Magyar Nemzet, 1939. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1939-03-01 / 49. szám

MaétNml 11. é­v, 4­9. s­z. S­z­e­r­d­a „ 1­9­3­9 március ié Fisserksssto ELŐFIZETÉSI ÁRA­D­ÉVRE 36 P. FÉLÉVRE 18 P. c­í­mm­el SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, VI., ARADI-U. 10. NEGYEDÉVRE 9 P. 1 HÓNAPRA 3 P. EGYES P Jj] , JJ­­­Jj TELEFON: 128-428* KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, SZÁM HÉTKÖZNAP 10 FILL., VASÁRNAP 20 FILL. VI. VILMOS CSASZAR-ÚT 65. TELEFON: 126-726* Eckhardt Tibor­­ beszéde Azt mondta Eckhardt Tibor tegnap a zsidójavaslat tárgya­lása során, hogy bár tehetné, nem akarja most, mint régi fajvédő, tetemre hívni a zsidókat ,a keresztényeket, akik egy­aránt felelősek azért, hogy húsz esztendőn keresztül a zsidókér­désnek békés, nyugodt, tisztes­séges evolúciója helyett a jel­szavakkal és frázisokkal való handabandázás politikája követ­kezett be. Talán sohasem beszélt Eck­hardt Tibor úgy a szívünkből és magyar lelkünkből, mint amikor ezt a mondatát elmon­dotta. Mi mindig hirdettük, hogy zsidókérdés igenis van és azt meg kell oldani, ugyan­akkor azonban el nem mozdít­ható álláspontunk volt­ az is, hogy a magyarországi zsidó­kérdéshez csak magyar szem­pontból és a magyar érdekek­nek megfelelően kell hozzá­nyúlni. Nem akarunk visszatérni a közelmúltnak tragikomikus in­­termezzójára, mikor a II. zsidó­törvényjavaslatot benyújtó mi­niszterelnökről kiderült, hogy ereiben szintén zsidó vér fo­lyik, ennél az epizódnál sokkal mélyebben éreztük a zsidókér­dés által várt szakadékokat és jogos ressentiment érzéseket a magyar társadalomban. Valljuk meg őszintén: ez a kérdés, sajnos, nagyon is mé­lyen belehasít a magyar társa­dalom ideghálózatába. Szenve­délyes ellenmondások egyik ol­dalon és nem tárgyilagos védő­beszédek a másik oldalon, sok­kal jobban elmérgesítették ezt a kérdést és olyan gyűlölködő atmoszférát teremtettek, hogy most a tárgyilagos hozzászólás szinte lehetetlen. Eckhardt Ti­bor volt olyan bátor, hogy a kétféle agitáció pergőtüze kö­zött is ki mert állni és ki merte mondani a józan magyar fel­fogást. Elmondotta Eckhardt Tibor, hogy ő ma is a fajvédelmi állásponton van. És vele együtt kérdezzük itt: mi történt húsz éven keresztül az úgyneve­zett „fajvédelmi kormányzatok alatt"­ a fajvédelem érdekében? Vele együtt jogosan kérdezzük, hogy az elmúlt húsz év alatt történt-e komoly erőfeszítés aziránt, amit Széchenyi István egy századdal ezelőtt már hir­detett, hogy a magyar paraszt­ságot be kell venni a nemzet gyűjtőfogalma közé, gazdasági életteret és helyet kell adni neki az alkotmány sáncai mö­gött? Jelszavakat sziporkáztak itt végig egyes urak, akik a jel­szavak megvalósításának ko­moly lelkiismeretbeli kötelezett­ségével egyáltalában nem törőd­tek. Ezek a jelszavak igen ma­gasra nyomták fel Budapest városának vérnyomását, azon­ban nem tudtak változtatni a magyar földműves, aki végered­ményben mégis csak a nemzet gerin­­t képviseli, lelkiállapo­tán. Ez a magyar földműves ezer éven keresztül ott volt és gyökeret vert az alföldi sívó­­homokban, a dunántúli lanká­kon, Kassa hegyoldalain és Bá­nát búzatermő síkságain. Ezer esztendőn keresztül se zsidó, se német beszéd nem tudta ki­irtani ebből a pozíciójából. Csak a maga öngyilkossága. Akkor, amikor a testvér testvér ellen támadt. Eckhardt Tibor szava a valódi magyar emberé volt. Azé, akit a történelem során soha nem jellemzett kegyetlen indulat vagy a kisebbrendűség rejtett és keserű érzéséből fakadó düh a más fajtájúak iránt. Ezért és csak ezért volt a magyar — az angolhoz hasonlóan — hivatott arra, hogy birodalmat, tehát több nemzetiségű államot szer­vezzen és a maga területén ép­pen benső biztonságánál, türel­ménél és az egyensúlyra tö­rekvő érzékénél fogva uralkodó nép legyen. Ha az egyensúly megbomlott, a magyarságnak joga van azt helyreállítani, de hiba volna más színezésű mód­szerekhez nyúlni, mint amelyek a magyar fajta humánus fen­­sőbbségét és államvezetési kész­ségét századokon keresztül iga­zolták. Ez a felfogás érvénye­sült a kisgazdapárt vezérének felszólalásában. Eckhardt rámutatott arra, hogy a zsidóság helyzetének rendezésével párhuzamosan meg kell oldani a földreform kérdé­sét is. Ez a két feladat azon­ban annyira lélekbevágó és egyben annyira mélyrehatóan gazdasági természetű, hogy azt a szakadékot, amelyet nyilasok, szociáldemokraták és kommu­nisták képviselnek az egyik ol­dalon, a másik oldalon pedig gróf Teleki Pál pártjának meg­gondolt elemei és az egész jobb­oldali ellenzék, nem lehet át­hidalni mással, mint józan ma­gyar felfogással. Nem akarunk itt belemenni azokba a szuggesztiókba, ame­lyek állítólag e javaslatnál ér­vényesültek, csupán a magyar múltra, erre az egyetlen meg­maradt erőforrásunkra akarunk visszamutatni, amikor azt állít­juk, hogy a mi kérdéseinket és a hazai problémákat csak ma­gyar szemszögből és magyar érdekeknek megfelelően lehet elintézni. Akkor, amikor az idegen (Folytatása a második oldalon) Gróf Teleki Pál miniszterelnkk a keresztény eszme végleges diadaláról és a zsidókérdés megoldásáról beszélt a keresztény községi párt és a fővárosi kormánypárt egyesülése alkalmából A keresztény községi párt kedd este pártértekezleten egyesült a nemzeti egység pártja fővárosi cso­­portjaiva. Az összeolvadás előz­ménye az, hogy a kormánypárti bi­zottsági tagok beléptek a keresztény községi pártba, majd az egyesülés felvette a magyar élet keresztény községi pártja nevet. Az értekezleten megjelent gróf Teleki Pál miniszterelnök és Imrédy Béla volt miniszterelnök is. A kormányelnök megérkezése előtt Csilléry András elnök bejelen­tette, hogy az intézőbizottság a ke­resztény községi párt tagjaiul fel­vette Vályi Lajos, Hajnóczy Béla, Kertész Elemér, Bényi Károly, Kö­­vesligethy Miklós, Brózik Félix, Hüttl Károly, Szánt­ay István, Schmidt Richárd, Katona János, Tóth Gábor, Hencz Lajos, Hallér Károly, Nagy Ferenc, Darányi Gyula, Szentjóby-Staub Elemér, Dongó Or­bán, Hegedűs Bertalan, Nyáry Mik­lós, Bessenyey Zénó, vitéz Juhász Jenő, Kállay Tamás, Barta László törvény­hatósági bizottsági tagokat, továbbá Barczy Gábor felsőházi ta­got, Tóth András országgyűlési kép­viselőt és dr. ősz Bélát. Csilléry meleg hangon köszön­tötte a keresztény községi párt új tagjait, hangoztatva, hogy a pártba való belépésük minden akadályt el­hárított e régi bajtársak elől és az eddig külön utakon szolgált keresz­tény és­ magyar eszméért most már egy pártban dolgozhatnak. Dr. Vályi Lajos kért szót ezután és ismertette azokat az indító oko­kat, amelyek őt és barátait a ke­resztény községi pártba való be­lépésre késztették. Kimondotta az értekezlet, hogy a párt tagjai országos politikai vonat­kozásban testületileg és egyénileg belépnek a magyar élet pártjába. A megállapodás végrehajtására a kerü­letekben legkésőbb 30 napon belül kerül sor. A jelenlévők viharos helyeslése közben bejelentette Csilléry András, hogy a párt vezére Teleki Pál mi­niszterelnök lett, az elnöki lisztet pedig továbbra is ő tölti be. Társ­elnök: Bednárz Róbert, Bényi Ká­roly, Darányi Gyula, Homonnay Ti­vadar, Lázár Ferenc, Petrovácz Gyula. Helyettes elnök: Vályi Lajos. Ügyvezető alelnök: Cselényi Pál. Az elnök az értekezletet ezután a miniszterelnök megérkeztéig felfüg­­­­gesztette. Csilléry üdvözli a miniszterelnököt Este nyolc órakor érkezett meg az értekezletre gróf Teleki Pál miniszterelnök, Imrédy Béla volt miniszterelnök és báró Vay László államtitkár kíséretében. Csilléry András üdvözölte gróf Telekit, köszönetet mondva azért, hogy a pártot személyesen kívánja irányítani. Ennek a nagyjelentő­ségű elhatározásnak főleg a ke­resztény eszme régi harcosai szív­ből örvendenek. Midőn húsz hosz­­szú esztendő elmúlása után — mondotta Csilléry — végre elérkez­tünk a nemcsak kijelentésekben, hanem lényegileg is keresztény nemzeti irányú kormányzathoz, úgy véli, meg kell emlékezni Wolff Károlyról, akinek legnagyobb ér­deme talán éppen az, hogy a ma­gyarság egyetemét sújtó bajokat a legnehezebb helyen, a fővárosban kezdte meg törhetetlen energiával gyógyítani. Megemlékezett továbbá Csilléry Imrédy Béláról is, majd a miniszterelnökhöz fordult s a kö­vetkezőket mondta: — Nagyméltóságodhoz való csat­lakozásunkat nem az opportunitás, nem a hatalomvágy, hanem a szí­veink legmélyén rejtőző hazafiúi lelkesedés diktálja. Ez a lelkesedés, párosulva nagyméltóságod iránt érzett tiszteletünkkel és bizalmunk­kal, hitünk és meggyőződésünk szerint, olyan fegyver, amelyet nagyméltóságod nemzetmentő nagy munkájában legjobb belátása sze­rint mindenkor sikerrel használhat fel. Régi harcosok köszöntik Nagy­méltóságodban a régi harcost és mentesen minden egyéni ambíció­tól, várják Nagyméltóságod út­mutatását. Teleki Pál miniszterelnök a zsidókérdés rendezéséről Ezután gróf Teleki Pál minisz­terelnök állott fel szólásra és a következőket mondotta: — Amikor bejöttem ide, annyi ismerős arcot, annyi olyan barátot láttam, akivel húsz esztendő előtt együtt dolgoztam, hogy majdnem megfiatalodtam. Majdnem az az érzés fogott el, hogy talán itt, az asztalnál fogom találni Wolff Ká­roly barátomat. Azt hiszem, hogy nemcsak nekem jutnak eszembe ezek a régi idők, amikor az ő vezérlete alatt megkezdtük a küz­delmet és amikor mi Gömbös Gyulával Főméltóságú Urunk ve­zetése alatt Szegedről idejövel egyesültünk valamennyien közös munkára. Ezt a munkát folytatjuk most is. Csilléry őexcellenciája jellemezte az azóta elmúlt időket. Valahogyan megvolt az oka an­nak, hogy miért volt a dolgoknak ez az iránya, miért volt ez a hul­lámzása, miért alakultak az első fellobbanások után — amely rö­vid ideig tartott — a dolgok úgy, hogy majdnem az volt a helyzet, hogy védelmi pozícióba kerülünk és miért jött ez a második előre­nyomulásunk most, az utóbbi idő­ben.­­ Az első időkben nagyon so­kan azt hitték, hogy az első fel­­lobbanás, a háborúra és a kom­munizmusra következő keresztény visszahatás után viszatérünk a há­ború előtti idők folyamatába. Ami­kor azután jött a dekonjunktúra és világszerte látszott, hogy a há­ború által teremtett állapotok nem egyszerűen a háborúnak a követ­kezményei, hanem sokkal nagyobb dolgot élünk át: a lelkiség nagy válságát, amelynek a gazdasági problémák csak jelenségei voltak és következményei, a világháború pedig csak epizód, akkor kezdődött csak nagyobb fokban a lelki reakció, annak az erőnek igazi ér­vényesülése, amely nem a világ­háborúra volt válasz, hanem amely válasz volt a materializmusra a maga egészében. Ez a különbség jelentőségében a háború utáni első és a mostani visszahatás között, annak ellenére, hogy a vezetők közül sokan már akkor látták ezt a helyzetet, csak a világ nem látta. Ez a különbség a két időszak kö­zött és egyben ez a jellemzése an-­ nak az új keresztény lendületnek, amelyben most vagyunk és amely nem a világháborúra, hanem a 19. és 20. század elejei egész liberaliz­musra és materializmusra való reakció. (Hosszantartó helyeslést ) Ezzel összefügg az, amit szin­tén Csilléry András barátom mon­dott, hogy ez utolsó küzdelmünk a zsidósággal. Utolsó, de nem könnyű, nem három hónap alatt, nem hat hónap alatt, de nem is egy vagy két év alatt lefolyó küzdelem, hanem nagy és hosszú, méreteiben is annak megfelelő küzdelem, amire vállal­koztunk.­­ Már a zsidójavaslat indokolása is kiemeli, de azóta is mondották többen, így Imrédy Béla őexcellen­ciája s magam is és még sokan má- Ára 10 fillér

Next