Magyar Nemzet, 1939. július (2. évfolyam, 147-172. szám)

1939-07-30 / 172. szám

VASÁRNAP, 1939 JÚLIUS 30. Magyar Nemzet i Szellemi honvédelem 1849. július 31 Illyés Gyula így írja le Petőfi Utolsó napját: „Aztán a csatatér különböző pontjain látták. A leégett falu szé­lén egy sütőkemencén ült, zseb­könyvébe jegyezgetett. Félóráig egy árokhíd karfáján könyökölt. Később a tüzérhez ment, egy le­csapódó ágyúgolyó porfellegbe ta­karta,­­kabátujjával hosszasan tö­­rörölgette két szeméből a szemetet. Mikor az orosz támadás vad hur­rája egyszerre három oldalról is fölhangzik, gondolataiba merülve a falu gyepűjénél állt, közel a kö­tözőhelyhez. A sebesülteket ápoló orvos rémülten mutatja neki a jobboldalon a két ezred dzsidást, akik, alig ezer lépésre, szétszórják a hasztalanul védekező maroknyi huszárságot. „Potomság** — feleli a költő. Az orvos balfelé mulat. A balszárny is, az egész arcvonal menekül. Kiáltások hangzottak, be vagyunk kerítve! A költő balra pillantott, futott a vezérkar, maga a merész kis öreg is; erre szó nél­kül megfordult és ő is futni kez­dett. Ami ezután következik, mint a megszakadt filmszalag ugráló, fer­de képei a hökkentő fejér üresség előtt. Itt már a képzelet is mutat annyit a valóságból, amennyit az utolsó szemtanuk rémülettől vib­ráló tekintete. Valamicske remény a menekü­lésre az elpusztult falu és a dom­bok fölött kezdődő erdőbe nyílott, vagy oldalt a Fejéregyházára ve­zető út felé, de erre is, arra is csak a lovasok számára: a kozá­kok gyűrűje világgyorsan zárult. Őrült vérengzés kezdődött, az oroszok Szkarjatyin és hétszáz bajtársuk esete miatt nem ismertek hadifoglyot. Aztán iszonyú em­bervadászat: a katonák az eleset­teket kifosztották. Az orvos a dombról visszapil­lantva, még látni vélte a költőt, amint az országúton fedetlen fővel, szétterjesztett ingújakal, lengő zubbonyában menekült. Aztán utolsóként ő is szem elől vesztette. Az orosz fegyverkezelési okta­tás szerint a pikát a legnagyobb felületet nyújtó, legpuhább test­részbe, a gyomorba kell döfni. A költő, mikor a lovak már sarkát tiporták, a valószínűség sze­rint szembe fordult az üldözőkkel. Polgári ruhában volt, semmi fegy­ver nála. Megpróbált szóval hatni a támadókra? Értett a nyelvükön. A szláv vértestvérek, vagy az ugor nyelvtestvérek azonban életénél többre becsülték a rajta lévő ru­hát s azt, amit a zsebeiben sejtet­tek. A kozákok mögött nem nagy távolságra egy osztrák ezredes lo­vagolt. A katonai kormányzóság­hoz küldött jelentése szerint Fe­jéregyháza és Héjjasfalva között közvetlenül a szökőkútnál eltor­zult arcú, elölről leszúrt felkelőt látott, aki már nadrágjáig le volt vetkőztetve. Mellette vérrel be­mocskolt iratok, melyeket a rabló kozákok fosztogatás közben szór­tak el, mint számukra értéktelen holmit. A személyleírás ráillik a költőre. De hátha még­sem ő volt? Hát­ha csak megsebesült? Másnap a segesvári szász polgárok kivonul­tak a csatatérre, a sebesülteket gondosan agyonverték és ami ér­ték még volt, azt összeszedték. S ha véletlenül még ezután is élet­ben maradt? Nem mende-monda, hogy az 1030 elesett közt sebesül­teket is eltemettek. Volt legenda, sőt szemtanú arra, hogy a költőt is elevenen dobták a közös sírba. A gödör aljából még felkiáltott:­­— Ne temessetek el... Élek! — Dögölj meg! — hangzott felülről és gurgatták rá a holttesteket. Szegény, szegény nép, árva nem­zetem te, Mit vetettél, hogy így elhagyjanak, Hogy Isten, ördög, minden ellened van, És életed fáján pusztítanak? S dühös kezekkel kik tépik leginkább Gazul, őrölten a zöld ágakat? Azok, kik eddig e fa árnyékában Pihentek hosszú századok alatt. Te rác, te horvát, német, tót, oláhság, Mit marjátok mindnyájan a magyart? Török tatártól, mely titeket védett, Magyar kezekben villogott a kard, Megosztottuk ti véletek híven, ha A jó szerencse nekünk jót adott, S felét átvettük mindig tehernek, Mit vállalókra a balsors rakott. („Élet vagy halál!" 1848.) , PETŐFI NEM ALKUSZIK Az „őszinteség-Etna" „Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány fiatal arcát éb­ren és álmomban. És esküszöm, hogy jól látom, jobban, mint Jókai Ibolya­ szemei s jobban, mint Barabás Miklós — önma­gamnak. Aranyos, csúnya, diá­­kos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség­ Etna, mely nem tud úgy haragudni s tombolva rombolni, hogy ez ne neki fájjon legjobban. Egy osztályozhatatlan valaki, egy Petőfi, aki annyira se vitte, hogy azért szeressék, amit ő szeretett...“ Forradalom? Vagy csak forradalmi irodalom? „Ma hallotta, hogy Lajos Fü­­­löpöt elkergették, ma törött el a veszprémi rossz utakon a bé­relt parasztszekér tengelye. Ma jutott eszébe, hogy ő ódákat ír gyönyörűséges mágnáshölgyek­ről, akiket a lakásuk hamarabb ölelhet meg, mint ő. És a szü­leire gondol kisfiús aggodalom­mal és Tacitust olvassa, amíg az eltörött tengelyt kalapálja a kovács. És arra gondol, hogy mit fog csinálni Pesten, forra­dalmat-e, vagy csak forradalmi irodalmat? A Petőfi-sors „Mindnyájunknak meg kell tépnünk a ruhánkat, ha arra gondolunk, mi mindent kívánt hasztalanul, teljesíthetetlenül Petőfi Sándor, akit a viharok csillapultáig nem utaztathatott külföldön dús családja, Petőf Sándor, akinek nem adatott meg, hogy Döblingben halott, vagy Turinban élő Istent csinál­hasson magából. Neki csak az volt szabad, hogy menjen a mészárszékre, ahonnan jött s vegye komolyan azt, amit sok­sok dús politikus és hatalmas hadvezér nem vett komolyan.44 Petőfi országa A mai Magyarország egy bátortalan, nagyobb arányú, de össze-vissza valami, egy káosz. A Petőfi Magyarországá­ban volt lélek, alap és szilárd­ság, hagyománya, rendje volt a Petőfi Magyarországának .. . (Ady Endre „Petőfi nem alkuszik" c. cikkéből.) MOST KILENCVEN ESZTENDEJE TŰNT EL PETŐFI SÁNDOR A SEGESVÁRI CSATÁ­BAN. EMLÉKEZÜNK VERSEIVEL Messze jártam, sokat láttam, Sokat?.... óh nem, csupán egyet: Azt, hogy e hon ereje fogy, Hogy meghalni készülünk, hogy Elfajult a magyar nemzet. „Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem, Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.*4 Jaj azoknak, jaj azoknak, Kiket magyar anyák szültek, Kik hazájok pusztulását, Nemzetük végvonaglását Nem nézhetik egykedvűleg. Hol az ellen, kérdezed? Ne kérdezd, Mindenütt van, ahova tekintesz. S legnagyobb és legveszélyesebb az, Ki mint testvér simul kebleink­hez. Köztük van a legnagyobb ellen­ség, A cudar, az áruló testvérek! S egy közü­lök százakat ront el, mint A pohár bort az egy csepnyi méreg. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vizén át! Átok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját! Jött a halál, hogy elsöpörjön minket A föld színéről, jött a döghalál, Reánk lehelte rothadó lelkéből Azt sátándü­hhel a gonosz király, Tombolt a vész irtóztató erővel A végítélet végórájaként, És lm mi élünk még és nem hálánk meg, Csak meghajoltunk, de el nem törünk! Él a magyar még, él a hon, s hol egykor Olyan halotti volt a hosszú csend, Minő rajt üt most ott a harcoló kard! Minden csengése egy világra cseng! Oh népem, eddig önmagad se tudtad, Hogy létezel, s most tudja a világ, Utolsó voltál, s íme a legelsők, Most még ők is bámulva néznek rád. (Petőfi utolsó életében megjelent verséből.) PETŐFI SZÓL a sajtószabadságról „Ma született a magyar sza­badság, mert ma esett le a saj­­tóról a bilincs... vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabad­sága?44 Március tizenötödikéről „Március b­­ike eredményei olyanok, melyet e napot örökre nevezetessé teszik a magyar tör­ténetben. Események folytatá­sának ez közönséges volna, két­ségkívül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meg­lett embernek...“ Az ü­nneplés Magyarországról „Borzasztó vasárnapi nép va­gyunk! Nekünk mindig ünnep kell és ha egyszer nem lesz em­berünk, akit megünnepeltünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyás zenét s csinálunk ki­világítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosok, mert mindig ragyogni akartunk.44 Önmagáról „Lehetnek ékesebb, nagyobb­­szerű lantok és tollak, mint az enyém, de szeplőtelenebbek nin­csenek. Az utókor mondhat­ja ró­lam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valók, ami egy szóval annyi, mint re­publikánus, mert a respublicá­­nak nem az a fő jelszava, hogy „le a királlyal!“ hanem a „tiszta erkölcs!“ (Napló jegyzetei 1848-ból.) Az első hír Petőfi eltűnéséről „A nagyhírű Bem altábornagy úr múlt keddi csatájáról eddig alkal­masint van a Szabadságnak kime­rítőbb tudósítása, mint minővel én szolgálhatok. Ha pedig nincs, rö­viden annyit írok meg, hogy öreg altá­bornagyunk igen megbízott alig két zászlóaljnyi újoncaiban, kikkel Segesváron kívül támadást intézett a majd tizenhatezer főből álló muszkák ellen. Aránytalanul csekély és gyakorlatlan seregünk huzamos ideig elegendő elszánt­sággal küzdé a csatát, de alkony felé új erő érkezvén az ellentábor­hoz, ez az ütközetnek eldöntő for­dulatot adott. Hős vezérünk maga is szinte áldozata lön túlmerész vállalatának, míg koszorús nép­köl­tőnk, a tüzlelkű P. S. hír szerint elveszett." (Árokalji" tudósítása a „Szabad­ság‘‘ c. kolozsvári napilapban, 1849 augusztus 6-én.) A „Szellemi Honvédelem 44 ügyéhez Féja Géza szólt hozzá. (Magyaror­szág, július 27.) A következő javas­latokat közli: Indítványokat teszek és nagyon örülnék, ha a szellemi honvédelem hívei megfontolnák őket és össze­fognának sürgős megvalósításuk érdekében. 1. Indítványozom, hogy minden községben szervezzük meg a ma­gyar dalárdát. A szervezés szel­lemi részét Bartók, Kodály és ta­nítványaik irányítsák. Minden nemzeti és társadalmi ünnepen szerepeljenek a dalárdák. Minden­­vármegye székhelyén tartsanak évente dalosünnepet a magyar dal ápolása érdekében. Nehéz időkben ezek a dalárdák a magyarság egyik legfontosabb fenntartó szervévé nőhetnek. 2. A magyar népet tegyük a nemzeti kultúra eleven részesévé. Minden vármegye székhelyén szer­vezzük meg sürgősen a népfőisko­lát. Ne törődjünk okvetlenül a kül­sőségekkel. Nem fontos, hogy fel­tétlenül új épületet emeljünk erre a célra s hosszadalmas szónokla­tok záporában „adjuk át rendelte­­tésének“. A legegyszerűbb eszkö­zökkel is útnak lehet indulni s mélyreható eredményeket érhe­tünk el. A népfőiskolákba a tél fo­lyamán gyűjtsük össze a vármegye parasztfiatalságának legjobbjait. Képezzük ki őket öntudatos kul­­túrmagyarokká és faluvezetőkké. 3. Szervezzük meg a népi színpa­dot. Irtsuk ki a falusi műkedve­lők színpadjáról az elburjánzott dilettantizmust s törjünk ösvényt a legnemesebb magyar irodalom­nak. 4. Frissítsük fel a közkönyvtá­rakat és a falusi népkönyvtárakat." Nyissuk rlieg szekrényeinket s pol­cainkat az élő magyar irodalom előtt. Engedjük a széles közösség­hez az élő magyar nyelvet és az élő magyar sorskérdéseket. Más­különben a magyar géniusz önhi­báján kívül félmunkát végez, mert nem juthat el azokhoz a dolgozó magyar tömegekhez, akikért él és alkot. 5. A tanítókérdés terén alkal­mazzuk a legmesszebbmenő szociá­lis szempontokat. Létesítsünk in­­ternátusokat, amelyekben a tehet­séges parasztfiúk ingyenes ellátást ny­ernek. Az iskola tartsa számon a tehetséges, de szegénysorsú ma­gyar fiúkat s hivatalból segítse elő további tanulásukat. 6. Az iskolán kívüli népművelést szervezzük újjá a gazdasági szak­oktatás és a hungarológiai gondo­lat jegyében. A hungarológiai ok­tatás azonban ne száraz értekezé­sek útján történjék, hanem lénye­ges nemzeti sorsélményeket közöl­jön. De ne oktassuk agyon a fel­nőtt népet, hagyjuk a saját lábán is járni. Alakuljon meg minden faluban a kultúrház, egyelőre minden nagyobb költség nélkül. Kölcsönözzék oda a népnek he­tente 3—4 délutánra az iskolater­met, ahol olvashatnak, felolvashat­nak és a felolvasott anyagot meg­beszélhetik, vitatkozhatnak. Ezeket a kultúrköröket nagyszerűen ve­zethetné a népfőiskolákból kikerült parasztfiatalság. 7. Az egyre jobban terjedő film képviselje a magyar szellem és a magyar nyelv tisztaságát, eredeti színvonalát és művészi érzékét. A filmkultúra irányításában harcol­junk ki vezető szerepet a magyar írók és művészek javának. A kes­­kenyfilm útján vonuljon be a ma­gyar filmkultúra minden egyes faluba s legyen egyik legfőbb őre a magyar nyelvnek. Egyelőre ezt a két „pontot** szö­gezem le. Úgy vélem, hogy megva­lósításuk fontosabb, mint első pillanatra látszik. Valami mély sóvárgás lepi el napjainkban a lel­keket a magyarság tiszta értelme és jelentősége után... Azt hiszem, valóban „történelmi alkalom** ez. Itt a lehetőség a tiszta magyarság tudatosítására és belső megszilár­dítására. 17

Next