Magyar Nemzet, 1901. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1901-02-16 / 47. szám

1901. február 16. magyar nemzet, hozná, ha másodszor is azt lehetne mon­dani egy királyunk uralkodása alatt az angol monarchiáról, hogy könnyebbé, nép­szerűbbé és megtisztelőbbé tette, hogy az emberiség Angolország­ot kövesse a haladás és a béke ösvényén.« A haladást és a bé­két hirdet! VII. Eduárd első trónbeszéde is és ennek biztosítására különböző rend­szabályokat helyez kilátásba. A béke biz­­tos­tásának eszközei között — modern szokás szerint — természetesen előkelő he­lyet foglal el a hadsereg és a haditengeré­szet fejlesztése, a­mi remélhetőleg a száraz­földi hadseregnek égetően szükséges, gyö­keres újjászervezését jelenti. A trónbeszédnek a délafrikai háborúra vonatkozó része alaposan véget vet annak a reménykedésnek, mintha VII. Eduárd trónra lépése fordulatot jelentene Angol­ország délafrikai politikájában. Az új király ebben a tekintetben is elődjének az állás­pontjára helyezkedik. Saját érdekükben nagyon kívánatos, mondja Eduárd király, hogy a búrok minél előbb letegyék a fegy­vert, mert a­míg ez meg nem történik, addig szó sem lehet országaikban olyan intézményekről, a­melyek az összes fehér embereknek egyenlő jogot, a benszülöttek­­nek védelmet és igazságot biztosít. A háború tehát tovább fog folyni mind­add­g, a­míg Angolország véglegesen meg nem töri a búrok ellenállását. Salisbury lord beszéde a fölirali vita folyamán még inkább kétségtelenné teszi ezt. Ha Angol­­ország abbahagyná erőfeszítéseit a teljes diadal kivívása nélkül, úgymond az angol kormány feje, akkor lehetővé tennék hatá­raink legsérelmesebb megrohanását, mert beismernék, hogy képtelenek vagyunk megvédelmezésükre. És ha a világ egyszer ennek a tudomására jutna, mi oltalmaz­hatná akkor pompás gyarmati birodal­­munkat bármely nemzet támadása ellen, a­mely ki akarná zsákmányolni az Angol­ország útjába gördülő nehézségeket. * A trónbeszéd mindenekelőtt utal a szeretett királynő halála nyomán támadt nagy nemzeti gyászra és fájdalomra és hangoztatja az elhunyt . Minden ily tanácskozásnál kell lenni valakinek, a­ki jobbra vagy balra lökést adjon. Örömmel mutatta a honvédelmi miniszter­nek imént érkezett táviratát, mely arról érte­sítette őt, hogy a miniszter jól érzi magát. Természetes, hogy nem úgy voltam nála, mint riporter, hamm mint orvos, ki tanulmány­úton vagyok Berlinben és nem a kíváncsiság, de a tudnivágy vezetett hozzá és így minden magánbeszélgetésnél jobban érdeklődtem a klini­kája és szanatóriuma után, a­melyeken önöket is átvezetem ezennel, még pedig futok lesben. Tudom, hogy mennyire fáznak a kések és mű­szere­k látásától és minden oly szakszerűségtől, mi csak minket orvosi hár érdekel és ezért e metsző, fűrészelő purgató­riummak csak a leg­érdekesebb, iszonyat nélküli iszonyatosságait fo­gom Önöknek megmutogatni. A­mint a tanár által meghatározott órá­ban, az általa való kalauzolás nagy előnyeinek előlegesen örvendve, a klinikán megjelentem, Sonnenburg nem volt ott. Helyette egy alorvos fogadott, jelentvén, hogy a tanárt Brémába konzíliumba hívták. Bizonynyal nem örültem ennek úgy, mint ő, de bele kellett nyugodnom, annál is inkább, mert kárpótlásul Sonnenburg egy legközelebb megejtendő nagy műtétéhez let­tem meghíva. Az én kedves német kollégám az­után szépen lesegítette a kabátomat és reám adott egy fényes, fehér vászonkabátot, a­mi olyan a műterembe járó orvosnak, mint az an­gol peerekek a paróka és palást, sőt még fon­tosabb, mert ezt nem a hagyomány követeli meg, hanem a fertőzést minden minuéziáig ki­kerülni igyekvő tisztaság. A műtőteremben hasonló fehér vászon­kabátban már nyolcz orvos volt együtt, végez-1 királynő mintaszerű uralkodói erényeit. A király kijelenti, hogy anyja nyomdokaiba akar lépni. Az álta­lános és a személyes fájdalomban — úgymond — meg­nyugvásomra szolgál, hogy a többi hatalmassággal való viszonyunk állandóan barátságos. A délafrikai háború még nem ért egészen véget, de az ellenség fővárosa és a főbb összekötő vonalak birtokomban vannak. Intézkedések létettek, a­melyek, mint biztosan re­mélem, lehetővé fogják tenni csapataimnak, hogy sikeresen megküzdjenek azokkal a haderőkkel, a­melyek még szemben állanak velük. Nagyon saj­nálom azt az ember- és pénzáldozatot, a­mely a haszontalan guerilla­ harczc­al jár, a­melyet a búrok a volt köztársaságuk területén folytatnak. Mielőbbi leverésük nagyon kívánatos az ő érdekükben, mert a­míg ez meg nem történik, lehetetlen azokban a gyarmatokban megteremtenem azokat az intéz­ményeket, a­melyek minden fehér lakosnak egyenlő jogokat, a bennszülött lakosságnak pe­dig oltalmat és igazságot fognak biztosítani. A trónbeszéd azután a kínai eseményekkel foglal­kozik és azt mondja: Pekingnek a szövetséges csapatok által való bevétele és a szerencsésen végre­hajtott kiszabadítása azoknak a személyeknek, a­kik a követségen ostrom­ alatt állottak, oly ered­mények, melyekhez indiai csapataim s haditenge­­részetem lényegesen hozzájárultak. Ezután követ­kezett, hogy a kínai kormány alávetette magát azoknak a követeléseknek, melyekhez a hatalmak ragaszkodtak. A tárgyalások folynak arról a módról, melyen a kínai kormánynak e feltételekhez való hozzájárulását meg lehetne valósítani. A trónbeszéd ezután fölemlíti az ausztráliai államszövetség létesí­tését és a yorki herczeg küszöbön álló látogatását az első szövetségi parlament megnyitására, mely lá­togatás a király határozata szerint Ú Új-Zélandra és Kanadára is ki fog terjedni. A király azután örö­mét fejezi ki a gyors és lojális válaszon, melylyel a Kanada és Ausztrália házasságához és odaadásá­hoz intézett újabb felhívás találkozott, mely fölhí­vásra a délafrikai ellenségeskedések folytatása adott okot. A trónbeszéd azután közli, hogy az asantik földjén kitört fölkelés elnyomására kiküldött expedí­­c­ió eredményes volt. Az indiai viszonyokra áttérve, a trónbeszéd megjegyzi, hogy a szárazság által In­diában okozott Ínség és a nagy halandóság az idejekorán beállott esőzés által jelentékenyen eny­hült. Egyidejűleg sajnálkozását fejezi ki, hogy Bombayban még mindig nagy az Ínség, melyet azonban enyhíteni törekszenek. A jövő évi költség­­vetési előirányzatban komolyan gondoskodtak arról, hogy a kiadásokat korlátozzák, de a hadsereg és a haditengerészet szükségletei, nevezetesen a dél­afrikai háború kiadásai, az igénybe veendő hitelek fölemelését elkerülhetetlenné tették. London, február 14. Salisbury így fejezte be a lordok házában mondott beszédét: A dél-afrikai hadviselés módját majd akkor fogjuk megvizsgálni, ha a szakértők visszajönnek Dél-Afri­kából. A fanatikusok nincse­nek olyan sokan, mint a­milyen lármásak. Az anyaországban ócsárlásuk nem aggaszt. Dél-Afri­kán hatalmas mosakodást, hogy a sebhez vala­hogy hozzá ne érjenek nem kifogástalan tiszta kézzel. Alig végeztük el a kölcsönös bemutat­kozást, midőn gyorsan kétfelé nyílott a műtő­terem ajtaja és két kórházi szolga egy hord­ágyon behozta a mély álomba merült beteget, kit nyomon követett az az alorvos, ki a mellék­­helyiségben a beteget elaltatta. Epercztől kezdve azután minden elnémult és a főorvos halk ren­delkező szavain és a beteg hangos, mély léleg­zetén kívül, mi sem törte meg a csendet. Ám megborzadni ne méltóztassanak, kímé­letes és rövid leszek. Csupán annyit jelzek, hogy az illető nőbeteg hasonló bajban szenvedett, mint a mi honvédelmi miniszterünk a műtét előtt. A főorvos, egy igazi vereses-szőke, kék­­szemű és nagyszakállú germán típus hozzáfogott az operáczióhoz és egy negyedóra nem tett belé, már készen volt. Felséges kéz, nagy ügyesség, de nem egye­dülálló a világon, nálunk Budapesten is is­merek nem egyet. A főorvos e műtéttel az a napra eső mű­téteket befejezvén lekötelező nyájassággal állott rendelkezésemre. Ezt bizony nem mindenütt és nem minden főorvos tenné meg, mert azt hinné, hogy az ily udvariasság rettenetesen levon a tekintélyéből, de miután Berlinben, a­kihez még csak ez ideig fordultam, a medikustól a leghíresebb professzorig mind ily szíves előzé­ken­ységet mutatott, már fel sem tűnt az én germán főorvosomnak ez a szeretetreméltósága. Ha Sonnenburg itthon lett volna, mint ígérte, ő lett volna a kalauzom és azért mégis megmaradt volna Sonnenburgnak. Hanem igazán így se lehetett panaszom : megtekinthettem mind­­­­­azt, a­mi érdemes volt, sőt már háromszor is kában azonban ez azt a benyomást keltheti, hog nem értünk egyet czéljainkra nézve. A­míg ez a benyomás meg nem szűnik és az ellenség azt hiszi, hogy nagy párt van Angliában, a­mely azt az irányzatot követi, attól tartok, hogy az ellenség­nek lesz indító oka folytatni az esztelen ellenállást, a­melytől nincs mit remélnie, de igenis várhat pusztulást és nyomort. Az e miatt keletkező vér­ontásért és pusztulásért való felelősségnek egy része azokat terheli, a­kiknek eljárása olyan reményeket keltett, a­melyeket mindenki, a­ki a dolgokat ismeri, alaptalanoknak tart. A Ház azután elfogadta a feliratot és elnapolta üléseit. London, február 15. (Alsóház.) Campbell-Bai­nerm­ann a felirati vita folyamán támogatja ugyan a kormányt szükséges hadi intézkedéseiben, de azt kívánja, hogy a búrok­nak határozott ajánlatokat tegyenek. A szónok azután kérdést intéz a kormányhoz a kínai angol csapatok maguktartására nézve. Balfour azt válaszolja, hogy a csapatok pél­dásan tartják magukat. London, február 15. A lapok jelentése szerint a királyi jacht tegnap azt a parancsot kapta, hogy legyen készen a királyi párnak Németországba és esetleg Dániába utazására. Országgyűlés, Budapest, február 15. 3 Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter tegnapi nagyszabású expozéjának kap­csán indult meg ma a kultusztárcza vitája. A diskussziót Janics Imre nyitotta meg érdekes, szimpatikus figyelemmel hallgatott beszéddel. A felvidék kulturális állapotát vázolta a Ház elé. Nem szépített semmit, hanem az igazságnak megfelelően dokumentálta, mennyi teendő vár még reánk a felvidék nemzetiségi területein. Janics Imre a többi közt Beksics Gusztáv két évvel ezelőtt megjelent munkájáról is tett egy megjegyzést, a­melyből azt konstatáljuk, hogy lapunk főszerkesztőjének művét félreértette. Beksics Gusztáv az asszimilácziót sohasem zárta ki a nemze­ti politika köréből, hanem régibb kultúrpolitikánkat azért hibáztatta, mert a Janics által is követelt egyensúlyt a ma­gyarság hátrányára zavarta meg, tudniillik az állami iskolákat főleg a nemzetiségi vidékeken állítottak fel. Így történt, hogy a magyar faj­lakta vidékeken 4000 iskola hiányzott és a ma­gyarság iskolázás tekintetében a tótság mögé elbúcsúztunk és még mindig nem váltunk el, mert mindig akadt újból még valami megte­kintésre való. Mindezzel azonban nem untatom az olvasót, mert nagy megerőltetésembe kerül így is, hogy el ne altassam. Hanem azért, a­mit el akarok mondani, azt nehezen bár, mégis csak végrehajtom vala­hogyan. Meg­ható volt reám nézve például, mi­kor a gyermekek osztályába léptünk és a kis kipányvázottak, szegény kis eliteltek egyenlő ütemben, egyenlő vontatottsággal, énekelve kö­szöntöttek egy német »fogadj istennel«. Nem le­hetett kivenni egészen, de valami áldásszerű könyhullás volt e hangokban, olyan borzongató harm­athullás,­­ megismétlődött, mikor kijöttünk. A klinika teljes megtekintése után és a harmadszori búcsúszó után már-már odajutottam, hogy teljes megelégedésemet fejezzem ki, hiszen nálunk csak a miniszterekkel bánnak így, de bizony még erre se jutott időm, mert a főorvos, míg csak a hosszú kórházi kert kapujához nem értünk, folyton tartott szóval és végül még ő köszönte meg, hogy idefáradtam. Végül még Sonnenburg szanatóriumáról sem szabad megfelejtkeznem. Jól kint fekszik Berlin szélén, közel Char­ottenburghoz, a n­ause­­platzon. Egy igen érdekes kinézésű uri ember, Oppenheim tanársegéd fogadott, a kinek az arcza tele van schlager-vágások nyomaival, a milyenek ugyan elemedett, tekintélyes, komoly urak arczán sem ritkák, és a mely hierogl­fek­­ben az arany ifjúság el nem titkolható em­e­i vannak megörökítve. Ez a szanatórium, lenne és kényelemre nézve, messze elmarad a mi sza­natóriumaink mellett, vonzóerőt neki csupán a Sonnenburg neve kölcsönöz. Dr. TÓ­VÖLGYI ELEMÉR.

Next