Magyar Nemzet, 1938. november (1. évfolyam, 58-83. szám)

1938-11-25 / 79. szám

14 Muk-a-moor írta: Trócsányi Zoltán öten ültünk az asztalnál: Kai Donner, finn rokon, sarkvidéki kutató, Párvay Vay Ferenc geoló­gus, Csellingerián Pál, örmény származású kútfúró mérnök, Ra­­povics Radó botanikus és jóma­gam. Ittuk a bort, mint a kefe­kötők, kivéve Kai Donner baráto­mat, aki , bár sokat kalandozott az északi sarkkörön túl, antialko­holista maradt komoly férfikorára is. Kint mínusz húszfokos csikorgó hideg volt, jólesett a zsírban úszó disznótoros vacsora és utána a bor. Nem nőkről beszéltünk. Ilyen társaságban, ha szóba kerülnek az asszonyok, az ember legyint egyet a kezével. Főként Csellingerián Pál és Kai Donner beszélt. Az előbbi a déli félgömbön sok helyen megfúrta a földet, petróleum után kutatva, az utóbbi az északi sarkvidék népei­nek nyelvét tanulmányozta éveken keresztül Ázsia északi határain, a hatvanhetedik északi szélességi fo­kon túl, a Jeges-tenger partvidé­kein. Érdekes este volt. A nők szeme körös-körül úgy csillogott, mint az autó reflektorfényébe tévedt őzé. A zene szólt, de mi alig hallottuk. Izgalmasabb volt, amit Csellenge­­rián Pál beszélt. ■— Akkoriban *-ban kutattunk ■— kezdte Csellengerián. — Vadon őserdőben laktunk, cölöpökre épí­tett, lapostetejű faházban. A cölö­pöket a mérges hangyák ellen mézgával kentük be. Egy fülledt nyári alkonyatkor szokatlan moz­galmasságot vettem észre a ben­­szülöttek közt, majd csodálkozva láttam, hogy az egyik benszülött lábasban tejet visz föl az én házam lapos tetejére. Előhívtam a tolmá­csot s megtudtam tőle, hogy óriás­kígyó közeledik telepünk felé. „De hát mire való a tej?" — kérdez­tem. „Meg akarjuk fogni" — fe­lelte vigyorogva a tolmácsom. S néhány perc múlva riadtan láttam, hogy az óriáskígyó felkúszott az én házam mellett álló fára s on­nan ügyesen lesiklott a házam te­tejére. Fejét bedugta a tejeslábasba és aztán körülnézett, mint a gye­rek, amikor még enni kér. Az egyik benszülött vitt még föl neki tejet. Elibe tette, megsimogatta a kígyót... * — Az Istenért —* szóltam — s nem csavarodott mindjárt rá, hogy összeroppantsa, amint azt gyer­mekkoromban a Képes Családi La­pok fametszetein nem egyszer bor­zadva láttam. — Esze ágában sem volt. Neki­feküdt a második lábasnak is és kiitta belőle a tejet. Ez az óriás­kígyófajta nem bántja az embert. Ott maradt a háztetőmön. Moso­lyogva gondoltam magamban, hogy otthon gólya szokott a fejem fö­lött lakni s itt egy akkora óriás­kígyó, hogy egy gólyacsaládnak egész életére elég lenne. Néhány nap múlva újabb izgalom a tele­pen. Kiderült, hogy ugyanazon az úton, amelyen az első kígyó jött, megérkezett a párja is. Felkúszott a fára és ügyesen lesiklott a há­zam tetejére. Sok tejet fogyasz­tottak. —­ Minek adtok nekik annyi te­jet? — kérdeztem egyszer. — Hogy meg ne szökjenek — felelte az egyik benszülött vigyo­rogva. — Te gazember — szóltam rá rosszat sejtve — talán hizlaljátok őket? Mi? Tán csak nem... akar­játok megenni? A benszülött megnyalta a száját s mondott valamit, ami körülbelül azt jelenthette, hogy ennél jobb pecsenye nincs a világon. A két kígyó olyan kezes volt, mint a bárány. — Vigyázz a kígyókra — szól­tam segédemnek, amikor néhány nap múlva be kellett mennem *-ba, próbafúrások megbeszélésére. Az a város, amelyben jártam, olyan volt, mint Velence. Lagú­nák partján sétáltunk az utcákon. Gyönyörű, tündéri város. Amint egyszer két benszülött szolgámmal mentem az egyik lagúna szélén, hátam mögött loccsanást halot­tam. Hátranéztem. A két benszü­lött közül csak az egyiket láttam, a lagúna vize azonban fodros volt és véres hab úszott rajta. Rettenetes érzés volt: megértettem, hogy egy alligátor elkapta és lehúzta magá­val a fenékre. Másnap pedig en­gem csípett meg egy mérges légy. Kórházba kerültem és hetekig le­begtem élet-halál között. Nem tudtam, igaz-e, amit beszél és kérdően tekintettem Párvai ba­rátomra, aki komoly arccal intett, hogy minden szó és betű szerint úgy van, amint Csellingerián mondja. — Néhány hét múlva sikerült talpra állnom. Életerőm, étvá­gyam lassan visszatért. Éreztem, hogy meggyógyulok. Már túl vol­tam a leveseken és pőréken. Egy szép napon az ápolónőm rántott kotlettet hozott be. Mohón neki­estem s jóízűen megettem. „Paran­csol még?" — kérdezte az ápoló­nő. „Kérek" ■— feleltem —, „ilyen jóízű pecsenyét még soha az élet­ben nem ettem." Amikor a máso­dik szeletet is megettem, megkér­deztem, hogy milyen hús volt ez? *— Alligátor — felelte néger ápolónőm kedvesen mosolyogva. — Elájultam. Fellocsoltak, de napokig nem mertem enni sem­mit a kórházban. •— Két hónap múlva kerültem vissza a fúrási telepre. Találtunk petróleumot. Boldog voltam. — Na és, a kígyók? — kérdezte Rapovics. — Hja persze, a kígyók! A kí­gyók eltűntek.­­— Megszöktek? — kérdezte Donner. — Nem — felelte nevetve Csel­lingerián. — Megették a benszülöt­­tek. A segédem is evett belőle. Azt mondja, hogy annál könnyebb, fehérebb, finomabb pecsenye nincs a világon. — Szörnyű, mi mindent meg nem esznek az emberek — szólt Párvai — Ez még semmi — szólalt meg Kai Donner. — Ott fönn, északon, a szibériai erdőöv északi szélén a legkedvesebb csemegéjük a benszü­lötteknek a légyölő ga­lócái — Micsoda? — kérdezte Csellin­, 22 — Maga mit gondol, Micu? Hogy az én kezemet akárki megcsókolhatja? — Én akárki vagyok, Márta? — Ha nem akárki, annál in­kább nem engedem — mondta Márta kissé hibás logikával, de nagyon ennivalóan. Az én keze­met ne csókolja meg más, csak majd a vőlegényem. — És a száját? — Azt is. Vagy azt ő sem. Minek az? Megborzongott. — Magát még nem csókolták meg, Márti? Előttem őszinte lehet. — Nem, engem még nem csó­koltak meg. — Nézze, Mártus — mondta Kórósi Micu —, akkor hát mi­vel mutassa meg az ember, ha valakit szeret? Én mivel mutas­sam meg, hogy szeretem magát? Márti a vállát vonogatta és nagyon piros volt az arca. — Azzal — kezdte és nagyon erősen nézte a pokrócon, a lába előtt, a kis pörkölt foltot (egy­szer parázs hullt rá a kályhá­ból) —■ nem mutatta meg, hogy a villamoson fogta a keze­met? Azzal nem mutatja meg, ahogyan reám néz? Azzal nem mutatja meg, hogy más leányt sem csókol meg, amíg engem szeret? — Szép­ dolog — mondta Micu. — Mikor az ember sze­relmes, akkor ilyeneket kíván tőle? Azt hiszi, én remetének készülök, Mártus? Márti szívből örült, hogy más­ról lehet beszélni. Elhelyezke­dett a másik karosszékben és valahol a budai hegyek között kényelmes kis barlangot látott már, puha mohaszőnyeggel, jó pokrócokkal, ügyes kis gyors­forraló­val és csokoládés skatu­lyákkal ... a közelben kis tó, ahol fürdeni lehet, néhány szép fenyő... a barlang végében nagy halom könyv. Nevetett. — Én szívesen lennék remete. — Remete? Egyedül? — Egyedül. — Engem sem kívánna maga mellé? — Magát? Miért éppen ma­gát? Akkor már inkább anyut.­ ­ — Mártus, ez már gonoszság magától. Látom, hogy bosszan­tani akar. — Éééééén? ... Micu felugrott, odahajolt hozzá, felemelte, magához szorította és szájoncsókolta minden erejéből Csend volt. Hosszú csend. Egyszerre nyikorogni kezdett az ajtó panaszosan. Lassan nyílt meg ... Jancsika belépett. Márta az egyik karosszékben ült, Kórósi Micu a másikban. — Mártus, kérlek, varrd meg a kesztyűmet, a mama mondta... itt van ... ő elment, mert Irénke beteg. — Igen, igaz — mondta Márta és lassú fejmozdulattal bólin­tott egyet. — Találkoztunk Irén­­kével meg Sanyival a villamo­son. Add ide a kesztyűt. Jancsika odaadta és a cérnát is befűzte a tűbe. De hiába igye­kezett már szegényke. Elkésett. XII. Karcsi nagy léptekkel járt fel és alá a klinika folyosóján, mint ahogy orvosnövendékhez illik, akinek súlyos gondok és fele­lősségek nyomják a fejét. Sanyi egy padon ült, az ablak felé fordulva, egyik oldalról a fűtő­test száraz és émelyítő melege sütötte, másik oldalról a félig nyitott ablakból becsapódó lég­­huzam dermesztette. De nem érzett semmit. Nem vette észre. És Karcsi sem vette észre, bár­milyen igyekvő volt is. Az ilyen apró dolgokat észrevenni, ame­lyek később veszedelmessé vál­hatnak, csak a nagyon kiváló, tapasztalt orvosok és a nagyon sok szeretetet és aggodalmat hordozó anyák tudják. A folyosó végén két fekete árny tűnt fel. Csoszogó, sietős léptek közeledtek a néma csend­ben valahonnan messziről. Lenn a portás hiúzszemmel szólt a két asszonyra, mikor beléptek és a lépcső felé tar­tottak: — Hová tetszik menni? Ám Morzsáné nem ijedt és nem zavarodott meg. Tudta Kar­csitól a „szézám nyílt meg“-et, tudta a varázsszót, amellyel be lehet ide lépni. Az összes orvo­sok nevét ismerte Karcsi útján és fensőségesen mondta: ■— Károlyi professzor urat keressük. A portás visszabujt odújába és fél perc múlva egy falusi asz­­szonyt küldött haza, aki sírva bizonygatta, hogy az ő leánya itt van és talán már meg is halt azóta, hogy faluról fel­hozták. Morzsáné és Irma felszalad­tak a lépcsőn. És most ott siet­tek a folyosó hosszában. Mielőtt azonban megzavar­hatták volna három súlyos ope­ráció utáni félórás pihenésében a szegény professzort, aki rab­, szolgája volt az asszonyi szen­vedésnek és a hivatásának, meg­látták Sanyit ott ülni a padon és Karcsit nagy léptekkel fel-alá járni fehér orvosi köpenyben. Megálltak. Morzsánénak első dolga volt, hogy becsukja az ablakot és tovább húzza a fiát a fűtőtest mellől. Szegény gye­reknek egyik arca sütött, a má­sik kék volt a hidegtől. Mor­zsáné megfogta a kezét és meg­­símogatta mind a két arcát. Irma Karcsi karjába kapasz­kodott és Karcsi halk, de hatá­rozott hangon előadta neki mindazt, ami azóta történt, hogy Irénke átlépte a klinika küszöbét. — Eredj, fiam, nézz be abba a szobába — mondta Morzsáné orvosnövendék fiának. — És ha lehet, hadd mehessünk be mi is egy percre. Csak egy percre. Ha pedig már nem lehetne, leg­alább mondd meg Irénkének, hogy itt vagyunk. Karcsi lábujjhegyen besur­rant. Nem feküdt ott senki, csak Irénke. öt perccel ezelőtt vittek ki egy szegény falusi leányt, gyermekével együtt. Hidegen és mozdulatlanul, hordágyon. Anyja most ott állt az Üllői­ úton, szé­dülve nézett körül és nem tudta, hová menjen, hol és hogyan ke­resse meg a gyermekét? Fel­tekintett az égre s ott az egyik felhő, fehérebb a többinél, mintha puha párnák között fekvő gyer­mekleányt mutatott volna, kis pólyásbabával a karján ... meg­igazgatta a kendőjét, megtörölte a szemét bütykös fekete keze­­fejével és ment a sógorasszonya szállása felé, a Mester­ utcába. Morzsáné egy pengőt is nyo­mott Karcsi markába. Benn a szobában csak egy ápolónő volt. Lábujjhegyen sorjáztak be egy pillanat múlva mind a hárman: Irma, Morzsáné, meg Sanyi. Megcsókolták és megsimogatták Irénke verejtékes homlokát. Aztán úgy eltűntek, mint a kámfor. De Irénke boldog könnyel a szemében maradt ott s úgy érezte, nincs többé egyedül. ... Hanem azért, hazafelé a villamoson, mind a két asszony keserűen és felháborodva érezte, hogy szép, szép a kórház, szép, szép a klinika, de mi jogon avatkoztak vele a férfiak abba, ami az asszonyok dolga egé­szen? Miért nem maradhat az asszony az anyjával ezekben az órákban, miért nem lehet mel­lette az anyja? Irma nehezet sóhajtott. Janka a kezére tette a kezét: — A gyerekek is így látják jónak — mondta. — Úgy gon­dolják, jobb így ... és elmen­nek hazulról. (Folytatjuk.) MORZSAÉK Irja : Kosáryné Rés LolaR­EGÉNY Nyílt tér Páros biedermeier-szekrények vitrinek, cseresnye-, diókönyvszekrények, neo­­barokk garnitúrák olcsón: Siegler, Andrássy­­út hatvanhat. Angolt tanít Londonban áll órilány Angol lap tudósítója Különórák el a pengőtől Telefon: 290-118. Nagy-Britannia és Hollandia részére szaba­dalmakat és találmányokat megvásárol elő­kelő külföldi érdekeltség készpénzfizetés elle­nében. Tüzetes leírások „Gyors lebonyolítás" jeligére Balogh hirdetőbe, Szent István­­körút 9. használt kerékDarok­sáneiadó Cím: XI., Lenke-út 93—95. II. 223. magyar Nemzet PÉNTEK, 1938 NOVEMBER 25. 1 a Map-Nanzet JAnyOL SiFiFiF­­ttjfaJburu AJ! KastjáKl gerián. — Ez a mérges gomba? — Igen, a varangygomba. A csukcsok úgy hívják, hogy muk-a­­moor. — Muk-a-moor — ismételtem. — Furcsa szó. — Napokig elbolyonganak utána az erdőben, amely ritka, mert a jégkorszakból megmaradt tíz-har­minc méter vastag jégrétegre ra­kódott egy-két méter vastagságú rárakódott löszrétegben nő — foly­tatta Donner. — A talaj nedves ugyan és sokféle gombát terem, de a muk-a-moor ritkán fordul elő. Ezért a jobbmódú sarkvidéki nomád tíz rénszarvast is ad, ha nagyon kívánja már. — De mire való ez a muk-a­­moor? — kérdezte Párvai. — Tra­gikus hangzású neve valóban ki­fejezi azt a borzalmat, amelyet okoz. — Hangzása tragikus, de ha­tása nem az — felelte mosolyogva Donner. — Legalább is ott nem ott az a hatása, ami a tatároknál a kumíznak, oroszoknál a votká­­nak és önöknél a barackpálinká­nak. Gyorsan bódít és mámorba ringat. Átalakítja az öntudatot. Elég egy kis szelet belőle, hogy az ember megbolonduljon tőle — persze nagyobb adag ott is halált okoz, mint itt is a pálinka, ha va­laki sokat iszik belőle. Náluk ez­zel lumpolnak, ezzel kínálják meg a vendéget. Ez a bódító — étel, és nem ital. — S mi lenne — kérdeztem —, ha például én bor helyett muk­a­­moorral kínálnám meg a vendé­geimet? — Ha megennék, felfordulná­nak tőle — felelte Donner. — Vagy — folytatta rövid gondolko­zás után — veled etetnék meg!

Next