azt, hogy akkor miért is ajánlottad fel ezt nekem? Ó ó, megállapodtunk, hogy nem szedsz rá. „Apuka kihuppanna az útra, ha a levél után nyújtózkodna” - szólok, hogy mentsem magam. Még mindig ugyanaz a kérdő tekintet. „Bimm-bumm” - igyekszem érthetőbb szavakkal elmagyarázni. Lana felnevet, egyik kezét a támlára helyezi. Ez a mosoly egy pillanatra görcsössé válik, keze kissé a támlának nyomódik, és könyökénél gyengéden megremeg, tekintete hirtelen jobbra fordul, majd az arca is. Nyomban megértem. Lana arckifejezése, amikor egyre inkább azzal a pitypangszárral csiklandozza mezítelen lábamat, teljesen megmagyarázhatatlan. Nevetgél, rám pislant, ám úgy látszik, mintha nem is venne észre. Tekintete talán pár milliméterrel inkább balra szegeződött attól a helytől, mint ahol valójában vagyok. Vagy talán körülbelül úgy tíz centivel messzebbre összpontosulhatott attól a helytől, mint ahol valójában állok. De egyre csak nevet, és a letört virággal együtt felém nyújtja a karját. Fogalmam sincs, hogy mit is gondoljak. Annyira vidám. Még sohasem volt ilyen. Leguggolok, voltaképpen elnéz mellettem. A nevetése is már egyre szolidabb, szemei valójában komolyak, szórakozottan komolyak. „Lana szólok hozzá, ránéznél apára?” „Nem” - mondja szórakozottan. Viszonylag még beszél. Ez hihetetlen. „Lana, rosszul érzed magad?” - kérdem. Lana egyre inkább jobbra tekint, de látszólag még úgy-ahogy megáll a maga lábán, hanyagul ezt válaszolja: „Ja” - mondja. A vízbe borul, mint aki hanyatt vágódott. Teljesen kétségtelen, de mivel a meleg vízben éppen a hasamon fekszem, képtelen vagyok megfelelően segíteni: olyan ez, mint azokban az álmokban, amikor megpróbálsz szaladni, de képtelen vagy. Hatalmas hadonászások közepette igyekszem feltápászkodni, előreszökellni, feléje. Rózsaszín sapkás fejecskéje a fürdővíz apró hullámocskái felett ring, mint valami kiskacsa, hála istennek, hogy a fejét hátrahajtja, karját az esés előtt előre, majd felfele nyújtotta, mint valami istenimádás mozdulatai közben, és még most is annyira merevek abban a vízszintes helyzetben, hogy képes az állát a víz fölé emelni. Hátulról alig látszik, hogy enyhén fel-le emelkedik, fel és le. A kanapéról villámgyorsan előreugrok és elkapom. A kezemben tartom, de már képtelen vagyok megállítani a folyamatokat: csendesen felzokog, mégis egyre inkább eltávolodik, egyre messzebb van, minden másodperccel egyre kevesebb van belőle. Nincs még egy olyan erő a világon, amely ebben a pillanatban képes lenne megállítani. Ajkai összepréselődnek, még