Magyar Nemzet, 1938. november (1. évfolyam, 58-83. szám)
1938-11-25 / 79. szám
14 Muk-a-moor írta: Trócsányi Zoltán öten ültünk az asztalnál: Kai Donner, finn rokon, sarkvidéki kutató, Párvay Vay Ferenc geológus, Csellingerián Pál, örmény származású kútfúró mérnök, Rapovics Radó botanikus és jómagam. Ittuk a bort, mint a kefekötők, kivéve Kai Donner barátomat, aki , bár sokat kalandozott az északi sarkkörön túl, antialkoholista maradt komoly férfikorára is. Kint mínusz húszfokos csikorgó hideg volt, jólesett a zsírban úszó disznótoros vacsora és utána a bor. Nem nőkről beszéltünk. Ilyen társaságban, ha szóba kerülnek az asszonyok, az ember legyint egyet a kezével. Főként Csellingerián Pál és Kai Donner beszélt. Az előbbi a déli félgömbön sok helyen megfúrta a földet, petróleum után kutatva, az utóbbi az északi sarkvidék népeinek nyelvét tanulmányozta éveken keresztül Ázsia északi határain, a hatvanhetedik északi szélességi fokon túl, a Jeges-tenger partvidékein. Érdekes este volt. A nők szeme körös-körül úgy csillogott, mint az autó reflektorfényébe tévedt őzé. A zene szólt, de mi alig hallottuk. Izgalmasabb volt, amit Csellengerián Pál beszélt. ■— Akkoriban *-ban kutattunk ■— kezdte Csellengerián. — Vadon őserdőben laktunk, cölöpökre épített, lapostetejű faházban. A cölöpöket a mérges hangyák ellen mézgával kentük be. Egy fülledt nyári alkonyatkor szokatlan mozgalmasságot vettem észre a benszülöttek közt, majd csodálkozva láttam, hogy az egyik benszülött lábasban tejet visz föl az én házam lapos tetejére. Előhívtam a tolmácsot s megtudtam tőle, hogy óriáskígyó közeledik telepünk felé. „De hát mire való a tej?" — kérdeztem. „Meg akarjuk fogni" — felelte vigyorogva a tolmácsom. S néhány perc múlva riadtan láttam, hogy az óriáskígyó felkúszott az én házam mellett álló fára s onnan ügyesen lesiklott a házam tetejére. Fejét bedugta a tejeslábasba és aztán körülnézett, mint a gyerek, amikor még enni kér. Az egyik benszülött vitt még föl neki tejet. Elibe tette, megsimogatta a kígyót... * — Az Istenért —* szóltam — s nem csavarodott mindjárt rá, hogy összeroppantsa, amint azt gyermekkoromban a Képes Családi Lapok fametszetein nem egyszer borzadva láttam. — Esze ágában sem volt. Nekifeküdt a második lábasnak is és kiitta belőle a tejet. Ez az óriáskígyófajta nem bántja az embert. Ott maradt a háztetőmön. Mosolyogva gondoltam magamban, hogy otthon gólya szokott a fejem fölött lakni s itt egy akkora óriáskígyó, hogy egy gólyacsaládnak egész életére elég lenne. Néhány nap múlva újabb izgalom a telepen. Kiderült, hogy ugyanazon az úton, amelyen az első kígyó jött, megérkezett a párja is. Felkúszott a fára és ügyesen lesiklott a házam tetejére. Sok tejet fogyasztottak. — Minek adtok nekik annyi tejet? — kérdeztem egyszer. — Hogy meg ne szökjenek — felelte az egyik benszülött vigyorogva. — Te gazember — szóltam rá rosszat sejtve — talán hizlaljátok őket? Mi? Tán csak nem... akarjátok megenni? A benszülött megnyalta a száját s mondott valamit, ami körülbelül azt jelenthette, hogy ennél jobb pecsenye nincs a világon. A két kígyó olyan kezes volt, mint a bárány. — Vigyázz a kígyókra — szóltam segédemnek, amikor néhány nap múlva be kellett mennem *-ba, próbafúrások megbeszélésére. Az a város, amelyben jártam, olyan volt, mint Velence. Lagúnák partján sétáltunk az utcákon. Gyönyörű, tündéri város. Amint egyszer két benszülött szolgámmal mentem az egyik lagúna szélén, hátam mögött loccsanást halottam. Hátranéztem. A két benszülött közül csak az egyiket láttam, a lagúna vize azonban fodros volt és véres hab úszott rajta. Rettenetes érzés volt: megértettem, hogy egy alligátor elkapta és lehúzta magával a fenékre. Másnap pedig engem csípett meg egy mérges légy. Kórházba kerültem és hetekig lebegtem élet-halál között. Nem tudtam, igaz-e, amit beszél és kérdően tekintettem Párvai barátomra, aki komoly arccal intett, hogy minden szó és betű szerint úgy van, amint Csellingerián mondja. — Néhány hét múlva sikerült talpra állnom. Életerőm, étvágyam lassan visszatért. Éreztem, hogy meggyógyulok. Már túl voltam a leveseken és pőréken. Egy szép napon az ápolónőm rántott kotlettet hozott be. Mohón nekiestem s jóízűen megettem. „Parancsol még?" — kérdezte az ápolónő. „Kérek" ■— feleltem —, „ilyen jóízű pecsenyét még soha az életben nem ettem." Amikor a második szeletet is megettem, megkérdeztem, hogy milyen hús volt ez? *— Alligátor — felelte néger ápolónőm kedvesen mosolyogva. — Elájultam. Fellocsoltak, de napokig nem mertem enni semmit a kórházban. •— Két hónap múlva kerültem vissza a fúrási telepre. Találtunk petróleumot. Boldog voltam. — Na és, a kígyók? — kérdezte Rapovics. — Hja persze, a kígyók! A kígyók eltűntek.— Megszöktek? — kérdezte Donner. — Nem — felelte nevetve Csellingerián. — Megették a benszülöttek. A segédem is evett belőle. Azt mondja, hogy annál könnyebb, fehérebb, finomabb pecsenye nincs a világon. — Szörnyű, mi mindent meg nem esznek az emberek — szólt Párvai — Ez még semmi — szólalt meg Kai Donner. — Ott fönn, északon, a szibériai erdőöv északi szélén a legkedvesebb csemegéjük a benszülötteknek a légyölő galócái — Micsoda? — kérdezte Csellin, 22 — Maga mit gondol, Micu? Hogy az én kezemet akárki megcsókolhatja? — Én akárki vagyok, Márta? — Ha nem akárki, annál inkább nem engedem — mondta Márta kissé hibás logikával, de nagyon ennivalóan. Az én kezemet ne csókolja meg más, csak majd a vőlegényem. — És a száját? — Azt is. Vagy azt ő sem. Minek az? Megborzongott. — Magát még nem csókolták meg, Márti? Előttem őszinte lehet. — Nem, engem még nem csókoltak meg. — Nézze, Mártus — mondta Kórósi Micu —, akkor hát mivel mutassa meg az ember, ha valakit szeret? Én mivel mutassam meg, hogy szeretem magát? Márti a vállát vonogatta és nagyon piros volt az arca. — Azzal — kezdte és nagyon erősen nézte a pokrócon, a lába előtt, a kis pörkölt foltot (egyszer parázs hullt rá a kályhából) —■ nem mutatta meg, hogy a villamoson fogta a kezemet? Azzal nem mutatja meg, ahogyan reám néz? Azzal nem mutatja meg, hogy más leányt sem csókol meg, amíg engem szeret? — Szép dolog — mondta Micu. — Mikor az ember szerelmes, akkor ilyeneket kíván tőle? Azt hiszi, én remetének készülök, Mártus? Márti szívből örült, hogy másról lehet beszélni. Elhelyezkedett a másik karosszékben és valahol a budai hegyek között kényelmes kis barlangot látott már, puha mohaszőnyeggel, jó pokrócokkal, ügyes kis gyorsforralóval és csokoládés skatulyákkal ... a közelben kis tó, ahol fürdeni lehet, néhány szép fenyő... a barlang végében nagy halom könyv. Nevetett. — Én szívesen lennék remete. — Remete? Egyedül? — Egyedül. — Engem sem kívánna maga mellé? — Magát? Miért éppen magát? Akkor már inkább anyut. — Mártus, ez már gonoszság magától. Látom, hogy bosszantani akar. — Éééééén? ... Micu felugrott, odahajolt hozzá, felemelte, magához szorította és szájoncsókolta minden erejéből Csend volt. Hosszú csend. Egyszerre nyikorogni kezdett az ajtó panaszosan. Lassan nyílt meg ... Jancsika belépett. Márta az egyik karosszékben ült, Kórósi Micu a másikban. — Mártus, kérlek, varrd meg a kesztyűmet, a mama mondta... itt van ... ő elment, mert Irénke beteg. — Igen, igaz — mondta Márta és lassú fejmozdulattal bólintott egyet. — Találkoztunk Irénkével meg Sanyival a villamoson. Add ide a kesztyűt. Jancsika odaadta és a cérnát is befűzte a tűbe. De hiába igyekezett már szegényke. Elkésett. XII. Karcsi nagy léptekkel járt fel és alá a klinika folyosóján, mint ahogy orvosnövendékhez illik, akinek súlyos gondok és felelősségek nyomják a fejét. Sanyi egy padon ült, az ablak felé fordulva, egyik oldalról a fűtőtest száraz és émelyítő melege sütötte, másik oldalról a félig nyitott ablakból becsapódó léghuzam dermesztette. De nem érzett semmit. Nem vette észre. És Karcsi sem vette észre, bármilyen igyekvő volt is. Az ilyen apró dolgokat észrevenni, amelyek később veszedelmessé válhatnak, csak a nagyon kiváló, tapasztalt orvosok és a nagyon sok szeretetet és aggodalmat hordozó anyák tudják. A folyosó végén két fekete árny tűnt fel. Csoszogó, sietős léptek közeledtek a néma csendben valahonnan messziről. Lenn a portás hiúzszemmel szólt a két asszonyra, mikor beléptek és a lépcső felé tartottak: — Hová tetszik menni? Ám Morzsáné nem ijedt és nem zavarodott meg. Tudta Karcsitól a „szézám nyílt meg“-et, tudta a varázsszót, amellyel be lehet ide lépni. Az összes orvosok nevét ismerte Karcsi útján és fensőségesen mondta: ■— Károlyi professzor urat keressük. A portás visszabujt odújába és fél perc múlva egy falusi aszszonyt küldött haza, aki sírva bizonygatta, hogy az ő leánya itt van és talán már meg is halt azóta, hogy faluról felhozták. Morzsáné és Irma felszaladtak a lépcsőn. És most ott siettek a folyosó hosszában. Mielőtt azonban megzavarhatták volna három súlyos operáció utáni félórás pihenésében a szegény professzort, aki rab, szolgája volt az asszonyi szenvedésnek és a hivatásának, meglátták Sanyit ott ülni a padon és Karcsit nagy léptekkel fel-alá járni fehér orvosi köpenyben. Megálltak. Morzsánénak első dolga volt, hogy becsukja az ablakot és tovább húzza a fiát a fűtőtest mellől. Szegény gyereknek egyik arca sütött, a másik kék volt a hidegtől. Morzsáné megfogta a kezét és megsímogatta mind a két arcát. Irma Karcsi karjába kapaszkodott és Karcsi halk, de határozott hangon előadta neki mindazt, ami azóta történt, hogy Irénke átlépte a klinika küszöbét. — Eredj, fiam, nézz be abba a szobába — mondta Morzsáné orvosnövendék fiának. — És ha lehet, hadd mehessünk be mi is egy percre. Csak egy percre. Ha pedig már nem lehetne, legalább mondd meg Irénkének, hogy itt vagyunk. Karcsi lábujjhegyen besurrant. Nem feküdt ott senki, csak Irénke. öt perccel ezelőtt vittek ki egy szegény falusi leányt, gyermekével együtt. Hidegen és mozdulatlanul, hordágyon. Anyja most ott állt az Üllői úton, szédülve nézett körül és nem tudta, hová menjen, hol és hogyan keresse meg a gyermekét? Feltekintett az égre s ott az egyik felhő, fehérebb a többinél, mintha puha párnák között fekvő gyermekleányt mutatott volna, kis pólyásbabával a karján ... megigazgatta a kendőjét, megtörölte a szemét bütykös fekete kezefejével és ment a sógorasszonya szállása felé, a Mester utcába. Morzsáné egy pengőt is nyomott Karcsi markába. Benn a szobában csak egy ápolónő volt. Lábujjhegyen sorjáztak be egy pillanat múlva mind a hárman: Irma, Morzsáné, meg Sanyi. Megcsókolták és megsimogatták Irénke verejtékes homlokát. Aztán úgy eltűntek, mint a kámfor. De Irénke boldog könnyel a szemében maradt ott s úgy érezte, nincs többé egyedül. ... Hanem azért, hazafelé a villamoson, mind a két asszony keserűen és felháborodva érezte, hogy szép, szép a kórház, szép, szép a klinika, de mi jogon avatkoztak vele a férfiak abba, ami az asszonyok dolga egészen? Miért nem maradhat az asszony az anyjával ezekben az órákban, miért nem lehet mellette az anyja? Irma nehezet sóhajtott. Janka a kezére tette a kezét: — A gyerekek is így látják jónak — mondta. — Úgy gondolják, jobb így ... és elmennek hazulról. (Folytatjuk.) MORZSAÉK Irja : Kosáryné Rés LolaREGÉNY Nyílt tér Páros biedermeier-szekrények vitrinek, cseresnye-, diókönyvszekrények, neobarokk garnitúrák olcsón: Siegler, Andrássyút hatvanhat. Angolt tanít Londonban áll órilány Angol lap tudósítója Különórák el a pengőtől Telefon: 290-118. Nagy-Britannia és Hollandia részére szabadalmakat és találmányokat megvásárol előkelő külföldi érdekeltség készpénzfizetés ellenében. Tüzetes leírások „Gyors lebonyolítás" jeligére Balogh hirdetőbe, Szent Istvánkörút 9. használt kerékDaroksáneiadó Cím: XI., Lenke-út 93—95. II. 223. magyar Nemzet PÉNTEK, 1938 NOVEMBER 25. 1 a Map-Nanzet JAnyOL SiFiFiFttjfaJburu AJ! KastjáKl gerián. — Ez a mérges gomba? — Igen, a varangygomba. A csukcsok úgy hívják, hogy muk-amoor. — Muk-a-moor — ismételtem. — Furcsa szó. — Napokig elbolyonganak utána az erdőben, amely ritka, mert a jégkorszakból megmaradt tíz-harminc méter vastag jégrétegre rakódott egy-két méter vastagságú rárakódott löszrétegben nő — folytatta Donner. — A talaj nedves ugyan és sokféle gombát terem, de a muk-a-moor ritkán fordul elő. Ezért a jobbmódú sarkvidéki nomád tíz rénszarvast is ad, ha nagyon kívánja már. — De mire való ez a muk-amoor? — kérdezte Párvai. — Tragikus hangzású neve valóban kifejezi azt a borzalmat, amelyet okoz. — Hangzása tragikus, de hatása nem az — felelte mosolyogva Donner. — Legalább is ott nem ott az a hatása, ami a tatároknál a kumíznak, oroszoknál a votkának és önöknél a barackpálinkának. Gyorsan bódít és mámorba ringat. Átalakítja az öntudatot. Elég egy kis szelet belőle, hogy az ember megbolonduljon tőle — persze nagyobb adag ott is halált okoz, mint itt is a pálinka, ha valaki sokat iszik belőle. Náluk ezzel lumpolnak, ezzel kínálják meg a vendéget. Ez a bódító — étel, és nem ital. — S mi lenne — kérdeztem —, ha például én bor helyett mukamoorral kínálnám meg a vendégeimet? — Ha megennék, felfordulnának tőle — felelte Donner. — Vagy — folytatta rövid gondolkozás után — veled etetnék meg!