Magyar Nemzet, 1941. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1941-01-05 / 4. szám
I VASÁRNAP, 1941 JANUÁ 1 5. lagpr Nemzet _ ________________________________9_ Spectator: Kolozsvár, december Az év utolsó székét a sorokat, óráiban írtam A visszemlékezés nagyszerű mámoráén és a jövendőnek szorongató hatásai között. Öröm és üröm együlése idején. Amikor az ember önkéntelen számonkérő szé et ül önmaga, állandó környezte, az élet és a történelem fölö. Hogy végül az igazság dús gndolati és érzelmi síkjára vonulna vissza és a lehető legidősebübben fölvesse a kérdést: a huszonkét esztendős tézményei erdélyi küzelem iés emberi vádjon kellő és igazságos mélánylásban részesülnek-e, amikor az egyébként fölösleges méltáylás valóságos szüretje folyt és folyik most? Amennyire igztalan dolog, hogy különös hősséget állapítanak meg egész küzdelmünk részére, mely csak köteles és elkerülhetetlen életig élés volt és olyanok pusztultak részére is, akik nem él az ítéletidőben vagy nem kaptak kézzelfogható sebeket vagy anyagi megrendítéseket, épp annyira igaztalan viszont, ha érdemes intézményektől és személyétől most megvonják az elismrést a dicsőítés és jutalmazás nai áradásának idején. A felszabadulás és a történelmiség édes és felmagasztosító szilveszteri hangulatában igaz öröm visszaemlékezni rá, hogy utoljára nemrég magas és a legilletékesebb helyről szárnyaló szavak elismerték a volt romániai Magyar Párt, az egyházak, az iskolák, az erdélyi kisemberek, az EMGE, az iparostestületek stb. érdemeit és állandóan tönérdek cikk ünnepli Erdély irodalmának nagyszerű fölvirágzását az egyéni alanyiság alapján kiszemelgetett és híressé vált személyiségeivel együtt. A szilveszteri hangulatnak a közélet felé fordított eme oldalán érthetően vegyül az örömbe f keserű öröm egy nagy adagja, amiért az elismerő beszédek , személyes jutalmazások, az ismertető és méltányló cikkek fényes örvénylésében például sem esik szó az erdélyi magyar sajtóról és ami pedig olykor mégis esik róla, az nem a mai élet hatalmas intézői vagy intézményei részéről történik, hanem legtöbbször eldugott vagy fájdalmas helyeken. Pedig talán az erdélyi sajtónak is volt valamelyes része a huszonkét év küzdelmeiben és eredményeiben. Talán az erdélyi sajtó névtelen és neves emberei, ha nem is gyénenkint, de legalább csoportokban vagy összességükben megérdemelnének néhány elismerő szót vagy legalábbis történelmi észrevételt. Érdemekkel álljunk elő? Nos, nem habozunk kijelenteni, hogy igenis büszke öntudattal hirdetni merjük az erdélyi sajtó néhány érdemét a sokból. A nagy omlás után például ez a sajtó bírt és mert egyedül vigaszt és erőt csepegtetni a nagy ájulásba. Mikor 200.000 ember, köztük számos olyan, akinek anyagi lehetősége volt a maradásra, hanyat-homlok menekült át, az erdélyi sajtó hirdette, hogy itt kell maradni és ha már a magyar tüzet máglyákban nem lehet, akkor egy Isivalgás«.* csip-csup fazékban vagy távoli pásztortűzben kell szítani. Haza helyett itt a szülőföld, hatalom helyett itt a kisebbségi sors, a világszerep helyett itt a humanizmus, az erdélyi szabadelvűség, a dunai mítosz, a kis népiség kisszerű „Klein Arbeit“-je. Ebből a sajtó eszmeiségből merítette aztán a költő jajdulását: „Eredj, ha tudsz“ és csak ezután hozták a politizáló írók elénk a transzilvánizmus fogalmát, majd pedig a fiatalok az erdélyi realizmus szükségét, csak ezután gyulladt ki a „Pásztortűz“ folyóirat. Amikor pedig bekövetkezett Trianon, a sajtó volt az első, mégpedig a telivér újságíró emberek tollán át, amely szilárdan hirdette a passzivitás félbehagyását és a politikai tevékenység terére való átlépést. Csak amikor ez megtörtént, jött Bernády György az ő aktivitási röpiratával és ment díszmagyarba öltözve a román egyesülés második ünnepén a marosvásárhelyi román recepcióra, csak ezután hangzott el két vezér-szabadelvű újságíró és egy író részéről a „Kiáltó szó“, hogy 1920 december 15-én megalakuljon a politikai harcot szervező ötös bizottság. 1921 január 9-én a magyar politikai vezetők nagyobb csoportja, mely ünnepélyesen kijelentette a passzivitás abbahagyását. 1921 június 5-én Bánffyhunyadon a ma már messze elbogárzott demokraták néppártja, július 6-án a Magyar Szövetség, 1922 február 5-én a törvényhozó-választásban való részvétel vezérlő bizottsága, február 12-én a Magyar Nemzeti Párt, december 28-án végül az egyedül „uralkodó“ Országos Magyar Párt. Mindezeket az alakulásokat az erdélyi magyar sajtó minden képzeletet felülmúló erővel, bátorsággal, önzetlenséggel kezdeményezte vagy sikerre irányította. Ne felejtsük el szinte tüneti és babonázó jelentősége volt a ténynek, hogy éppen aznap, amikor a román hadsereg bevonult Kolozsvárra, 1918 december 24-én, karácsony szombatján indult el ragyogó pályáján „Keleti Újság“, az erdélyi küzdelemnek ez a legjelentősebb napilapja, amelyet dr. Weisz Sándortól — egyszer a román törvényhozásba küldött kitűnőségünktől — aztán átvett s a mai napig birtokol a Magyar Párt. Ennek a lapnak a szerkesztőségéből indultak el változatos további pályájukra a most sokat emlegetett erdélyiek: dr. Pál Árpád, dr. Zágoni István, Szentimrei Jenő, Niskó József, stb. De nemcsak a politikai életet indította el helyes útjára ez a magyar sajtó — hiszen eleinte volt az Alfa, a fél „minden“ —, hanem részben ő kezdeményezte, részben ő mentette meg azokat a társadalmi, gazdasági és szellemi közintézményeinket, amelyekről most annyi méltánylással írnak. Elég hivatkozni arra — leszámítván Tabéry Géza, Zsolt Béla, Osváth Kálmán, Szántó György, Franyó Zoltán rögtön az összeomlás után vagy sarkába eredve megindított és rövidéletű szépirodalmi lapjait — az új erdélyi irodalomnak meleg és tartóbb fészket a napisajtó rakott, ő tűzte ki az köztük néhány első pályázatokat, emlékezetest és irányítót is. A „Keleti Újság“ nem elégedett meg, hogy hasábjait megnyissa sok önként jelentkező erdélyi csillagnak, hanem ő maga kutatott a távoli égbolton és új tehetségeket fedezett föl, majd dr. Ligeti Ernő szerkesztésében megjelentette a„Napkelet“ című irodalmi lapot, amelynek szerkesztője hatodmagával aztán megszervezte a Szépműves Céhet, hogy az a locarnói korszakban átkerüljön az Erdélyi Helikonhoz és a nehéz hőskor után hatalmas vállalattá serdüljön föl. Az „Ellenzék“ vasárnapi melléklete, amelyet Áprily Lajos és Kuncz Aladár szerkesztett, sokáig híres volt nagyszerű irodalma és irodalompolitikája révén, amíg a „Helikon“ és a „Pásztortűz“ kivonulása idején főleg a „Brassói Lapok“ folytatták tovább sajtó részéről az irodalomnak ezt a a becézgetését, különösen új fiatalok iránt, akik az utolsó évben megint egy fiatalsági mellékletet kizárólagos két kolozsvári lapban kaptak a Lehetőleg a sajtó berkeibe menekültek át a kenyerüket vesztett értelmiség tényezők: alispánok, tanárok, tisztek, gazdák, orvosok, stb. Részben ennek volt a következménye, hogy a száma egészségtelenül napilapok megszaporodott, mint ahogy bizonyos mértékig egészségtelen dolog volt kisebbségi életünk túlságos elirodalmasítása, számos folyóirat, hetilap, könyvkiadó vállalat alapítása. 1919-ben, a múltból átkerült virágzó sajtónak 19 napilapja volt. Később ez a szám 39-re duzzadt. Amikor pedig a gazdasági válság zúgása és elzúgása megtörtént, a dumping sajtó 40—45-re rakta föl ezt a számot, hogy aztán a kisebbségi élet 1934-ben bekövetkezett lezuhanása idején 24-re csökkenjen le, munkásainak már ekkor csak szégyenletes éhbért, sőt napi „zsoldot“ nyújtva. A románok szívesen látták ezt a sajtóinflációt, bár sokszor szemünkre vetették vagy ellenünk fordították „türelmüket“ és úgy érezték, hogy ez a hipertráfia meggyöngíti majd erőinket, pedig a sok lap „sajtó népfölkelésünk“ is volt, nem kevésbé örültek, hogy a kisebbségi hatalom történelmi csökevényei, majd parancsuralmi hajlandóságai valóságos antizsurnalizmust ápolnak és hozzá nem értőket állítanak nagy lapjaik legbensőbb életébe. Talán a sajáó érdemét róhatjuk még föl, hogy az írói, újságírói és egyéb társadalmi érdekek, anyagi és szellemi megtámasztására társasköröket aratott, már 1919-ben életre keltette az Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi Újságíró Szervezetet, amely magába vette a más nemzetiségek tollforgatóit és verekedett minden lehető politikai meg társadalmi arcvonalon, újságíró almanachokat szerkesztett és Tusnádon nagy nyaralót épített. Ez az erdélyi sajtószervezet a maga erejével kivédte a Goga miniszterelnöksége óta (1938) egyre nyomasztóbb magyar sajtóellenes rohamokat és a román céhrendszer ellenére mai napig gétlen létét megvédelmezte fogAz sem utolsó érdeme, hogy olykor szoros kötelékeket sodort a román sajtó kitűnőségeivel, mint a nemes Costa Florával, vagy az érdemes Mile Constantinnal, sőt még legutóbb is lekezelte néhány szélsőjobboldali sajtóhatalom gyűlöletét, hogy kezdeményezze a magyarországi és román írók, valamint újságírók egymáshoz közelítését, bár a tervezett nagy találkozásokból semmi sem lett. Ezek után most már dicsekedjünk néhány kitűnőségünkkel név szerint is. Ha dicsérik széltében-hosszában, mind a világ végéig és állandóan Erdély íróit, akiknek híressé tételét és fölnagyítását az erdélyi sajtó páratlan önzetlenséggel és tezzen rajongással, szinte összeesküvésszerűen, a szigorú bírálat megfejtése árán, szolgálta, úgy legalább néhanapján próbáljuk melléjük helyezni a mi érdemeseinket is. Erdélynek egy sereg kitűnő közírója, újságírója és szerkesztő tehetsége akadt e zord időben, semmivel se és kisebb, mint írója. kevesebb íme, a névsor. Dr. Balogh Artur nyugalmazott egyetemi tanár, a kisebbségi jog világhírű szakértője, későbbi szenátor s. most magyarországi képviselő az összeomláskor szerkesztői székben ült s mai napig szívesen ír kitűnő vezércikket. A szüntelenül tevékeny közírók, szerkesztők élén áll a nagy készültségű Hegedűs Nándor dr., akit Nagyváradról a Magyar Párt három ízben küldött be a bukaresti törvényhozásba, ahol fényes újságírói tehetségét szinte félelmetes delibateri tehetséggel és nagyszerű eredményekkel egészítette ki a most érthetetlenül feledésbe merített más két románul kitűnően hadakozó kartársa: Sándor József volt szenátor és Wilier József volt képviselő társaságában. Hegedűs világnyelveket sajátított el és a gyakorlati kisebbségi irodalmat búvárolta át a küzdelem érdekében. Fájdalmas dolog, hogy testvéri oldalról tépázzák most ezeket a történelmi érdemeket. A halottak élén feledhetetlen név marad, a nagy erdélyi publicisztika és politika egyik legnagyobb személyiségének, Zima Tibor dr. neve, aki a Magyar Párt első törvényhozói közt volt a román kamarában, de racionális és higgadt szónoki tehetséget és működését felülmúló érdemeket szerzett mint legkiválóbb közgazdasági újságírónk és lapszerkesztőnk. Paál Árpádot és Ligeti Ernőt már említettük, az egyik egy új lapalakulás: a nagyváradi Erdélyi Lapok, újabb néven Magyar Lapok főszerkesztője, a másik egy új lapalakulat, a Független újság című kiváló — jelenleg szünetelő — politikai hetilap megalapítója volt. De nem hiányozhat ebből a névsorból az Ellenzék kitűnő külpolitikai szerkesztője Lakatos Imre dr., a politikai folyóirat-újságírás kitűnősége s e címen akadémikussá lett Jakabbfy Elemér dr., az eltávozott vérbeli újságíró, Szász Endre s a Brassói Lapok népszerű vezérembere, Kacsó Sándor sem. Természetesen az írók is sokszor vállaltak újságírói feladatokat, mint Finta Zoltán vagy az ifjak sorából Jancsó Béla dr., Szenczei László és Balogh Edgár stb. Mutogassuk most már sebeinket? Megmutatunk néhányat szégyenkezés nélkül. Egy sereg nagymultú vagy friss hatású lapunk merült el a 22 esztendő alatt és merült el nemrégen is. Csak néhányat említünk: Aradon megszűnt az összeomlás után a legharciasabb és lélekmentő Rendkívüli Újság, amelyet vagy hétszer tiltottak be, aztán az Arad és Vidéke, a Reggel, továbbá a Magyar Párt hetilapjából lett naponkénti újság. Nagyváradon is több halottja van a zsurnalizmusnak, mint pl. a Nagyváradi Napló mely Adyt dajkálta. A kincses fővárosban kimúlt a Kolozsvári Hírlap, az újság, a Kolozsvári Friss újság, de ki a román hatalmat szolgáló új Világ és legutóbb a cionisták magyar lapja is: az új Kelet, valamint a dumping-sajtó lassanként értékesnek és életrevalónak bizonyult képviselője: a „Jó Estét“. Temesvárt korán elpusztult a Temesvári Napló, a királyi diktatúra idején a nagymultú Temesvári Hírlap, most pedig a Vasgárda ökölcsapásaira egy kemény kötésű újság: a Déli Hírlap. Súlyos hosszú nagy sebek voltak a laprombolások. Kolozsvárt előző és utólagos ijesztések során tökéletesen feldúlták 1919-ben az Ellenzék szerkesztőségét, kiadóhivatalát és könyvesboltját, máskor szétrombolták az Új Keletet, egyes gépeit pedig a Szamosba vetették. Nagyváradon az állítólag Tatarescu alminiszter részéről sugalmazott nagy diáktüntetés s rombolás idején a napilapok is komoly sebeket kaptak. Voltak más fajúak is. Már 1921- ben megsemmisülés fenyegette a magyar sajtót: Avarescu tábornagy első kormányának belügyminisztere, a hírhedt toianu, betiltotta minden Argemagyar lap megjelenését és csak a román újságírói szindikátusok segítségével lehetett ezt a rendeletet visszavonatni. Beszéljünk a román cenzúra világhírre kapott rettentő rendszeréről, amelyet csak rövid időre, a Nemzeti Parasztpárti kormányok idején függesztettek fel, amikor is a magyar újságírók a világért sem írtak volna másként, mint azelőtt és azután, hiszen a legködösebb allegóriát és a kimaradt cikket is nagyszerűen tudta már olvasni közönségünk, amely azonban, sajnos, a gazdasági válság vagy a lapok magánnehézségei közt elsősorban vonult vissza anyagi „áldozataival“. Pedig ez a sajtó naponta százötven-kétszázezer példánnyal elégítette ki olvasói szomját. Ha sebekről van szó, kell-e hivatkoznunk a szintén világhírre vergődött magyar kisebbségi sajtópörökre, amelyeknek folyamán az újságírók idegen emelvényről hirdethették bátor igéiket? Számos újságíró ült fogságban és fizetett súlyos bírságokat; számuk bizonyára több, mint akár az aradi íme és a temesvári Levente, a katonatisztek és kémkedések, a politika és az utolsó márciusi összeesküvés pereiből támadt áldozatoké. Goga miniszterelnöksége, a Cristea, Calinescu, Argesianu, Argetoianu, Tatarescu, Gigurtu-kormányok idején állandóan a Damoklesz-kardja lebegett a fejünk fölött és egyre nehezebbé vált a sajtó helyzete.A lapoknak még neveket is kellett változtatni. A Nagyváradból újra Szabadság lett, a Szamos kénytelen volt sajtónak nevezni magát stb. Folytassuk vagy ne folytassuk? Nem folytatjuk. A szilveszteri hangulat, még egy szürke és kopott íróasztal mellett is magával ragadó. Az ember lassanként megfeledkezik az élet kínos esetlegeiről s lelkét magasabb rétegekbe engedi föl, ahol bölcs és megbocsátó humor már nem is kicsinyíti, hanem egyszerűen eltünteti az élet pillanatnyi kellemetlenségét. Ahol mindegy, mi történik ma. De fontos, hogy lám tegnap a történelem megemberelte magát és a magyar igazság egy része fényesen, boldogítóan, felejtőn megvalósult. És fontos, hogy a legnagyobb magasságból is látjuk Erdélyt, amelynek magyar léte örök és megváltoztathatatlan. És fontos a holnap, amelyről bölcsen tudjuk, hogy benne az erdélyi hagyomány és erdélyi kötelességet igazán tudó és igazán átérző erdélyi sajtó továbbra is elvégzi majd minden más sajtóénál nemesebb kötelességeit, mindegy vajjon méltányolják-e 22 esztendős múltját s elismerik-e folytatólagos érdemeit? Sursum corda. Mi voltunk és vagyunk „Isten gyertyácskája“ errefelé. Van úgy, hogy az igazságtalanság sarkantyúi igazán az igazság felé. Iflfle- 8000 m2 alapterületű, műhely és iroda céljaira alkalmas Ajánlatokat „Világcéh“ jelige alatt Rudolf Mosse r. t. hirdetővállalat, Erzsébet-körút 23. továbbit Na«y IparvilIlftM keres Intelligens. Alkeresztény, nyomda! ügyekben némileg Jártas, gépnémetet tudó propaganda asszisztensnőt. Ajánlatokat életleírással „Jobbké*'* jeligén Rudolf Mosse r. t. hirdetóvAU&lat, Erzsébetkörút továbbit