Magyar Nemzet, 1939. december (2. évfolyam, 273-296. szám)
1939-12-05 / 276. szám
KEDD, 1939 DECEMBER 5. Magyar Nemzet Az ezertavas finn csodavilág „Lahti, Suomi“ — hangzik fel a finn rádió bemondójának hangja a hangszóróból. Feszülten figyelek, talán valami újabb hírt fog mondani északi rokonaink hősi küzdelméről. De nem, most zene van műsoron. Sibiciusnak, a nagy finn zeneköltőnek egy művét játsszák. Ezekben a komor, méltóságteljes, de fenségesen szép dallamokban az ezer tó országának felejthetetlen tájai elevenednek meg. Behúnyt szemmel dűlök hátra karosszékemben, hogy egy rövid időre itthagyjam a háborús jelent és visszamenekülök Finnország minapi békés múltjába, tanyák vannak az út mellett elszórva de sokkal szerényebbek, mint Finnország déli részén, a piros festék is hiányzik a legtöbbnél. Elcsodálkozva veszem észre, hogy majdnem mindegyik ilyen tanya udvarában szabályszerű gémeskút van, éppen olyan, mint a magyar gémeskút az Alföld közepén. A lakosság itt tiszta finn, már évszázadok óta itt laknak és keveredtek a lappokkal, akik közül a letelepedteket teljesen magukba olvasztották. Nem sok különbség van közöttük és a délen lakó finnek között, esetleg talán átlagban valamivel alacsonyabbak és a hajszínük sötétebb. A végtelennek tetsző autóutat csak 60—80 kilométeres körökben szakítják meg nagyobb települések, ahol templom is van. A legtöbb ház földszintes és mind fából való. Az iskola ellenben nagyobb emeletes épület, ahol a gyermekek egész télen laknak, amíg a tanítás tart, amit az óriási távolságok és a kemény tél tesz szükségessé. A rohanó autó egyre gyakrabban riaszt az út szélén békésen legelésző rénszarvasokat, némelyik megijed és az autó előtt üget néhány száz métert, míg aztán oldalt kiugorva, eltűnik az erdőben. Az erdő szárazabb részei errefelé már bontva vannak ezüstszürke zuzmóval, ami a főtáplálékuk. Nyolcvan kilométert tesz meg egy nap alatt a síelő katona Mintha csak tegnap lenne az a koratavaszi havas délután, mikor először láttam meg Helsinkit a hajóról, amint közeledett a zajló jégtáblák között Megkapó látvány, ahogy lassan befutunk a kikötőbe, a város szívébe. Április eleje van, nálunk már ilyenkor javában tavaszodig itt még gyalog sétálok át a partról az egyik közeli kis szigetre a főváros környékén, olyan vastag még a jég. Az erdőkben még elég hó van, hogy a város apraja-nagyja kiélvezze a sispart örömeit, amely itt nemcsak sport, hanem pótolhatatlan közlekedési eszköz a behavazott erdőkben. Egyik este a város szélén egy csoport katonával találkozom. Elnézem azt a könnyedséget és biztonságot, amivel az erdős, hepehupás terepen mozognak: reggeltől estig nyolcvan kilométert tettek meg sítalpon, de a fáradtságnak a legkisebb nyoma sem látszik mozdulataikon, pedig teljes felszerelést visznek. A napok gyorsan múlnak, a havazásból lassan eső lesz, a jég is megenged a partokon és az első bárkák megjelennek az erdőben. Készülődök észak felé, az ország belsejébe. Az első állomás Tampere, a finn Manchester, ahogy északon nevezik fejlett gyáripara miatt. Igen takaros, tiszta, modern város, nyoma sincs a gyárakkal járó koromnak és füstnek, mert nullanyerővel működnek a gépek. A város két nagy tó között terül el. A két tavat egy rövid, de nagyesésű folyó köti össze, amelynek esését több gyár is kihasználja. A tavasz még később ér ide, mint a tengerparton fekvő Helsinkibe Havas, csillagos éjjeleken megkapó látványt nyújtanak a hatalmas, modern gyárépületek, a felettük vibráló északi fénnyel. Egyetlen ismerősöm van az egész városban. Maija, egy középfinnországi faluból Tamperébe került kis tisztviselőnő, aki máskép, mint finnül, egy szót sem tud Néhányheti tamperei tartózkodás elég, hogy megtanuljam az elemi dolgokat finnül. Lassan otthagyom az automatabüféket, ahova azért jártam enni, hogy lássam is, amit rendelek, nehogy tészta helyett ecetes halat kapjak, amihez hasonló egynéhányszor megtörtént a nyelvtudás hiánya miatt. Április végén újra Helsinkiben vagyok, hogy megnézzem a május elseji ünnepségeket: május első napja a diákság ünnepe, a vappu, ahogy ők nevezik, az előző éjszakát átmutatják, hogy reggel énekszóval végigvonuljanak a városom Kétezerszáz kilométer 46 pengőért A térképnek és menetrendek tanulmányozása során jövök rá, hogy a közlekedés milyen potom pénzbe kerül. A Lappföldig váltok egy jegyet, ami visszafelé körutazásra jogosít Kelet-Finnországon keresztül, összeszámolom a kilométereket, 2100 jön ki és mindez 46 pengőért. Ha három pengőt ráfizetek, hálókocsit is igénybe vehetek. Újra Tampere irányában indulok útnak, de ott csak rövid ideig maradok és megyek tovább Korkeakoskiig, ahol a helsinkii egyetem erdészeti fakultásának hallgatói vannak nyári gyakorlaton. Igen kemény munkát végeznek, legnagyobbrészt fizikait, sokszor napokig olyat, mint egy közönséges erdei munkás. De lelkesedéssel végzik a nehéz munkát is, hogy este énekszó mellett pihenjék ki magukat. Meglepetéssel látok énekeskönyveikben egész sereg magyar népdalt. „Kossuth Lajos azt üzente" is benne van a finn szöveggel,sőt a Himnusz és a Nemzeti Dal is. Nehezen válok meg tőlük, hogy folytassam utamat észak felé. A következő állomás Inha, ahol Kolehmainen igazgató úr lát vendégül, aki megmutatja az 1918-as szabadságharc lövészárokmaradványait a környéken. Inka környékén festői helyeken megy át a vasút, kisebb tavak, amelyeket fenyővel borított dombok öveznek, az erdős tájékot jólesően szakítják meg itt-ott kis pirosra mázolt fajházak. A táj aztán ellaposodik és a vonat órák hosszat robog egyhangú fenyőerdők között Oulu felé, a Botteni-öböl északi csücskénél, észak fehér városának is nevezik. Körülnézek egy kicsit, találok egy kávézóhelyet egy torony tetején, ahonnan az egész várost és az Oulu folyót is látni, amint nagy eséssel rohan a tenger felé. Innen csak rövid útvonaton kérni, ahol Észak-Finnország legnagyobb cella leze-gyára és fűrészüzeme van. A Kerni folyón úszik le a Lappföldről a tömérdek fa, amit itt halmoznak fel több emelet magasságban a gyárak mellett. Kerninél elágazik a vasútvonal, az egyik Iiovaniemi felé megy északkelet felé, a másik nyugat felé Tomidnak a svéd határra. Tornio felé veszem az utamat, ez az egyetlen vasútvonala Finnországnak nyugat felé, ha elvágják tengeri útjait. Nincs sok időm ebben a kis határvárosban, az állomás mellett megtalálom a húsz év előtti szabadságharc elesetteinek emlékművét, a bevésett nevek közül sok a svéd hangzású. Torniótól Kaulirantáig, ami néhány kilométerrel a sarkkör alatt van — egy vicinális még elvisz, a kis mozdony szerkocsijában nem szén van, hanem jókora nyírfahasábok, ezzel fűtik a mozdonyokat majdnem egész Finnországban. .Június első napja, de 10 foknál nincs melegebb, különösen, ha nem süt a nap. Már a Lappföldön vagyok, vasút tovább nem visz, kényelmes postaautó röpít tovább észak felé. Gémeskutak A terep kezdváltozatosabb lenni. Feltünedeznek a láthatáron hóval borított magasabb hegyek. Csak 700 méter az átlagos magasságuk, de ilyen északon néhány száz méter magasságkülönbség nagy éghajlatbeli különbséget jelent, úgyhogy ezeknek a hegyeknek teteje teljesen kopár és tavasszal a hó sokáig megmarad rajtuk. Egyhangú erdeifenyőerdők között rohan az autó. Kisebb tlapkázó lap sem* Leányok a munkaszolgálatban A Muonio falu után egy még hóval borított hegyet megmászok. Az utolsó szakaszon már térdig érő hóba süllyedek, amely néhol már csak foltokban van. Június eleje van, csak öt fok meleg, de ez még mindig jobb, mint később, amikor a meleggel együtt jönnek a moszkitók is. A kilátás felejthetetlen, észak felé csak erdő, amit fátlan mocsaras térségek szakítanak meg. Innen autót váltok és dél felé veszem az utamat újra. Az éjjelek már teljesen világosak, ha borús az idő, semmi különbség nincs nappal és éjszaka között, siovaniemi, a Lappföld „fővárosai” még vagy 300 kilométerre van délre. Az utat változatossá teszik a kompok, amelyek a hidakat helyettesítik a folyókon és tavakon keresztül és autóstól viszik át az utast. Rovanieminél újra elérem a vonatot, amely néhány száz kilométerrel délebbre visz Kuopióig, ahol a keletfinnországi tóvilág kezdődik. Itt veszem észre, hogy az idő alaposan kimelegedett, úgyhogy fürdőruhát is kénytelen vagyok venni. Kuopiónál kis tavi hajóra szállok, ami a finn tavak legnagyobbikén, a Saimán visz Savonlinna felé, Savo tartomány központjába. A vízi út olyan, mint egy álomvilág, megszámlálhatatlan apró szigetecske, némelyik csak gránitszikla, rajta egy-két törpe, görbetörzsű fenyővel. Alig vannak egynéhányan a kis hajón. Mellettem a fedélzetet két szőke finn leány ül. Mindkettő kabátját nagy jelvény díszíti. Kérdésemre elmondták, hogy négy heti szabadságot kaptak hivatalukban, abból két hetet az önkéntes munkaszolgálatnál töltöttek a karéliai (a finn név nem Karélia, hanem Karjála) erődítési munkálatoknál, ahol a férfiak részére főztek. Olyan esetet is említettek, hogy voltak, akik többszáz kilométer távolságból utaztak az erődítések színhelyére, teljesen saját jószántukból és saját költségükre, hogy megtegyék kötelességüket; sőt olyan esetet is említettek, hogy egy jómódú gazda hat másik falubelijének is fizette a vasúti költségeket, hogy Karjalába utazhassanak. A jelvény, amit viselnek, annak igazolása, hogy az idén résztvettek az önkéntes munkaszolgálatban. Hajón a tavak között Savonlinnában tudom meg, hogy nem kell, hogy vonatra szálljak, mert még elcsíphetek egy hajót, amely tovább visz Karjala felé. Déltől késő estig kanyarog a hajóm a szigetlabirintus között és egyik tóból a másikba, a tavakat apró, gyors kis folyók kötik össze, a hajókat zsilipek segítségével viszik át. A hajó végállomásától néhány perc autóbuszon Imatra, Finnország egyik legféltettebb pontja. A hatalmas erőművek nemcsak az itteni óriási modern gyárakat, hanem többszáz kilométer távolságban lévő városokat, így magát Helsinkit, Tamperét, sőt Turkut is ellátja villanyárammal. Ez itt már Karjala, Finnország délkeleti része, ahol ez a kis ország veszedelmesen hatalmas szomszédjával az egyedüli vasúti összeköttetést fenntartja. A karjalai földnyelven (finnül kannas) megyek tovább Viipuri felé. A vonaton vidám csoportokat látok, fiatalembereket és leányokat, egyetemi hallgató és parasztgazda fia együtt mennek az innen már nem messze levő erődítési munkálatokhoz, a leányok többnyire a finn női hadsereg, a Lotta Svárci egyszerű szürke egyenruhájában. Viipuritól még vagy 50 kilométert megyek az orosz határ felé, Koivistóba. Útközben elnézem a tavak sokaságát, amely a sűrű erdőborította vidékkel együtt a legjobb védelme a kis Finnországnak, különösen télen, azaikor sítalpakon a finn gyalogság sokkal mozgékonyabb a mély hóban, mint a gépesített túlerő. ■ Itt vagyok Koivistóban, várom a hajót, amely a Finn-öblön át viszszavisz Helsinkibe. Az öböl orosz --Z AOKottL illuisii összes készítményei kaphatók KOSZTELITZ parfümériákban 5 részén gyakorlatozó szovjet flotta ágyúinak dörgése ide hallatszik. Sibelius első szimfóniájának vége. És a békés kis visszaemlékezésnek is. A finn rádió most üzeneteket közvetít a Levonultaknak: — Egy Koskinen nevű tartalékosnak, aki most valahol Karjaiéban harcol a túlerővel, hazája szabadságáért, Itáme tartomány egyik kis falucskájában fia született... Talán 20 év múlva őneki kell harcolni a szabadságért... Lovászy Péter A „Magyar Nemzet 66 néma rovata P. I. Pécs. Arany László: A hunok harca című nagyobb versét ma minden magyar embernek el kellene olvasni. Ny. K. Az önellátásnak — ha kivitelünk korlátozása, amennyiben nem kap megfelelő ellenértéket, a fogyasztás emelkedésével jár — megvan az az előnye, hogy legszegényebb rétegeink életszínvonala emelkedik. Hazánk élelmiszer-kivitele t. i. nagyrészt szegény rétegeink sovány táplálkozásából ered. Az autarchiát nemcsak a termelés, hanem a fogyasztás terén is fejlesztenék ilymódon és ez lenne az igazi fajvédelem. Pro Patria. Egyetértünk levelével és minden igaz magyar ember bizonnyal egyetért. Á. K. I. Köszönjük, így fogunk cselekedni. K. J., Budapest. Aki a koreszmékre hivatkozik, az talán azért teszi ezt, mert az igazságra nem hivatkozhat. A koreszme lehet jó és rossz, mint ahogy az új sem jó azért, mert új és a régi sem rossz csak azért, mert régi. A korszellem — ez a szó lassan számunkra a legutáltabb szavak egyikévé válik. R. K., Szeged. A politikai jogegyenlőség viszonylagos, de fejleszthető gazdasági jogegyenlőség megteremtése nélkül igen problematikus valami. Ennyiben a kitűnő szónoknak nem volt igaza. — A Csend országában most vér folyik. De a Csend, úgy látszik, inkább inspirál hősiességre, mint a demagógia zsivaja. K. K., Pécs. A homéroszi himnuszok fordítása igazán szép. Devecseri Gábor és a kiadó minden dicséretet megérdemel. G. G. Mi is azt tartjuk, hogy ha a régi családi gyógytitkok doktorbácsija már csak a múlt idők kedves, szelid emléke — de szépen parentálta el ezt a világháború előtti polgárorvost Márai Sándor —, a jövő orvosa viszont, reméljük, társadalmibb lesz a mai hivatalosabb szociális intézmények tömegorvosainál. Több lesz lelkialkatában az emberiességből s kevesebb lesz benne a gépiesség. É. J. Szerelem, cseka, halál, ez az illető mű címe. Talán nem csak azé. — Áhitat és meghatottság kell bizonyos dolgokhoz. — Eddig nem tudta, hogy az Úristen hová tette le hátralevő évei számára azt a halom kenyeret, amelyet Mikes Kelemen szerint mindannyiunknak valahová elhelyezett. — „Ó, hogy minden e világon itt, furcsa szíkekbe ütközik.** K. M„ Budapest. Elolvastuk a küldött újságot és a magunk részéről is igazat adunk önnek. Valóban, olyasvalaminek, ami eljut mindnyájunk szemefényéhez, a magyar katonához, nem szabadna semmiképpen, sem nyíltan, sem burkoltan politizálnia. Amikor az államérdek a legteljesebb semlegességet követeli meg, akkor a teljesen politikamentes katonaság gondolkozását sem szabad ilyen burkolt vagy burkolatlan módon befolyásolni. B. B., Budapest. A Néma rovat nem kapta meg a Szellemi Honvédelemnek küldött leveleit, mert azokat a Szellemi Honvédelem veszi át. — Az illető önkormányzat megadása tekintetében megfontolandó a politikai helyzet és általában a világhelyzet. Egyébként egyetértünk önnel. Egy megtért nyilas. Vajha másokat is így keltegetne mély álmukból fölriadt lelkiismeretük. Az illető tervek megvalósulása nemcsak a tervezőkön múlik. És ez komoly vigasz lehet. Levelét köszönjük. Sz. E. B. A törzsökösség megállapításánál, mint ön helyesen írja, a biológiától is függetlenül, döntő a magyar szellemiség, mely ott él történelmünkben, jogalkotásainkban, hagyományainkban. Ezt hordozhatja idegenvérű is, de talán mégis elsősorban a vérszerinti magyarok. J. M. A ködös télben rügyező bokrok — szomorú szimbólum. Így hajt az élet után a vágy néha, amikor már reménytelen. — Az életemet elhibáztam, rossz szögletet mértem talán — mondja Babits. KEKES SZÁLLÓ» Már most foglalja le szobáját a január—februári téli idényre BUDAPESTI IRODA: APPONYI-TÉR 1. MOKTÁR BANKFIÓK, T. 133- bín