Magyar Nemzet, 1905. július (24. évfolyam, 158-183. szám)

1905-07-21 / 175. szám

Budapest, 1905. XXIV. évfolyam, 175. szám. Péntek, julius 21. Szerkesztőség: VI­., Miksa­ utcza 8. szám II. em. Telefon: 58—92. Városközi (Interurban) telefon 31. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Kiadóhivatal, VII. ker., Kerepesi­ út 54. szám. Telefon­száma: 64—01—02—03. A törvényhatóságok kötelessége. Budapest, július 20. A rosszindulatu csábítás szava nap­nap után hangzik a törvényhatóságok felé: tagadják meg az önkéntes állami szolgál­tatásnak közvetítését ; utasítsák ebben az irányban a munic­ipális tisztviselőket. Az a furcsa irat, mely Válasz az intő­ szózatra ezimen látott napvilágot, szintén lelkére beszél a törvényhatóságoknak s hirdeti, hogy akkor járnak el helyesen, ha útját állják a közjavadalmak felhasználásának. Végre is egyszer már szeretnék ol­vasni a törvényt is, a­mely eltiltja a tiszt­viselőnek az önkéntes adó elfogadását. Ha az urak ismernek ilyen törvényt, ám idézzék azt és szégyenítsenek meg bennünket. De a corpus juris-ban ilyen czikkelyt nem fognak találni. Ha arról volna szó, hogy a m­ini­­czipiumoknak meg kell tagadni a közremű­ködést meg nem szavazott adóknak, meg nem ajánlott újonczoknak beszedésében akkor a törvényesség szilárd alapja adott volna jogosultságot az ellentállás akc­iójá­­nak. De hát a kormánynak esze ágában sem volt egy pillanatig sem a szolgáltatá­soknak kényszerű behajtása. Ezzel egy csa­pásra kútba esett az egész mozgalom. Sajnos, Magyarország nem most élvezi először a költségvetésen kívüli állapot ké­tes gyönyörűségeit. Volt benne részünk a Bánffy-, a Széll-, a Héderváry-, a Tisza-rezsim alatt. És az urak mégis csak most jutottak el ahhoz a luminózus felfedezéshez, hogy a törvényhatóságok hivatalos kötelességének legszigorúbb felfogása az önkéntes szolgál­tatás közvetítését is kizárja. Konkrét törvényre természetesen ma sem hivatkozhatnak. Mert ilyen törvény nincs. Jobb hijjában olyanféleképpen sik­­lanak át a kérdésen, hogy a törvény nem parancsolja az önkéntes szolgáltatás elfo­gadását, következésképpen az ellenkezőjét nem is tiltja. Íme ilyen ledér érveléssel akarják belevinni a törvényhatóságokat, hogy az állami élet megállítására vezethető rend­szabályokhoz hozzányúljanak! Mi bízunk a magyar tisztviselői kar­ban. Bízunk benne, hogy ez a tisztviselői kar higgadtabban gondolkodik, mint a koalícziónak nem egy »vezére« a sok kö­zül. Hogy látóköre szélesebb és felfogja hogy a közjavadalmak felhasználása nem a kormány, hanem az állam kötelezett­ségeinek lebonyolítására vétetik igénybe. Ez a tisztviselői kar nem arra való, hogy demagógoknak legyen ágyútölteléke s rom­lásba jusson elkerülhetlenül maga is, a­mikor a törvényesség útját elhagyja. És ne áltassa magát senki azzal sem, hogy az a törvénytelen ágyban született állítóla­gos képviselői határozat, melyet az elna­polás kihirdetése után hoztak volt, a maga utasításával alapul szolgálhat a törvényha­tóságok eljárásának. Mert akad-e olyan közjogász, a­ki be ne látná annak a jogi képtelenségét, hogy a parlament a végrehajtó hatalom külső szerveit utasítsa ? Bánffy bárót ezek a tekin­tetek nem tartották vissza. Az országgyű­lést sem. Valósággal rendelkeztek az ad­­minisztratívával. »A törvényhatóságokat pedig emlékez­teti a Ház alkotmányvédő hagyományos feladataikra, figyelmezteti őket az 1886. évi XXI. törvényczik 20., valamint az 1504. évi 1. törvényc­ikk 5. és 6. §-aira és elvárja tőlük, hogy az alkotmányellenes kormány­zatot támogatni nem fogják.« így szól a határozat. A­milyen tör­vénytelen a keletkezése, éppen olyan jogi képtelenség a tartalma. Benne a képviselőház a törvényható­ságokhoz egyenes felhívást intézett és a végrehajtó hatalom külső szerveit közvet­lenül utasította az állami közigazgatás köz­­vetítése körébe tartozó teendők mikénti ellátására. Nem lehet kétség, hogy alkotmányunk értelmében ehhez a képviselőháznak nem volt joga. Utasítást csupán a Ház tagjainak és szerveinek adhat, ezekhez bocsáthat ki felhívásokat, de közvetlenül kifelé nem. A képviselőház ezen cselekedete vilá­gosan a végrehajtó hatalom gyakorlásába való alkotmányellenes beavatkozás. Jog­­czimü­l tehát már azért sem szolgálhat a koalíczió által hirdetett államgyilkos poli­tikának. A­mint hogy ennek a politikának nincs is más jogczime, mint a szilaj indulat, a vak gyűlölség, mely kész csődbe és gyalá­zatba kergetni az államot, csakhogy meg­mutassa terrorizmusának hatályos erejét- A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Julius 20. — A müncheni kiállítás magyar terme. Betege ma Európa a sok nemzetközi kiál­lításnak. Mert képtelenség évről-évre nemzet­közi csődületet csinálni. A közönség is, a mű­­vészek is kétségbeejtő unatkozás között róják végig az egynéhány tíz termet, s úgy érzik, hogy noha ezrekre rúg a képek-szobrok száma, üresek a termek. Ez az érzésünk soha sem volt olyan eleven, mint ma, a müncheni kiállításon. Velencze lep­lezi valamivel. A szobák dekoratív berendezésé­vel. München rideg képkiállítást ad s csak a képekkel akar hatni. De azok hatástalanok. Kerestem, kutattam az okát. Talán a bi­zottságok nincsenek jól választva? Lehet ebben is valami. Mert hogy a belga, dán művészetet a müncheni konzulok nem tudják helyesen összeválogatni, hogyha a francziákat az állami tulajdonban levő művek konzervátora meg egy miniszteri tanácsos szedik össze, akkor kétségtelen, hogy nem az új irányokat, nem az érdekes kísér­leteket, hanem a Bouguereau-kat, Do­taille-okat fogják idekü­ldeni. Azonban a kizárólagos okot ebben nem lehet látni. Hiszen ott van az osz­trák terem, azt bizony festők, szobrászok gyűj­tötték össze, klikkek szerint, csoportok szerint, mindegyik igyekezvén lefőzni a másikat, az anyag mégis jelentéktelen. Hát hol a hiba ? Ismételjük, a­mit hasonló esetekben már többször kifejtettünk: egy kiállításnak beszélni kell, csakis akkor érdekes. Nem átadotában egybe­­gyűjtött műveket, hanem rendszeresen gyűjtött kollekcziókat kell kiállítani, akkor aztán remél­hetjük, hogy a kiállítás érdekelni fog min­denkit. Mert hiszen az, hogy Fritz Baer mennyit haladt, az érdekelheti a jeles művész tisztelőit, e sorok írója például visszafojtott lélegzettel lesi fejlődését, s hiszi, hogy a német nagy mes­terek egyikévé fejlődik. Most is kitűnően van képviselve úgy hegyitájas, mint főleg egy erdő­részletével, mely Paál László vad erejével, sötét feketés-barna tónusegységben van tartva. Leo Puts ismét mesterművet teremtett, hatalmas fugával szögezett vásznára néhány félalakot. Kapott-e kitüntetést, megvettek-e az állam szá­mára? Csupa személyes érdekű kérdés. A mű­vészet barátját nem érdekli, legfeljebb a művé­szek barátját. De éppen így vagyunk kedves franczia, angol mestereinkkel. Az egyik jobb, a másik gyengébb. Nem érezzük e kiállításon sem a földalatti életet, a csírázást, a titkos erjedést, az alsó áramok pezsgését. Pedig ez a legszenzácziósab­­ban érdekes. A svájczi teremben Rocher, az olaszban Segantini a fény, a­mi körül az újat kereső ifjak keringenek, az angolok bágyadtan tompítják tovább szüleiket, a belgák közül Breitner ismét mesteri az ő régi mesteri bizton­ságában, s a lengyelek ismét kapkodnak a fe­jükhöz, rémfintorokat vagdosva. S a magyarok ? God average, — mondja a közvélemény, s miért az ? Mert megint a kö­zépszer nyomja el a jeleseket, s a jelesek sin­csenek legjelesebben képviselve. Protekczió, rész­vét, vagy mi az oka, hogy Flesch-Brunningen »alkotása« hiszíti termünket? Nagyon gyengén van képviselve Szlányi, Paczka, Pállik, Perl­mutter, Újvári, sőt még Szinyei-Merse Pál is nem a legjobb két tájképével, pláne M­ed­­nyánszky, rikító sárga tónusú tájképével, az igaz,­­ hogy fel van húzva a legmagasabb emeletre! Ellenben Ferenczy, Strobenz, Márk, Vaszary, Zempléni­, Hippi-Hónai, Mannheimer, Kernstock és László Fülöp igen jellemzően vannak kép­viselve, ez utóbbi két arisztokrata-portraitval, az egyik, a fehérruhás fiatal gróf, főleg színben igen finom, eredeti és erősen jellemzett. Minket különösen érdekelt Kesedy bácsi arczképe, — a­kiről a katalógus úgy emlékszik meg, hogy egy öreg paraszt. Bocsánat, Ecsedy bácsi nem öreg paraszt, hanem a kapakasza feltalálója, jeles önköltő, kitűnő festő s remek modell. László bravúrral festette oda egy óra alatt s teljesen igazolja ez öreg Ecsedy bá’ kijelentését, hogy­­ napról­­napra fiatalodik. Ha herczeg volna Ecsedy ba­rátunk és ezreseket fizetne, akkor sem lehetett volna szebbé, fiatalabbá, kedvesebbé tenni. Hol maradt az a sok szenvedés, a­min Ecsedy bá­tyánk átment nagyváradi és pesti vándoréletén ? Azokat a nyomokat az arczán László Fülön nem látta meg, csak a finom formákat, a griffi*­géd tevit-t! Irigylésreméltó festő! A­mi a két, magyar termet illeti, az ismét arról nevezetes, hogy van benne néhány remek Munkácsy-vázlat és egy elsőrangú Paál. Hiába,­ ez a két mester nemcsak jó barát, de egyen-

Next