Magyar Nemzet Képeslap, 2004. március-június (67. évfolyam)

2004-05-23

Bayer Zsolt Ninive A­z nem volt kérdés, hogy meglesz. Hogy össze fog jönni. Az ilyesmi nem kérdés sohasem. Hiszen a harag, a csalódottság, a vágy a visszavágásra, az elszántság, az összetartozás jóleső érzése, az az ősi, zsigerekben lakó, ősöktől örökölt kurucmentalitás - az most mind-mind itt van mivelünk. Megmutatni, és csak azért is... Néha már az sem számít, hogyan, s hogy majd mi lesz azután. Bujdosónak menni, szegénylegénynek állani, az olyan ismerős, otthonos, évszázados, szívbe markoló. Nem tudná ma megmondani senki sem, ha egymillió ember kimenne újra a Kossuth térre, vajon most haza­­menne-e... Vajon ez az egymillió aláírás olyan, mintha összejöt­tünk volna? A láthatatlan hálót, hogy te is, és te is, és ő is - ezt vajon megszőttük-e? Egymillió név, lakcím, telefon, aláírás, egymillió aka­rat. És mögötte a család, a családok. Nem volt még ilyen soha. Miként a Kossuth téren sem álltak még annyian talán, mint akkor. És ilyesféle pillanatokban behúzza nyakát, és menekül az individualizmus. Hát persze, úgy kezdtük, mint tétova Jónások... Tudtuk, hogy el kellene menni Ninivébe, mert nagy ott a gonoszság, de úgy elsőre még sincs kedve senkinek Ninivébe menni. Ninive közelről is, távolról is öröknek tűnik és meg­dönthetetlennek. És az örök igazságtalanságokban alig­­alig lelni néha egy szemernyi igazságot. Az is csenevész, gyönge, mintha nem lenne életrevaló. Hány esztendőnek kell eltelnie, mire rádöbben az em­ber, hogy Ninive Ő maga. Ő is. Először mindig a szemeken látszik a felismerés. A te­kintetek hordozzák a rádöbbenést. És akkor már nem­sokára megindul a suttogás. „Te sem? Én sem!” „Te is? Én is!” Ekkor Ninive napjai már megvannak számlálva. Jónás is összeszedelődzködik, és elindul. A sokasodó sokaság híre bátorrá teszi: „Te is? Én is!” Mindig így kezdődik... És kiderül a végére, hogy még százezer embert is nehéz megkerülni, semmibe venni. Egymilliót pedig lehetetlen... Egymillió akarat már elhallatszik az égig. A kutyák meg - micsoda banalitás! - idelent ugatnak. Előbb azt ugatják, hogy nem lehet hiteles egymillió aláírás, egymil­lió akarat. Utóbb azt ugatják, hogy kérik mind az egymil­liót - s ezt azért ugatják, hogy a többiek, a többi Jónás megijedjen, félni kezdjen, hogy neve, címe, telefonja, alá­írása majd a kutyák kezébe kerül. De ez most már mind nem számít. Sikerült. És nem volt kérdés sohasem, hogy sikerülni fog. A kérdés csupán annyi, hogy egymillió aláírás után el is megyünk-e. Mert el kell menni. A láthatatlan háló készen áll - s a nagy diadal előszobáját most fogják kinyitni, jú­nius 13-án. Mindenkinek kinyitják, egyenként. Apró, kicsi előszobák lesznek, bennük asztalka, írószer s egy szavazó­lap. Az ajtó helyén függöny. Most kell belépnünk az előszobákba, hogy majd két esz­tendő múltán „felsőbb osztályba léphessünk”. S kitakarítsuk végre Ninivét, mert Ninivében így tovább élni nem lehet...

Next