Magyar Nemzet, 1901. május (20. évfolyam, 114-139. szám)

1901-05-09 / 120. szám

Budapest, 1901. XX. évfolyam, 120. szám. Csütörtök, május 9. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Vil. Kerepesi­ ut 54. Affienaeum-épü­let, főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egyen síim helyben és vidéken 8 fillér. Királyért és hazáért. Budapest, május 8. A Ludovika­ Akadémiában lefolyt fényes katonai ünnep jelentőség dolgában messzire fölébe emelkedik a szürke napi események­nek. Nemzeti haderőnk virágos­kertje, a tisztképzővé fejlesztett Ludovika­ Akadémia ezúttal a királyt, az udvart, a katonai mél­tóságokat s a törvényhozás két házának tagjait látta vendégül falai között. Zászló­jának felszentelése ez által országos ünneppé vált. S a­mik e zászlószenteléssel kapcso­latban történtek, azok a dolgok méltán tarthatnak számot az egész nemzet érdek­lődésére. Katonai erényeivel — a­mely az akkor élő népekét jóval felülmúlta — foglalták el eleink ez országot. Vitézséggel és hadra­­termettségünkkel tartottuk meg ezer esz­tendőnek viszontagságaiban. Bár sok volt a belső és külső ellenségünk s bár nagy világhatalmak szférájába esvén, állandóan a hadak és háborúk országutja volt Magyar­­ország: vasmarkunkból se török, se tatár, se német, se szláv nem tudta kicsikarni ez országot. Geográfiai helyzetünk nehézségei ma sem szűntek meg, szerepünkről és hi­vatásunkról Európa politikájának szám­vetésében ma sem akarunk lemondani. A katonai erényeket tehát, a­melyek bennün­ket eddig elé fentartottak, ápolni, fejleszteni, istápolni kell szakadatlanul. Az alkotmányos közélet példátlan ál­dozatkészséggel törekedett arra, hogy a haderő a nagy és harc­rakész európai had­seregek színvonalát elérje és ama színvo­nalon megmaradjon. Olvasatlan milliókat szavazott meg az országgyűlés, hogy a trón és a haza biztonsága szuronyok száz meg százezreinek oltalmában szilárd alapokon nyugodjék. Bár a nemzet szegény és kicsiny , áldozatkészségének e tekintetben nem vol­tak határai. A mellett a katonáskodás megszűnt kü­lön hivatás, külön osztály, külön foglalko­zás lenni. Tisztek és tábornokok ezután is gyermekkoruktól fogva neveltetnek pályá­jukra, de a hadsereg maga néphadsereg immár a szó legnemesebb értelmében. Maga a felfegyverzett nemzet az, a­melyet ma a hadsereg fogalma alatt értünk. Nemzeti védelem ez a legteljesebb mértékben. Hogy a nemzeti védelem sikeres le­gyen, hogy a néphadsereg a fegyverforga­tásban és kiképzésben ne maradjon hát­rább, mint a régi, hivatásszerű katonaság: megbízható tisztikart kell nevelni. Oly tisztikart, a mely tanult, megbízható, köte­lességtudó, lovagias, erkölcseiben puritán s a mely hű a hazához és hű királyához. A magyar nemzet fényes katonai tu­lajdonságai sokszor mentették meg a trónt és a hazát. Fontos nemzeti érdek tehát, hogy a magyarság lelkéből a vitézség, bá­torság, a lovagias felfogás, a jó katonának mind e jeles erényei, ki ne haljanak, vagy erejükben meg ne gyengüljenek. Ludovikát, Ferencz király fenkölt lelkű hitvesét, ez a gondolat vezette, mikor a nevéről elnevezett magyar katonai intéze­tet megalapította. Akkor éppen válságos idők jártak. Napoleon hatalma délpontján állott s a felséges uralkodóház élethalál­­harczban volt vele. Ez volt a kezdet. A magyar katonai intézet azóta sok jó és rossz napot látott s a nemzet áldozatkészségéből mindjobban fejlődött. Míg végre 1897-ben tisztképző vált belőle, melegháza és virágos­kertje a katonai pályára készülő magyar ifjú­ságnak. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter­nek, a ki a mai szép ünnepre viruló egész­ségben jött meg délvidékről, nagy, igen nagy része van abban, hogy a Ludovika­ Akadémia elérte a fejlődés ama fokát, a­melyen ma áll. Ahhoz a törvényhez, a­mely a magyar katonai nevelést oly ha­talmas léptekkel vitte előre, az ő neve van kötve. E törvény megalkotása az ő nevétől elválaszthatatlan. Lehetetlen megfeledkezni ez ünnepi napon az ő kiváló érdemeiről. A királynak, a kinek mindig egyik legked­vesebb embere volt s a hazának, a mely­nek nincs hivebb fia nála, egyképpen nagy szolgálatokat tett. S azért a mai ragyogó ünnep horizontjára sötét bor­olat gyanánt nehezedett volna az, ha ő nincs jelen ott, fejedelme oldalán, teljes egészségben. A mai lélekemelő katonai ünnep em­léke sokáig, nagyon sokáig fog vibrálni a magyar nemzet lelkében. Mert oly minden izében magyar katonai ünnep volt, a­mely­hez hasonlót aligha találunk másfélszáz esztendőnek történetében. Magyar tábornoki ruhában volt a ki­rály. Abban voltak a vele jött főhercze­­gek. A tábornoki kar, a mely körülvette, a megjelent honvédtisztek százai, a ki­vonult csapatok túlnyomó része, mindez az ünnep magyar jellegét domborította A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Május 8. — Köd a tengeren. Gibraltár, április 30. A szárazföldön élő városi ember, különösen a mi magyarországi klímánk alatt, nem is tudja, mi az a köd. Látja, hogy nem lát, legfeljebb a keskeny utcza túlsó házsoráig, de fel sem veszi a ködöt, semmi jelentősége rá nézve nincs. Azok a rémes történetek, melyek a londoni ködben szoktak lefolyni, az a hűhóval, lármával, kiál­tozással végbemenő utczai közlekedés, mely Lon­don utczáin tapasztalható a sűrű ködben, ná­lunk, ha a hírlapokban olvassuk, olyan hatást tesznek, mint a rémmesék. Nálunk, a­hol a legsűrűbb ködben is min­denki baj nélkül kerüli ki embertársát az ut­­czán, a kocsik összeütközés nélkül térnek ki egymásnak, alig tudjuk megérteni, hogy valakit nappal le lehet szúrni az utczán, kifosztani s néhány percz alatt úgy eltünhetik a gyilkos, hogy senki még csak nem is sejti, merre vette útját a nagy ködben. A délvidéki embernek fogalma sincs az északi vidékek ködjéről, mely éppen olyan sajá­tosság itt, mint a délibáb az alföldeken. De a szárazföldi, még ködös vidékek lakói sem tud­ják mit tesz az: köd a tengeren. A legvesze­delmesebb ellensége a tengerésznek a köd, nyílt tengeren, szigetek közelében, partok mentén, ki­kötők előtt egyaránt. A statisztika a tengeri katasztrófák, hajószerencsétlenségek csaknem ki­­lenc- tizedrészét a ködöknek rójja fel. Az Európa déli és nyugati részein közle­kedő tengerészek elég veszedelemnek vannak ki­téve, sok kritikus helyen kell áthajózniok, de egytől sem félnek annyira, mint a ködtől, mely a legrémesebb ellenségük. Legveszedelmesebb hely az Adrián a Golfo di Taranto, a­hol, ha bóra sim­­t végig a tengeren, ugyancsak meg­­tánczoltatja a hajót, a kötelek, az árboczok rémes muzsikája mellett. A messzinai csatorná­ban örökös szelek vannak, valahányszor áthalad­tam rajta, mindig fodros, hullámos volt a ten­ger, de nem okozott semmi zavart a csen­des, nyugodt előrehaladásban. Sokkal kritiku­sabb helyek a Földközi tengeren a Ca­nal Malta és a Golfo di Lyon. Amabban folyton erős hullámzásban van a nagy tenger, a hullámok magas falakká tornyosulnak s köztük hosszan elnyúló egész utczák támadnak a vizek völgyeiben; emennek erős áramlata folyton ki­téríteni iparkodik a spanyol partok felé igyekvő hajót s így rendesen erős himbálódzásnak van kitéve a hajó. A legveszedelmesebb helyek egyike az Atlanti-óc­eánon a Golfo di Biscaya, mely rendesen végigmossa a hajó fedélzetét, sokszor olyan erővel, hogy még a lekötözött fedélzet­rakományt is felszaggatja és magával sodorja, akárhányszor a parancsnoki hídra is felcsapnak a hullámok, megfürösztik a kapitányt és kor­mányost, sőt a magas kémény csúcsáig is fel­hatnak a habok. A Canal La­ Manche-ot a foly­tonos ködök s az élénk közlekedés teszik a tengerészek egyik legveszedelmesebb pontjává. Spanyolország keleti partjain is gyako­riak az erős ködök, a­melyek a mély áldásai a szárazföldi vegetácziónak, mivel ritka az eső, oly veszedelmei a tengerészeknek. Nyugodt biztonsággal haladt ki Valencia kikötőjéből 4000 tonnás nagy Tibor­unk, az »Adria« magyar tengerhajózási társaság leg­újabb hajója, vígan szelte a hullámokat s teljes erővel haladt dél felé, Gibraltárnak. De alig távoztunk 25 tengeri mérföldnyire­­a kikötőtől, hirtelen sűrü ködfellegbe jutottunk. Megszólalt a hajó gőzkürtjének csontokat, velőket átjáró rémes hangja, jelezve, hogy ködbe jutottunk, vége az éjjeli nyugalomnak, szó se lesz alvásról. A parancsnok félerőre rendelte a gépet s két perczenkint, utóbb perczenkint harsogó kür­töléssel adott életjelt magáról. Talpon volt a hajó egész személyzete. A parancsnoki hídon két kapitány őrködött, a gépek körül két gépész tartott szemlét és felügyeletet. Plédembe bur­­kolódzva, felsiettem én is a parancsnoki hídra, lesve, várva, figyelve a történendőket. Lámpáink hosszú, nyúlós sugarakat lövelltek, de mit hasz­náltak a lámpák, fényük alig terjedt 25­-­30 méternyire. Teljes bizonytalanságban bolyongtunk a nyílt tengeren, mint a vak ember a tömegben, egyben voltunk csak bizonyosak, hogy dél felé Lapunk mai száma 16 oldal.

Next