Magyar Nemzet, 1905. július (24. évfolyam, 158-183. szám)
1905-07-21 / 175. szám
Budapest, 1905. XXIV. évfolyam, 175. szám. Péntek, julius 21. Szerkesztőség: VI., Miksa utcza 8. szám II. em. Telefon: 58—92. Városközi (Interurban) telefon 31. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Kiadóhivatal, VII. ker., Kerepesi út 54. szám. Telefonszáma: 64—01—02—03. A törvényhatóságok kötelessége. Budapest, július 20. A rosszindulatu csábítás szava napnap után hangzik a törvényhatóságok felé: tagadják meg az önkéntes állami szolgáltatásnak közvetítését ; utasítsák ebben az irányban a municipális tisztviselőket. Az a furcsa irat, mely Válasz az intő szózatra ezimen látott napvilágot, szintén lelkére beszél a törvényhatóságoknak s hirdeti, hogy akkor járnak el helyesen, ha útját állják a közjavadalmak felhasználásának. Végre is egyszer már szeretnék olvasni a törvényt is, amely eltiltja a tisztviselőnek az önkéntes adó elfogadását. Ha az urak ismernek ilyen törvényt, ám idézzék azt és szégyenítsenek meg bennünket. De a corpus juris-ban ilyen czikkelyt nem fognak találni. Ha arról volna szó, hogy a miniczipiumoknak meg kell tagadni a közreműködést meg nem szavazott adóknak, meg nem ajánlott újonczoknak beszedésében akkor a törvényesség szilárd alapja adott volna jogosultságot az ellentállás akciójának. De hát a kormánynak esze ágában sem volt egy pillanatig sem a szolgáltatásoknak kényszerű behajtása. Ezzel egy csapásra kútba esett az egész mozgalom. Sajnos, Magyarország nem most élvezi először a költségvetésen kívüli állapot kétes gyönyörűségeit. Volt benne részünk a Bánffy-, a Széll-, a Héderváry-, a Tisza-rezsim alatt. És az urak mégis csak most jutottak el ahhoz a luminózus felfedezéshez, hogy a törvényhatóságok hivatalos kötelességének legszigorúbb felfogása az önkéntes szolgáltatás közvetítését is kizárja. Konkrét törvényre természetesen ma sem hivatkozhatnak. Mert ilyen törvény nincs. Jobb hijjában olyanféleképpen siklanak át a kérdésen, hogy a törvény nem parancsolja az önkéntes szolgáltatás elfogadását, következésképpen az ellenkezőjét nem is tiltja. Íme ilyen ledér érveléssel akarják belevinni a törvényhatóságokat, hogy az állami élet megállítására vezethető rendszabályokhoz hozzányúljanak! Mi bízunk a magyar tisztviselői karban. Bízunk benne, hogy ez a tisztviselői kar higgadtabban gondolkodik, mint a koalícziónak nem egy »vezére« a sok közül. Hogy látóköre szélesebb és felfogja hogy a közjavadalmak felhasználása nem a kormány, hanem az állam kötelezettségeinek lebonyolítására vétetik igénybe. Ez a tisztviselői kar nem arra való, hogy demagógoknak legyen ágyútölteléke s romlásba jusson elkerülhetlenül maga is, amikor a törvényesség útját elhagyja. És ne áltassa magát senki azzal sem, hogy az a törvénytelen ágyban született állítólagos képviselői határozat, melyet az elnapolás kihirdetése után hoztak volt, a maga utasításával alapul szolgálhat a törvényhatóságok eljárásának. Mert akad-e olyan közjogász, aki be ne látná annak a jogi képtelenségét, hogy a parlament a végrehajtó hatalom külső szerveit utasítsa ? Bánffy bárót ezek a tekintetek nem tartották vissza. Az országgyűlést sem. Valósággal rendelkeztek az adminisztratívával. »A törvényhatóságokat pedig emlékezteti a Ház alkotmányvédő hagyományos feladataikra, figyelmezteti őket az 1886. évi XXI. törvényczik 20., valamint az 1504. évi 1. törvénycikk 5. és 6. §-aira és elvárja tőlük, hogy az alkotmányellenes kormányzatot támogatni nem fogják.« így szól a határozat. Amilyen törvénytelen a keletkezése, éppen olyan jogi képtelenség a tartalma. Benne a képviselőház a törvényhatóságokhoz egyenes felhívást intézett és a végrehajtó hatalom külső szerveit közvetlenül utasította az állami közigazgatás közvetítése körébe tartozó teendők mikénti ellátására. Nem lehet kétség, hogy alkotmányunk értelmében ehhez a képviselőháznak nem volt joga. Utasítást csupán a Ház tagjainak és szerveinek adhat, ezekhez bocsáthat ki felhívásokat, de közvetlenül kifelé nem. A képviselőház ezen cselekedete világosan a végrehajtó hatalom gyakorlásába való alkotmányellenes beavatkozás. Jogczimül tehát már azért sem szolgálhat a koalíczió által hirdetett államgyilkos politikának. Amint hogy ennek a politikának nincs is más jogczime, mint a szilaj indulat, a vak gyűlölség, mely kész csődbe és gyalázatba kergetni az államot, csakhogy megmutassa terrorizmusának hatályos erejét- A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Julius 20. — A müncheni kiállítás magyar terme. Betege ma Európa a sok nemzetközi kiállításnak. Mert képtelenség évről-évre nemzetközi csődületet csinálni. A közönség is, a művészek is kétségbeejtő unatkozás között róják végig az egynéhány tíz termet, s úgy érzik, hogy noha ezrekre rúg a képek-szobrok száma, üresek a termek. Ez az érzésünk soha sem volt olyan eleven, mint ma, a müncheni kiállításon. Velencze leplezi valamivel. A szobák dekoratív berendezésével. München rideg képkiállítást ad s csak a képekkel akar hatni. De azok hatástalanok. Kerestem, kutattam az okát. Talán a bizottságok nincsenek jól választva? Lehet ebben is valami. Mert hogy a belga, dán művészetet a müncheni konzulok nem tudják helyesen összeválogatni, hogyha a francziákat az állami tulajdonban levő művek konzervátora meg egy miniszteri tanácsos szedik össze, akkor kétségtelen, hogy nem az új irányokat, nem az érdekes kísérleteket, hanem a Bouguereau-kat, Dotaille-okat fogják ideküldeni. Azonban a kizárólagos okot ebben nem lehet látni. Hiszen ott van az osztrák terem, azt bizony festők, szobrászok gyűjtötték össze, klikkek szerint, csoportok szerint, mindegyik igyekezvén lefőzni a másikat, az anyag mégis jelentéktelen. Hát hol a hiba ? Ismételjük, amit hasonló esetekben már többször kifejtettünk: egy kiállításnak beszélni kell, csakis akkor érdekes. Nem átadotában egybegyűjtött műveket, hanem rendszeresen gyűjtött kollekcziókat kell kiállítani, akkor aztán remélhetjük, hogy a kiállítás érdekelni fog mindenkit. Mert hiszen az, hogy Fritz Baer mennyit haladt, az érdekelheti a jeles művész tisztelőit, e sorok írója például visszafojtott lélegzettel lesi fejlődését, s hiszi, hogy a német nagy mesterek egyikévé fejlődik. Most is kitűnően van képviselve úgy hegyitájas, mint főleg egy erdőrészletével, mely Paál László vad erejével, sötét feketés-barna tónusegységben van tartva. Leo Puts ismét mesterművet teremtett, hatalmas fugával szögezett vásznára néhány félalakot. Kapott-e kitüntetést, megvettek-e az állam számára? Csupa személyes érdekű kérdés. A művészet barátját nem érdekli, legfeljebb a művészek barátját. De éppen így vagyunk kedves franczia, angol mestereinkkel. Az egyik jobb, a másik gyengébb. Nem érezzük e kiállításon sem a földalatti életet, a csírázást, a titkos erjedést, az alsó áramok pezsgését. Pedig ez a legszenzácziósabban érdekes. A svájczi teremben Rocher, az olaszban Segantini a fény, ami körül az újat kereső ifjak keringenek, az angolok bágyadtan tompítják tovább szüleiket, a belgák közül Breitner ismét mesteri az ő régi mesteri biztonságában, s a lengyelek ismét kapkodnak a fejükhöz, rémfintorokat vagdosva. S a magyarok ? God average, — mondja a közvélemény, s miért az ? Mert megint a középszer nyomja el a jeleseket, s a jelesek sincsenek legjelesebben képviselve. Protekczió, részvét, vagy mi az oka, hogy Flesch-Brunningen »alkotása« hiszíti termünket? Nagyon gyengén van képviselve Szlányi, Paczka, Pállik, Perlmutter, Újvári, sőt még Szinyei-Merse Pál is nem a legjobb két tájképével, pláne Mednyánszky, rikító sárga tónusú tájképével, az igaz, hogy fel van húzva a legmagasabb emeletre! Ellenben Ferenczy, Strobenz, Márk, Vaszary, Zempléni, Hippi-Hónai, Mannheimer, Kernstock és László Fülöp igen jellemzően vannak képviselve, ez utóbbi két arisztokrata-portraitval, az egyik, a fehérruhás fiatal gróf, főleg színben igen finom, eredeti és erősen jellemzett. Minket különösen érdekelt Kesedy bácsi arczképe, — akiről a katalógus úgy emlékszik meg, hogy egy öreg paraszt. Bocsánat, Ecsedy bácsi nem öreg paraszt, hanem a kapakasza feltalálója, jeles önköltő, kitűnő festő s remek modell. László bravúrral festette oda egy óra alatt s teljesen igazolja ez öreg Ecsedy bá’ kijelentését, hogy naprólnapra fiatalodik. Ha herczeg volna Ecsedy barátunk és ezreseket fizetne, akkor sem lehetett volna szebbé, fiatalabbá, kedvesebbé tenni. Hol maradt az a sok szenvedés, amin Ecsedy bátyánk átment nagyváradi és pesti vándoréletén ? Azokat a nyomokat az arczán László Fülön nem látta meg, csak a finom formákat, a griffi*géd tevit-t! Irigylésreméltó festő! Ami a két, magyar termet illeti, az ismét arról nevezetes, hogy van benne néhány remek Munkácsy-vázlat és egy elsőrangú Paál. Hiába, ez a két mester nemcsak jó barát, de egyen-