Magyar Nemzet, 1901. február (20. évfolyam, 32-59. szám)
1901-02-16 / 47. szám
1901. február 16. magyar nemzet, hozná, ha másodszor is azt lehetne mondani egy királyunk uralkodása alatt az angol monarchiáról, hogy könnyebbé, népszerűbbé és megtisztelőbbé tette, hogy az emberiség Angolországot kövesse a haladás és a béke ösvényén.« A haladást és a békét hirdet! VII. Eduárd első trónbeszéde is és ennek biztosítására különböző rendszabályokat helyez kilátásba. A béke biztostásának eszközei között — modern szokás szerint — természetesen előkelő helyet foglal el a hadsereg és a haditengerészet fejlesztése, ami remélhetőleg a szárazföldi hadseregnek égetően szükséges, gyökeres újjászervezését jelenti. A trónbeszédnek a délafrikai háborúra vonatkozó része alaposan véget vet annak a reménykedésnek, mintha VII. Eduárd trónra lépése fordulatot jelentene Angolország délafrikai politikájában. Az új király ebben a tekintetben is elődjének az álláspontjára helyezkedik. Saját érdekükben nagyon kívánatos, mondja Eduárd király, hogy a búrok minél előbb letegyék a fegyvert, mert amíg ez meg nem történik, addig szó sem lehet országaikban olyan intézményekről, amelyek az összes fehér embereknek egyenlő jogot, a benszülötteknek védelmet és igazságot biztosít. A háború tehát tovább fog folyni mindaddg, amíg Angolország véglegesen meg nem töri a búrok ellenállását. Salisbury lord beszéde a fölirali vita folyamán még inkább kétségtelenné teszi ezt. Ha Angolország abbahagyná erőfeszítéseit a teljes diadal kivívása nélkül, úgymond az angol kormány feje, akkor lehetővé tennék határaink legsérelmesebb megrohanását, mert beismernék, hogy képtelenek vagyunk megvédelmezésükre. És ha a világ egyszer ennek a tudomására jutna, mi oltalmazhatná akkor pompás gyarmati birodalmunkat bármely nemzet támadása ellen, amely ki akarná zsákmányolni az Angolország útjába gördülő nehézségeket. * A trónbeszéd mindenekelőtt utal a szeretett királynő halála nyomán támadt nagy nemzeti gyászra és fájdalomra és hangoztatja az elhunyt . Minden ily tanácskozásnál kell lenni valakinek, aki jobbra vagy balra lökést adjon. Örömmel mutatta a honvédelmi miniszternek imént érkezett táviratát, mely arról értesítette őt, hogy a miniszter jól érzi magát. Természetes, hogy nem úgy voltam nála, mint riporter, hamm mint orvos, ki tanulmányúton vagyok Berlinben és nem a kíváncsiság, de a tudnivágy vezetett hozzá és így minden magánbeszélgetésnél jobban érdeklődtem a klinikája és szanatóriuma után, amelyeken önöket is átvezetem ezennel, még pedig futok lesben. Tudom, hogy mennyire fáznak a kések és műszerek látásától és minden oly szakszerűségtől, mi csak minket orvosi hár érdekel és ezért e metsző, fűrészelő purgatóriummak csak a legérdekesebb, iszonyat nélküli iszonyatosságait fogom Önöknek megmutogatni. Amint a tanár által meghatározott órában, az általa való kalauzolás nagy előnyeinek előlegesen örvendve, a klinikán megjelentem, Sonnenburg nem volt ott. Helyette egy alorvos fogadott, jelentvén, hogy a tanárt Brémába konzíliumba hívták. Bizonynyal nem örültem ennek úgy, mint ő, de bele kellett nyugodnom, annál is inkább, mert kárpótlásul Sonnenburg egy legközelebb megejtendő nagy műtétéhez lettem meghíva. Az én kedves német kollégám azután szépen lesegítette a kabátomat és reám adott egy fényes, fehér vászonkabátot, ami olyan a műterembe járó orvosnak, mint az angol peerekek a paróka és palást, sőt még fontosabb, mert ezt nem a hagyomány követeli meg, hanem a fertőzést minden minuéziáig kikerülni igyekvő tisztaság. A műtőteremben hasonló fehér vászonkabátban már nyolcz orvos volt együtt, végez-1 királynő mintaszerű uralkodói erényeit. A király kijelenti, hogy anyja nyomdokaiba akar lépni. Az általános és a személyes fájdalomban — úgymond — megnyugvásomra szolgál, hogy a többi hatalmassággal való viszonyunk állandóan barátságos. A délafrikai háború még nem ért egészen véget, de az ellenség fővárosa és a főbb összekötő vonalak birtokomban vannak. Intézkedések létettek, amelyek, mint biztosan remélem, lehetővé fogják tenni csapataimnak, hogy sikeresen megküzdjenek azokkal a haderőkkel, amelyek még szemben állanak velük. Nagyon sajnálom azt az ember- és pénzáldozatot, amely a haszontalan guerilla harczcal jár, amelyet a búrok a volt köztársaságuk területén folytatnak. Mielőbbi leverésük nagyon kívánatos az ő érdekükben, mert amíg ez meg nem történik, lehetetlen azokban a gyarmatokban megteremtenem azokat az intézményeket, amelyek minden fehér lakosnak egyenlő jogokat, a bennszülött lakosságnak pedig oltalmat és igazságot fognak biztosítani. A trónbeszéd azután a kínai eseményekkel foglalkozik és azt mondja: Pekingnek a szövetséges csapatok által való bevétele és a szerencsésen végrehajtott kiszabadítása azoknak a személyeknek, akik a követségen ostrom alatt állottak, oly eredmények, melyekhez indiai csapataim s haditengerészetem lényegesen hozzájárultak. Ezután következett, hogy a kínai kormány alávetette magát azoknak a követeléseknek, melyekhez a hatalmak ragaszkodtak. A tárgyalások folynak arról a módról, melyen a kínai kormánynak e feltételekhez való hozzájárulását meg lehetne valósítani. A trónbeszéd ezután fölemlíti az ausztráliai államszövetség létesítését és a yorki herczeg küszöbön álló látogatását az első szövetségi parlament megnyitására, mely látogatás a király határozata szerint Ú Új-Zélandra és Kanadára is ki fog terjedni. A király azután örömét fejezi ki a gyors és lojális válaszon, melylyel a Kanada és Ausztrália házasságához és odaadásához intézett újabb felhívás találkozott, mely fölhívásra a délafrikai ellenségeskedések folytatása adott okot. A trónbeszéd azután közli, hogy az asantik földjén kitört fölkelés elnyomására kiküldött expedíció eredményes volt. Az indiai viszonyokra áttérve, a trónbeszéd megjegyzi, hogy a szárazság által Indiában okozott Ínség és a nagy halandóság az idejekorán beállott esőzés által jelentékenyen enyhült. Egyidejűleg sajnálkozását fejezi ki, hogy Bombayban még mindig nagy az Ínség, melyet azonban enyhíteni törekszenek. A jövő évi költségvetési előirányzatban komolyan gondoskodtak arról, hogy a kiadásokat korlátozzák, de a hadsereg és a haditengerészet szükségletei, nevezetesen a délafrikai háború kiadásai, az igénybe veendő hitelek fölemelését elkerülhetetlenné tették. London, február 14. Salisbury így fejezte be a lordok házában mondott beszédét: A dél-afrikai hadviselés módját majd akkor fogjuk megvizsgálni, ha a szakértők visszajönnek Dél-Afrikából. A fanatikusok nincsenek olyan sokan, mint amilyen lármásak. Az anyaországban ócsárlásuk nem aggaszt. Dél-Afrikán hatalmas mosakodást, hogy a sebhez valahogy hozzá ne érjenek nem kifogástalan tiszta kézzel. Alig végeztük el a kölcsönös bemutatkozást, midőn gyorsan kétfelé nyílott a műtőterem ajtaja és két kórházi szolga egy hordágyon behozta a mély álomba merült beteget, kit nyomon követett az az alorvos, ki a mellékhelyiségben a beteget elaltatta. Epercztől kezdve azután minden elnémult és a főorvos halk rendelkező szavain és a beteg hangos, mély lélegzetén kívül, mi sem törte meg a csendet. Ám megborzadni ne méltóztassanak, kíméletes és rövid leszek. Csupán annyit jelzek, hogy az illető nőbeteg hasonló bajban szenvedett, mint a mi honvédelmi miniszterünk a műtét előtt. A főorvos, egy igazi vereses-szőke, kékszemű és nagyszakállú germán típus hozzáfogott az operáczióhoz és egy negyedóra nem tett belé, már készen volt. Felséges kéz, nagy ügyesség, de nem egyedülálló a világon, nálunk Budapesten is ismerek nem egyet. A főorvos e műtéttel az a napra eső műtéteket befejezvén lekötelező nyájassággal állott rendelkezésemre. Ezt bizony nem mindenütt és nem minden főorvos tenné meg, mert azt hinné, hogy az ily udvariasság rettenetesen levon a tekintélyéből, de miután Berlinben, akihez még csak ez ideig fordultam, a medikustól a leghíresebb professzorig mind ily szíves előzékenységet mutatott, már fel sem tűnt az én germán főorvosomnak ez a szeretetreméltósága. Ha Sonnenburg itthon lett volna, mint ígérte, ő lett volna a kalauzom és azért mégis megmaradt volna Sonnenburgnak. Hanem igazán így se lehetett panaszom : megtekinthettem mindazt, ami érdemes volt, sőt már háromszor is kában azonban ez azt a benyomást keltheti, hog nem értünk egyet czéljainkra nézve. Amíg ez a benyomás meg nem szűnik és az ellenség azt hiszi, hogy nagy párt van Angliában, amely azt az irányzatot követi, attól tartok, hogy az ellenségnek lesz indító oka folytatni az esztelen ellenállást, amelytől nincs mit remélnie, de igenis várhat pusztulást és nyomort. Az e miatt keletkező vérontásért és pusztulásért való felelősségnek egy része azokat terheli, akiknek eljárása olyan reményeket keltett, amelyeket mindenki, aki a dolgokat ismeri, alaptalanoknak tart. A Ház azután elfogadta a feliratot és elnapolta üléseit. London, február 15. (Alsóház.) Campbell-Bainermann a felirati vita folyamán támogatja ugyan a kormányt szükséges hadi intézkedéseiben, de azt kívánja, hogy a búroknak határozott ajánlatokat tegyenek. A szónok azután kérdést intéz a kormányhoz a kínai angol csapatok maguktartására nézve. Balfour azt válaszolja, hogy a csapatok példásan tartják magukat. London, február 15. A lapok jelentése szerint a királyi jacht tegnap azt a parancsot kapta, hogy legyen készen a királyi párnak Németországba és esetleg Dániába utazására. Országgyűlés, Budapest, február 15. 3 Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter tegnapi nagyszabású expozéjának kapcsán indult meg ma a kultusztárcza vitája. A diskussziót Janics Imre nyitotta meg érdekes, szimpatikus figyelemmel hallgatott beszéddel. A felvidék kulturális állapotát vázolta a Ház elé. Nem szépített semmit, hanem az igazságnak megfelelően dokumentálta, mennyi teendő vár még reánk a felvidék nemzetiségi területein. Janics Imre a többi közt Beksics Gusztáv két évvel ezelőtt megjelent munkájáról is tett egy megjegyzést, amelyből azt konstatáljuk, hogy lapunk főszerkesztőjének művét félreértette. Beksics Gusztáv az asszimilácziót sohasem zárta ki a nemzeti politika köréből, hanem régibb kultúrpolitikánkat azért hibáztatta, mert a Janics által is követelt egyensúlyt a magyarság hátrányára zavarta meg, tudniillik az állami iskolákat főleg a nemzetiségi vidékeken állítottak fel. Így történt, hogy a magyar fajlakta vidékeken 4000 iskola hiányzott és a magyarság iskolázás tekintetében a tótság mögé elbúcsúztunk és még mindig nem váltunk el, mert mindig akadt újból még valami megtekintésre való. Mindezzel azonban nem untatom az olvasót, mert nagy megerőltetésembe kerül így is, hogy el ne altassam. Hanem azért, amit el akarok mondani, azt nehezen bár, mégis csak végrehajtom valahogyan. Megható volt reám nézve például, mikor a gyermekek osztályába léptünk és a kis kipányvázottak, szegény kis eliteltek egyenlő ütemben, egyenlő vontatottsággal, énekelve köszöntöttek egy német »fogadj istennel«. Nem lehetett kivenni egészen, de valami áldásszerű könyhullás volt e hangokban, olyan borzongató harmathullás, megismétlődött, mikor kijöttünk. A klinika teljes megtekintése után és a harmadszori búcsúszó után már-már odajutottam, hogy teljes megelégedésemet fejezzem ki, hiszen nálunk csak a miniszterekkel bánnak így, de bizony még erre se jutott időm, mert a főorvos, míg csak a hosszú kórházi kert kapujához nem értünk, folyton tartott szóval és végül még ő köszönte meg, hogy idefáradtam. Végül még Sonnenburg szanatóriumáról sem szabad megfelejtkeznem. Jól kint fekszik Berlin szélén, közel Charottenburghoz, a nauseplatzon. Egy igen érdekes kinézésű uri ember, Oppenheim tanársegéd fogadott, a kinek az arcza tele van schlager-vágások nyomaival, a milyenek ugyan elemedett, tekintélyes, komoly urak arczán sem ritkák, és a mely hieroglfekben az arany ifjúság el nem titkolható emei vannak megörökítve. Ez a szanatórium, lenne és kényelemre nézve, messze elmarad a mi szanatóriumaink mellett, vonzóerőt neki csupán a Sonnenburg neve kölcsönöz. Dr. TÓVÖLGYI ELEMÉR.