Magyar Nemzet, 1903. június (22. évfolyam, 130-154. szám)
1903-06-02 / 130. szám
Budapest 1903. XXII. évfolyam, 130. szám. Szerda, junius 3. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VII., Kerepesi ut 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szára helyben és vidéken 8 fill. A hadsereg szelleme. Budapest, junius 2. A pünkösdi czikkek özönéből kimagaslik egy, amely úgy aktualitásánál, mint írójának kiváló egyéniségénél fogva mély benyomást keltett a politikai világban. Andrássy Gyula grófnak a N. Fr. Pr. ünnepi számában megjelent czikkét értjük, a melyben parlamentünknek ez a kiváló alakja a nála megszokott higgadtsággal és logikus érveléssel, de egyúttal forrón érző magyar faj szeretettel szól a »hadsereg szelleméről«. Azt az álláspontot, a melyet Andrássy Gyula gróf a katonai javaslatokra nézve elfoglal, kifejtette itthon, február 6-iki nagyszabású beszédében. Amivel most az osztrák közvéleményhez fordul, az bővebb kifejtése, erőteljes indokolása ama beszéd egy passzusának, amelyben tárgyilagos nyíltsággal érintette a hadsereg szellemét, felemlítvén, hogy itt-ott vannak még maradványai elfogult, indokolatlan felfogásoknak, amelyek mai viszonyainkkal, történeti hagyományainkkal nincsenek összhangban Előkelő hangon és tapintatosan, de egyúttal nyíltan rámutat az Ausztriában elterjedt ama felfogásra, hogy a hadseregből ki kell zárni a nemzeti érzést s az egységes sereg minden tagjától ugyanazt az egy érzést kell megkövetelni: a ragaszkodást a birodalomhoz. Ezzel a felfogással Andrássy Gyula gróf szembeszegzi a magáét, mely azt vallja és hirdeti, hogy a hadseregbe be kell vinni a speciális nemzeti érzést. Meg is formulázza azt a politikai gondolatot, melynek a hadseregben kifejezésre kell jutnia. Ez a politikai gondolat nem lehet más, mint különféle történelmi individualitásoknak az egységes seregben való összeműködése. Rendkívül érdekesen, a meggyőződés erejével fejti ki, hogy nem mesterségesen terjesztett érzelmek istápolásával, hanem csakis a nemzeti önérzet kihasználásából meríthet a hadsereg valóságos erőt. Lelkesedéssel, mély hazafias érzéssel vázolja a nemzeti sajátságoknak és érzelmeknek tiszteletét s hivatkozik édesatyjának, a nagy államférfiúnak és Deák Ferencznek a tetteire, szellemére és intenczióira, akik bizonyára nem akarhatták a hadseregben meghagyni azt, amit a politikából s a közjogból, mint a dinasztiára és hazánkra végzetest ki akartak szorítani. Az egységes sereg keretében a nemzeti érzések megférnek, mert a hazafias érzés, a kegyelet a nemzet története iránt nem politizálás. Igenis, a nemzeti érzések túlhajtásait és fattyúhajtásait nem tűrhetjük a közös seregben, de ha a politikai gyűlölködés légkörétől távol tartjuk a hadsereg tagjait, akkor az esprit de corps, a közös kötelesség érzete nagyon is megfér a jogos érzelmek kölcsönös tiszteletével. Találó érveléssel, az eszme minden vonatkozásának feltárásával és saját férfias és hazafias meggyőződésének következetességével száll síkra a mellett, hogy a nemzeti gondolat a közös hadseregben érvényesülhet minden hátrány nélkül; sőt ellenkezőleg, ha van életrevalósága a monarchiának s a két államnak, akkor a nemzeti érzések az egységes sereg keretében megférnek, és a monarchia jövője függ attól, hogy a magyar érzés és az osztrák érzés, a nagy közös érdekek és a dinasztikus kapcsolat hatásánál fogva, együtt tudjon működni. Andrássy Gyula gróf pünkösdi czikke bizonyyára még sokféle kommentárban fog részesülni. Azt azonban aligha fogják elvitatni tőle, hogy a kényes kérdést rendkívül tapintatosan tárgyalja, mély államférfiúi bölcseséggel és melegen érző hazafias szívvel s hogy a legnagyobb mértékben megérdemli azt a figyelmet, amelyre egy nagyjelentőségű eszme, egy arra hivatott erős és logikus elme megvilágításában, joggal számot tarthat. * Az alábbiakban közöljük Andrássy Gyula gróf czikkét: Nagy küzdelem közepett élünk. A magyar nemzet egy része ugyanazon hazafias érzéstől áthatva, a mely bennünk is megvan és minden magyarban kiirthatatlan gyökeret vert, de más látókörrel, más nézetekkel és meggyőződéssel, mint a mieink, az újonczjutalék emelését csak úgynevezett nemzeti vívmányok árán hajlandó keresztülbocsátani. Nem hiszem, hogy a tőlük követelt vívmányok a sereget erősítsék. A sereg érdeke pedig épp annyira magyar érdek, mint osztrák. Közös biztosságunk, tekintélyünk, létünk, harczképességünktől függ. A sereg ereje mindnyájunk ereje. Egy esetleges háború mindnyájunk sorsa fölött fog A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Junius 2. — Tállya. Ha Budapest felől jövet a szerencsi vasúti állomáshoz érünk, az abaúj-zempléni trachithegység egyik délnyugati, szőlőkoszorúzta nyúlványán, emelkedett festői fekvésben szemünkbe tűnik a tokaji Hegyalja egyik hírneves városkája, Tállya, nevezetes kitűnő borairól, melyekről Szirmay Antal könyve szerint már a constanzi zsinat alkalmával a pápa mondta volt: summum pontificem talia vina decent. Hires továbbá a mi városunk arról, hogy Kossuth Lajos 1802-ben itt lett keresztelve, minek emlékére a tállyai kis luteránus templom országos adakozás utján restaurálva lett és Kossuth-templomnak neveztetik. Fényes fehérre meszelt épületjeivel, számos a szőlőkben emelt kastélyszerű borházaival messziről sokat mutat és tekintélyesebbnek látszik Tállya, mint amilyennek találjuk, mert bizony sokat pusztított benne évszázadokon át tatár, török, labancz és kurucz, végre pedig a legutóbbi időben a filloxera. Tállya eredetileg a legrégebbi okmányokban Thollyának neveztetik, a mi csikólegelőt jelent; már nagyon régen fennállhatott; a XII. században már említtetik Tállya vára, mely a mostani várostól négy kilométernyi távolságban egy meredek hegy romjaiban még most is meg van. Az alább említendő Ovár nevezetű régi földvár arra enged következtetni, hogy már a magyarok bejövetele előtti időben is a vidék lakott volt és ezen Ovár a lakosság menhelyét képezte. A tállyai várhegy alján volt egy Újfalu nevű helység, melynek nyomai még ötven esztendő előtt a mezőkön felismerhetők voltak; egyes házhelyek, kutak, a dűlők megnevezése most is arra utalnak. Ezen falu a tatárjárásban elpusztulhatott, mig a vár a hegytetőn megmaradt. Az uj helység valamivel távolabb a vártól egy emelkedett helyen épült és idővel falakkal is lett megerősítve, melyeknek romjai a múlt században még láthatók voltak. Ezen új Tállyában az urasági kastély egy forsalitium alakjában épült, melynek maradványai most is megvannak. A helyi tradíczió szerint ide, úgy mint a tokaji Hegyalja más helységeibe is, az Anjoukirályok idejében olasz gyarmatosok lettek telepítve, melyek Felső-Olaszországból (Friaulból) a szőlőt és annak mivelését idehozták és itt meghonosították ; több falunak neve, mint Olaszi- Liszka, Bodrog-Olaszi azt bizonyítja, sőt némelyek a Tállya nevet is Itáliából akarják származtatni, mi azonban nem áll, mert a Tállya eredeti magyarhelységnév, már a tatárjárás előtt használtatott. Tény azonban, hogy a Hegyaljának több városában és nevezetesen Tállyán is, sok szokás fenmaradt, mely olasz reminiszczencziákra vall, mint például az itteni kutak épp olyan faragott széles kövekkel vannak bekerítve, mint azt Udineben és más felsőolaszországi városokban látni és vizet is épp olyan vékony rúdon (karagulya) csüngő két vederben hordják, mint azt még mai napság is Velenczében látjuk. De a lakosságban természetesen semmi nyoma sincs az olasz elemnek; elpusztult az 500 év óta, de nemcsak az olasz telepitők utódjai, de a sok bevándorolt tót, lengyel és német mind megmagyarosodott és most a legtisztább magyar, nyelvben és értelemben. Azért is szeretik a Szepességből a német leánykád kát magyar szóra ideküldeni. Zsigmond és Mátyás királyok idejéből némely írott történelmi emlék maradt fel Tállyára vonatkozólag. 1405-ben Zsigmond Debreő Istvánnak adományozza Tállya várát (castrum Tallyae). 1490-ben már Zápolya István birja és utódai is mint erősséget bírják a mohácsi vész után bekövetkező polgárháborúban. 1528-ban Ferdinánd király seregei ostromolják és elfoglalják a fekvésénél fogva rendkívül erős várat és ezen ostrom idejéből még láthatók a várrom falaiban az ágyúgolyók nyomai, melyekkel az átellenben fekvő magaslatról lőtték a várat. Végre 1550 körül, mikor Zápolya magyarországi birtokairól lemondott volt, a vár — mint az ujabbi hadi viszonyoknak meg nem felelő — fel lett hagyva és azontúl az okmányokban csak mint azx demolita emlittetik és csak a városról meg az uradalomról van szó. Az akkor lerombolt várból még megvannak a felvonóhíd maradványai; a várárok, a várkút és több épület alapfala a cserje és dudva közt még felismerhető. Érdemes volna ezen a helyen szakszerű és alapos ásatásokat eszközölni, bizonyosan értékes középkori leletekre lehetne bukkanni. Lapunk mai száma 16 oldal.