Magyar Nemzet, 1939. december (2. évfolyam, 273-296. szám)

1939-12-05 / 276. szám

KEDD, 1939 DECEMBER 5. Magyar Nemzet Az ezertavas finn csodavilág „Lahti, Suomi“ — hangzik fel a finn rádió bemondójának hangja a hangszóróból. Feszülten figyelek, talán valami újabb hírt fog mon­dani északi rokonaink hősi küz­delméről. De nem, most zene van műsoron. Sibiciusnak, a nagy finn zeneköltőnek egy művét játsszák. Ezekben a komor, méltóságteljes, de fenségesen szép dallamokban az ezer tó országának felejthetetlen tájai elevenednek meg. Behúnyt szemmel dűlök hátra karosszékem­ben, hogy egy rövid időre itthagy­jam a háborús jelent és vissza­menekülök Finnország minapi bé­kés múltjába, tanyák vannak az út mellett elszórva de sokkal szerényebbek, mint Finn­ország déli részén, a piros festék is hiányzik a legtöbbnél. Elcsodál­kozva veszem észre, hogy majdnem mindegyik ilyen tanya udvarában szabályszerű gémeskút van, éppen olyan, mint a magyar gémeskút az Alföld közepén. A lakosság itt tiszta finn, már évszázadok óta itt laknak és keveredtek a lappokkal, akik közül a letelepedteket teljesen ma­gukba olvasztották. Nem sok kü­lönbség van közöttük és a délen lakó finnek között, esetleg talán át­lagban valamivel alacsonyabbak és a hajszínük sötétebb. A végtelennek tetsző autóutat csak 60—80 kilométeres körökben szakít­ják meg nagyobb települések, ahol templom is van. A legtöbb ház földszintes és mind fából való. Az iskola ellenben nagyobb emeletes épület, ahol a gyermekek egész té­len laknak, amíg a tanítás tart, amit az óriási távolságok és a ke­mény tél tesz szükségessé. A rohanó autó egyre gyakrabban riaszt az út szélén békésen legelésző rénszarvasokat, némelyik megijed és az autó előtt üget néhány száz métert, míg aztán oldalt kiugorva, eltűnik az erdőben. Az erdő szára­zabb részei errefelé már bontva vannak ezüstszürke zuzmóval, ami a főtáplálékuk. Nyolcvan kilométert tesz meg egy nap alatt a síelő katona Mintha csak tegnap lenne az a koratavaszi havas délután, mikor először láttam meg Helsinkit a hajóról, amint közeledett a zajló jégtáblák között Megkapó látvány, ahogy lassan befutunk a kikötőbe, a város szívébe. Április eleje van­, nálunk már ilyenkor javában ta­vaszodig itt még gyalog sétálok át a partról az egyik közeli kis szigetre a főváros környékén, olyan vastag még a jég. Az erdők­ben még elég hó van, hogy a vá­ros apraja-nagyja kiélvezze a si­­spart örömeit, amely itt nemcsak sport, hanem pótolhatatlan közle­kedési eszköz a behavazott erdők­ben. Egyik este a város szélén egy csoport katonával találkozom. El­nézem azt a könnyedséget és biz­tonságot, amivel az erdős, hepe­hupás terepen mozognak: reggeltől estig nyolcvan kilométert tettek meg sítalpon, de a fáradtságnak a legkisebb nyoma sem látszik moz­dulataikon, pedig teljes felszerelést visznek. A napok gyorsan múlnak, a havazásból lassan eső lesz, a jég is megenged a partokon és az első bárkák megjelennek az erdőben. Készülődök észak felé, az ország belsejébe. Az első állomás Tam­pere, a finn Manchester, ahogy északon nevezik fejlett gyáripara miatt. Igen takaros, tiszta, modern város, nyoma sincs a gyárakkal járó koromnak és füstnek, mert nullanyerővel működnek a gépek. A város két nagy tó között terül el. A két tavat egy rövid, de nagy­esésű folyó köti össze, amelynek esését több gyár is kihasználja. A tavasz még később ér ide, mint a tengerparton fekvő Helsinkibe Havas, csillagos éjjeleken meg­kapó látványt nyújtanak a hatal­mas, modern gyárépületek, a fe­lettük vibráló északi fénnyel. Egyetlen ismerősöm van az egész városban. Maija, egy középfinn­országi faluból Tamperébe került kis tisztviselőnő, aki máskép, mint finnül, egy szót sem tud Néhány­­heti tam­perei tartózkodás elég, hogy megtanuljam az elemi dolgo­kat finnül. Lassan otthagyom az automatabüféket, ahova azért jár­tam enni, hogy lássam is, amit rendelek, nehogy tészta helyett ecetes halat kapjak, amihez ha­sonló egynéhányszor megtörtént a nyelvtudás hiánya miatt. Április végén újra Helsinkiben vagyok, hogy megnézzem a május elseji ünnepségeket: május első napja a diákság ünnepe, a vappu, ahogy ők nevezik, az előző éjszakát át­mutatják, hogy reggel énekszóval végigvonuljanak a városom Kétezerszáz kilométer 46 pengőért A térképnek és menetrendek ta­nulmányozása során jövök rá, hogy a közlekedés milyen potom pénzbe kerül. A Lappföldig váltok egy je­gyet, ami visszafelé körutazásra jo­gosít Kelet-Finnországon keresztül, összeszámolom a kilométereket, 2100 jön ki és mindez 46 pengőért. Ha három pengőt ráfizetek, hálókocsit is igénybe vehetek. Újra Tampere irányában indulok útnak, de ott csak rövid ideig maradok és megyek tovább Korkeakoski­ig, ahol a hel­­sinkii egyetem erdészeti fakultásá­nak hallgatói vannak nyári gyakor­laton. Igen kemény munkát végez­nek, legnagyobbrészt fizikait, sok­szor napokig olyat, mint egy közön­séges erdei munkás. De lelkesedés­sel végzik a nehéz munkát is, hogy este énekszó mellett pihenjék ki magukat. Meglepetéssel látok éne­keskönyveikben egész sereg magyar népdalt. „Kossuth Lajos azt üzente" is benne van a finn szöveggel,­sőt a Himnusz és a Nemzeti Dal is. Ne­hezen válok meg tőlük, hogy foly­tassam utamat észak felé. A követ­kező állomás Inha, ahol Koleh­­mainen igazgató úr lát vendégül, aki megmutatja az 1918-as szabad­ságharc lövészárokmaradványait a környéken. Inka környékén festői helyeken megy át a vasút, kisebb tavak, amelyeket fenyővel borított dombok öveznek, az erdős tájékot jólesően szakítják meg itt-ott kis pirosra mázolt fajházak. A táj aztán ellaposodik és a vonat órák hosszat robog egyhangú fenyőerdők között Oulu felé, a Botteni-öböl északi csücskénél, észak fehér városának is nevezik. Körülnézek egy kicsit, találok egy kávézóhelyet egy to­­rony tetején, ahonnan az egész vá­rost és az Oulu folyót is látni, amint nagy eséssel rohan a tenger felé. Innen csak rövid út­vonaton kérni, ahol Észak-Finnország legnagyobb cella leze-gyára és fűrészüzeme van. A Kerni folyón úszik le a Lapp­földről a tömérdek fa, amit itt hal­moznak fel több emelet magasság­ban a gyárak mellett. Kerninél el­ágazik a vasútvonal, az egyik Iio­­vaniemi felé megy északkelet felé, a másik nyugat felé Tomidnak a svéd határra. Tornio felé veszem az utamat, ez az egyetlen vasútvonala Finnországnak nyugat felé, ha el­vágják tengeri útjait. Nincs sok időm ebben a kis határvárosban, az állomás mellett megtalálom a húsz év előtti szabadság­harc eleset­teinek emlékművét, a bevésett nevek közül sok a svéd hangzású. Tornió­­tól Kaulirantáig, ami néhány kilo­méterrel a sarkkör alatt van — egy vicinális még elvisz, a kis mozdony szerkocsijában nem szén van, ha­nem jókora nyír­fahasáb­ok, ezzel fűtik a mozdonyokat majdnem egész Finnországban. .Június első napja, de 10 foknál nincs melegebb, külö­nösen, ha nem süt a nap. Már a Lappföldön vagyok, vasút tovább nem visz, kényelmes postaautó rö­pít tovább észak felé. Gémeskutak A terep kezd­­változatosabb lenni. Feltünedeznek a láthatáron hóval borított magasabb hegyek. Csak 700 méter az átlagos magasságuk, de ilyen északon néhány száz méter magasságkülönbség nagy éghajlat­beli különbséget jelent, úgyhogy ezeknek a hegyeknek teteje teljesen kopár és tavasszal a hó sokáig meg­marad rajtuk. Egyhangú erdeifenyő­­erdők között rohan az autó. Kisebb tlapkázó lap s­em* Leányok a munkaszolgálatban A Muonio falu után egy még hó­val borított hegyet megmászok. Az utolsó szakaszon már térdig érő hóba süllyedek, amely néhol már csak foltokban van. Június eleje van, csak öt fok meleg, de ez m­ég mindig jobb, mint később, amikor a meleggel együtt jönnek a moszkitók is. A kilátás felejthe­tetlen, észak felé csak erdő, amit fátlan mocsaras térségek szakíta­nak meg. Innen autót váltok és dél felé veszem az utamat újra. Az éjjelek már teljesen világosak, ha borús az idő, semmi különbség nincs nappal és éjszaka között, siova­­niemi, a Lappföld „fővárosai” még vagy 300 kilométerre van délre. Az utat változatossá teszik a kom­pok, amelyek a hidakat helyette­sítik a folyókon és tavakon keresz­tül és autóstól viszik át az utast. Rovanieminél újra elérem a vona­tot, amely néhány száz kilométer­rel délebbre visz Kuopióig, ahol a keletfinnországi tóvilág kezdő­dik. Itt veszem észre, hogy az idő alaposan kimelegedett, úgyhogy fürdőruhát is kénytelen vagyok venni. Kuopiónál kis tavi hajóra szállok, ami a finn tavak leg­nagyobbikén, a Saimán visz Savonlinna felé, Savo tartomány központjába. A vízi út olyan, mint egy álomvilág, megszámlálhatatlan apró szigetecske, némelyik csak gránitszikla, rajta egy-két törpe, görbetörzsű fenyővel. Alig vannak egynéhányan a kis hajón. Mellet­tem a fedélzetet­ két szőke finn leány ül. Mindkettő kabátját nagy jelvény díszíti. Kérdésemre el­mondták, hogy négy heti szabad­ságot kaptak hivatalukban, abból két hetet az önkéntes munkaszol­gálatnál töltöttek a karéliai (a finn név nem Karélia, hanem Karjála) erődítési munkálatoknál, ahol a férfiak részére főztek. Olyan esetet is említettek, hogy voltak, akik többszáz kilométer távolságból utaztak az erődítések színhelyére, teljesen saját jószán­tukból és saját költségükre, hogy megtegyék kötelességüket; sőt olyan esetet is említettek, hogy egy jómódú gazda hat másik falu­belijének is fizette a vasúti költsé­geket, hogy Karjalába utazhassa­nak. A jelvény, amit viselnek, an­nak igazolása, hogy az idén részt­­vettek az önkéntes munkaszolgá­latban. Hajón a tavak között Savonlinnában tudom meg, hogy nem kell, hogy vonatra szálljak, mert még elcsíphetek egy hajót, amely tovább visz Karjala felé. Déltől késő estig kanyarog a ha­jóm a szigetlabirintus között és egyik tóból a másikba, a tavakat apró, gyors kis folyók kötik össze, a hajókat zsilipek segítségével vi­szik át. A hajó végállomásától néhány perc autóbuszon Imatra, Finn­ország egyik legféltettebb pontja. A hatalmas erőművek nemcsak az itteni óriási modern gyárakat, ha­nem többszáz kilométer távolság­ban lévő városokat, így magát Hel­sinkit, Tamperét, sőt Turkut is el­látja villanyárammal. Ez itt már Karjala, Finnország délkeleti része, ahol ez a kis ország veszedelmesen hatalmas szomszédjával az egye­düli vasúti összeköttetést fenn­tartja. A karjalai földnyelven (finnül kannas) megyek tovább Viipuri felé. A vonaton vidám csoportokat látok, fiatalembereket és leányokat, egyetemi hallgató és parasztgazda fia együtt mennek az innen már nem messze levő erődítési munká­latokhoz, a leányok többnyire a finn női hadsereg, a Lotta Svárci egyszerű szürke egyenruhájában. Viipuritól még vagy 50 kilomé­tert megyek az orosz határ felé, Koivistóba. Útközben elnézem a tavak sokaságát, amely a sűrű er­dőborította vidékkel együtt a leg­jobb védelme a kis Finnországnak, különösen télen, azaikor sítalpakon a finn gyalogság sokkal mozgéko­nyabb a mély hóban, mint a gépe­sített túlerő. ■ Itt vagyok Koivistóban, várom a hajót, amely a Finn-öblön át visz­­szavisz Helsinkibe. Az öböl orosz --­Z AOK­­ottL illuisii összes készítményei kaphatók KOSZTELITZ parfümériákban 5 részén gyakorlatozó szovjet­ flotta ágyúinak dörgése ide hallatszik. Sibelius első szimfóniájának vége. És a békés kis visszaemléke­zésnek is. A finn rádió most üzene­teket közvetít a Levonultaknak: — Egy Koskinen nevű tartalé­kosnak, aki most valahol Karjaié­ban harcol a túlerővel, hazája sza­badságáért, Itáme tartomány egyik kis falucskájában fia született... Talán 20 év múlva őneki kell harcolni a szabadságért... Lovászy Péter A „Magyar Nemzet 66 néma rovata P. I. Pécs. Arany László: A hu­nok harca című nagyobb versét ma minden magyar embernek el kellene olvasni. Ny. K. Az önellátásnak — ha kivitelünk korlátozása, amennyi­ben nem kap megfelelő ellenérté­ket, a fogyasztás emelkedésével jár — megvan az az előnye, hogy legszegényebb rétegeink életszín­vonala emelkedik. Hazánk élelmi­szer-kivitele t. i. nagyrészt szegény rétegeink sovány táplálkozásából ered. Az autarchiát nemcsak a ter­melés, hanem a fogyasztás terén is fejlesztenék ilymódon és ez lenne az igazi fajvédelem. Pro Patria. Egyetértünk levelé­vel és minden igaz magyar ember bizonnyal egyetért. Á. K. I. Köszönjük, így fogunk cselekedni. K. J., Budapest. Aki a koresz­mékre hivatkozik, az talán azért teszi ezt, mert az igazságra nem hivatkozhat. A koreszme lehet jó és rossz, mint ahogy az új sem jó azért, mert új és a régi sem rossz csak azért, mert régi. A korszel­lem — ez a szó lassan számunkra a legutáltabb szavak egyikévé válik. R. K., Szeged. A politikai jog­­egyenlőség viszonylagos, de fej­leszthető gazdasági jogegyenlőség megteremtése nélkül igen proble­matikus valami. Ennyiben a ki­tűnő szónoknak nem volt igaza. — A Csend országában most vér folyik. De a Csend, úgy látszik, inkább inspirál hősiességre, mint a dema­gógia zsivaja. K. K., Pécs. A homéroszi him­nuszok fordítása igazán szép. De­­vecseri Gábor és a kiadó minden dicséretet megérdemel. G. G. Mi is azt tartjuk, hogy ha a régi családi gyógytitkok doktor­­bácsija már csak a múlt idők ked­ves, szelid emléke — de szépen parentálta el ezt a világháború előtti polgárorvost Márai Sándor —, a jövő orvosa viszont, reméljük, társadalmibb lesz a mai hivatalo­sabb szociális intézmények tömeg­orvosainál. Több lesz lelkialkatá­ban az emberiességből s kevesebb lesz benne a gépiesség. É. J. Szerelem, cseka, halál, ez az illető mű címe. Talán nem csak azé. — Áh­itat és meghatottság kell bizonyos dolgokhoz. — Eddig nem tudta, hogy az Úristen hová tette le hátralevő évei számára azt a halom kenyeret, amelyet Mikes Kelemen szerint mindannyiunknak valahová elhelyezett. — „Ó, hogy minden e világon itt, furcsa szík­­ekbe ütközik.** K. M„ Budapest. Elolvastuk a küldött újságot és a magunk részé­ről is igazat adunk önnek. Való­ban, olyasvalaminek, ami eljut mindnyájunk szemefényéhez, a magyar katonához, nem szabadna semmiképpen, sem nyíltan, sem burkoltan politizálnia. Amikor az államérdek a legteljesebb semle­gességet követeli meg, akkor a tel­jesen politikamentes katonaság gondolkozását sem szabad ilyen burkolt vagy burkolatlan módon befolyásolni. B. B., Budapest. A Néma rovat nem kapta meg a Szellemi Honvé­delemnek küldött leveleit, mert azokat a Szellemi Honvédelem veszi át. — Az illető önkormány­zat megadása tekintetében meg­fontolandó a politikai helyzet és általában a világhelyzet. Egyébként egyetértünk önnel. Egy megtért nyilas. Vajha má­sokat is így keltegetne mély ál­mukból fölriadt lelkiismeretük. Az illető tervek megvalósulása nem­csak a tervezőkön múlik. És ez komoly vigasz lehet. Levelét kö­szönjük. Sz. E. B. A törzsökösség meg­állapításánál, mint ön helyesen írja, a biológiától is függetlenül, döntő a magyar szellemiség, mely ott él történelmünkben, jogalkotá­sainkban, hagyományainkban. Ezt hordozhatja idegenvérű is, de ta­lán mégis elsősorban a vérszerinti magyarok. J. M. A ködös télben rügyező bokrok — szomorú szimbólum. Így hajt az élet után a vágy néha, amikor már reménytelen. — Az életemet elhibáztam, rossz szögle­tet mértem talán — mondja Babits. KEKES SZÁLLÓ» Már most foglalja le szobáját a január—februári téli idényre BUDAPESTI IRODA: APPONYI-TÉR 1. MOKTÁR BANKFIÓK, T. 133- bín

Next