Magyar Napló, 2023 (35. évfolyam, 1-9. szám)
2023-07-01 / 7. szám
44 I Szemhatár Ovi Csak nyugodtan. A kis dobozkából előrántok egy apró pici műanyag flakonkát, alul tubus alakú, feljebb hosszú, kúpszerű a nyaka, kerek dudorral a végén. Stesolid, tíz milligrammnyi diazepam. A tizenéves taknyosok tabletták formájában nyelik az utcákon, és töméntelen adagnyi bor kortyolgatásával öblítik le. Valamire csak jó. Egy ilyen apró kicsi lénynek is. A dobozkában már ott a kis tubusos kenőcs. Felnyitom, és egy kicsit a mutatóujjam végére nyomok belőle, aztán dobozostul az asztalra hajítom, kezemben már csak a műanyag flakonka maradt. Gyorsan bekenem a hegyes nyakrészét, majd megragadom a flakonka dudoros részét, és elcsavarom, a műanyag teljesen eltörik. Készen is lennénk. Lana nadrágját letolom, majd a pelenkáját is. Picinke feneke a nagy pelenka alatt teljesen aprónak tűnik. Amikor megragadom, és valamennyire széthúzom, Lana felrezzen. Hihetetlen, megesküdnék, hogy teljesen eszméletlen, de mintha legalább egy darabka ott lenne belőle, és hallotta, amint szólongattam: „Lana - mondom -, Lana.” Amikor a tubus végét benyomom a fenekébe, újra rezzenni próbál, mintha ki akarna térni, de képtelen erre, mert le van taglózva, és teljesen ott van, nem pedig itt, ahol a teste, amelybe minden pillanatba behatolhatok a műanyag csövecskével. „Lana, apuka beadja neked a gyógyszert, hogy jobban érezd magad.” Tudom, hogy ez nem fog segíteni, tudom, hogy ilyen pillanatban semmit se használnak a magyarázatok, ám valójában nem ellenkezik, feltehetően azért, mert most már tényleg nincsen jelen, jóllehet előtte még úgy tűnt. Most már teljesen biztos. Mostanra már csak néhány izmocska rángatózása, aki a legkedvesebb emberkém a világon. A tubust félig betolom, és megnyomom. A forró jakuzziban három idősebb pasas ücsörög, az, aki felénk fordulva üldögél, hunyorog. Meddig fog ez még tartani? Ha túl hosszan, akkor abból még baj is lehet. Klára föléje hajol, a fejénél tartja, és valamit a fülébe suttog, Lana úgy remeg, mintha rá lenne csatlakoztatva egy elektromos hálózatra. Egy milliliter midazolamot kapott, már rég hatnia kellett volna. Ha öt percen belül nem hat, még fél millilitert adunk be neki, és aztán semmink sincsen már, amivel segíthetnénk rajta. Az ampulla olyan kemény a kezemben, mint egy drótdarab. Ezen a helyen túl sok a víz, a meleg víz. Ha így sem enyhül a roham öt percen belül, könnyen behatolhat a kalcium és a víz az emlékezetbe, és mindenbe, amiből vagyunk, akkora mennyiségben, amely már veszélyes a neuronokra nézve. A glutamát feloldódik, kitárja az ajtót az újabb kalciumok előtt. A neuronok egyre ingerlékenyebbé válnak, és pulzálásba kezdenek, az ionok ritmusára lüktetnek, az elektronok és a kvarkok ritmusára, az egész testet megremegtetik, amely a Föld nevű bolygóval együtt kering. A kalcium még több glutamatot szabadít fel, és ez még szélesebbre tárja az ajtót, és a víz mindent magával sodor, a házakat, a bútorokat, a játszótereket, az albumok képeit, ó-ó számítógépét, a játékokat; ha még tovább is el fog húzódni, az ó-ó nevet is elsodorja. Legeslegvégül aztán, sejtésem szerint akár arra a következtetésre is juthatnék, hogy még a mama nevet is elsodorhatja. Mindent magával sodor, a békácska a kiskacsához menekül, de az ő háza is éppen úgy víz alatt áll, malackához szaladnak, de annak már a tetőablakon kell kikukucskálnia, majd mind együtt futamodnak az áradás elől, míg el nem jutnak nyuszikához, akinek a háza fenn van a hegyen, a dühöngő árvíztől biztonságos helyen. Ott együtt falatoznak, nyuszikának spenótja és répája van és almája, meg kenyere, ám egy nap rájönnek, hogy már csak egyetlenegy cipójuk maradt. Ha előbb-utóbb nem lesz ennek vége. A kanapé a térdemnek dörzsölődik. E borzalmas, sötét tekintet, a tágra nyílt szemekkel, teljesen jobbra befordulva, annyira, hogy a szemgolyó legnagyobb része teljesen fehér, akár a forró, tejes égbolt, felette feketeség és légüresség honol. A világűr úgy forog, mint az ő szeme, a Vénusz, a Jupiter, az aszteroidák, a kvazárok