Magyar Nemzet, 1941. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1941-01-16 / 12. szám

CSÜTÖRTÖK,, 1941 JANUÁR 1& A kordé a kanyarban Tespís kordájának átöröklött ma­gyar sorstársa — „a lélekrázó ek­­hós“ — jó ideje mondják — egy új világrend és az abban megújho­­­dott művészetszemlélet fordulójá­hoz érkezett. Másfélszázados vándorútja során döcögve bolyongott antiteátrális légköri viszonyok mellett (lásd a magyar színészet egész történetét! -unió misztikában egyesült rakomá­nyával, a magyar színészekkel. Út­­talan útján a missziós tudat len­dítő ereje hajtotta, az ihlet fehér izzása vezérelte. Utasai magukhoz ölelték a rejtekhelyein bujdosó ma­gyar gondolatot, beszédre fogták az elárvult magyar nyelvet. Igehirdető útjuk folyamán a tudatba úsztatták a nyelv, a gondolat és szépség há­romságát, azt a fermentumot, mely az ünnepnap illúziójával gazdagí­totta a hétköznapok sivárságába tompult magyar lelket Missziós út­juk nyomán megtermékenyült a szikes föld, a nyelv és művészet kötőanyagából felépültek a ma­gyar színházkultúra büszke stációi. (Építőmesterei, ősi színházi élet­formánk boltozatának kialakítói — a halhatatlanok jeleivel ékesen — ott élnek az erdélyi „Père Lachaise“ — a házsongárdi temető kőtábláin.) Közben „a lélekrázó“ — a haladó korszellem, a technikai civilizáció érintésétől kissé kiformálódott: át­lényegült ,,féderes hintóvá“ — (a gépi civilizáció száguldásáról le­maradtunk, érjük be a hintóval) — utasai világfiakká polgárosultak. a „tréfacsinálók és ünnepelt szeretők Az alaktalan vágy, a „létrengés“ készületlenjeinek tapogatódzása ide­jén, tán időszerű megismerkedni korunk egyik kiváló szellemtörté­nészének az aktuális probléma lé­nyegét átfogó megállapításával — művészetpolitikai vonatkozásban. „Korunk embere a problémák gőgös dialektikájában elbukott; ki által az élet nem a valóságban, ha­nem az eszmékben csalódik és ez­által veszíti ér Ibsennek el önmagát. Mert mit születni, problémákra tördelni szét a világot, aztán össze­törten vágyódni a boldogság feldúlt harmóniája után. Mit ér Tolsztoj­nak lenni, hirdetni azt, hogy Isten legnagyobb ajándéka a gondolat, aztán terméketlenül meghalni gondolaton. Mit ér Baudelaire-nek a születni, egy bűbájos zene démoni ritmusával csokorba kötni a föld züllött virágait, aztán sírva borulni a halált felkongató lélek összetört harangszavára. Vájjon veszít-e a művészet, ha a keresztény szellem úgy ihleti meg, hogy megértse: az ember nem Mereskovszky köve, mely a hegyek magasságából or­szágutakra született, hanem arra is, hogy Bazilikát és szárnyaló dómot építsenek belőle. Ne féltsétek a keresztény idealizmustól szót életszerűségének igazát. a műve­Nem­csak a nyugtalanságban­ hagyásnak van joga a művészi megoldásokra, hanem az élet jobbik értelmébe ve­tett hitnek és szemléletnek is. És ha a nemzet történelmi útjai világosság felé vágyódnak, a művészet lélekből és egészségből építsen embereket és világot Az igazság hideg fénye mellett kigyulladnak a megidézett új rend láth­ató jelei. A lényeg leglényege: a kereszténység világrendjének legmélyebben ható és legmagasabb­­­ rendű szellemi és érzésvilágnak, társadalomépítő művészetszemlélete — a francia forradalom szellemi­ségén lemért „európaiságunk“ (fel­tétlen kétkedés] helyett és fölött. A kép (egy so­ha meg nem is­métlődő konstelláció szemszögéből nézve) egyelőre sivár. A lelki el­­padosodás állapotába ernyedt, a lojális kiegyezés félszeg tüneteit kereső gépezet — nehezen hozható eszmei társításba a megújhodás célkitűzéseiben jelentkező szemlélet tartalmi és formai konstrukciójú­rangsorát, kiket simogatni lehetett, vagy megalázni, rég elfeledve, íme renddé tömörültek, hogy részesei legyenek a korszellem történeti át­alakulásának. Ha tehát a jelek nem csalnak, a felharsanó kürtszavakat nem hallucináljuk, a féderes hintó valóban a magyar színházkultúra történelmi kantarjába érkezett. Út­ját vegyes érzelmekkel — az óva­tosság mérlegbölcselői baljós pró­féciákkal, a megújhodás váromá­nyosai lelkes hajrával kísérik. A némán tagadók, de hangosan imád­­kozók mormolása, szkeptikusok lélekharangszava vegyül a meg­újhodás várományosainak heje­­hujájával. A felkavart porfelhőben disszonáns hangok foszlányai ka­varognak, túlnan pedig idefehérlik — nem éppen közelről — a cél út­jelzője, a magyar államrendszer emblémája: keresztény és nemzeti szellem. A szellem magasabb és tisztultabb síkjára helyezett fogalmi rend pio­nírjai, kiknek vagy késlelteti a magatartása érleli, magyar színház­­k­ultúra minőségharcának kialakulá­sát, egyelőre inkább feltételezet­t jószándékban, mint a felvetett prob­lémák létjogosultságát igazoló cse­lekedetekben jelentkeznek. A többé­­kevésbbé boldoggá avatottak népes táborában sóvárogva kutatjuk a „megszállottat“, ki a hibátlan és időtlen ízlés, lemi magatartás a magasrendű szel­varázsszavával a megújhodás forrását fakasztja — a jelszavas stílus tisztátalanságába hanyatlott negatív ténykedések — kopár sziklájából. benne és általa a forma és tarta­lom egyensúlyát tartó etikai ember szemlélete (feltétlen hit) a szünte­lenül esztétizáló, menthetetlenül erotikumba torkoló szemlélet he­­­­lyett Tehát: etika elsősorban­ j Etika a tartalmi és formai konstruk­­­­cióban egyaránt. Az enervált és j enerváló szemléletnek, a tetszetősé­­­­gü­k mellett is szétporlasztó hatá­­­­soknak az erkölcsi egészség, a tisz­tán zengő életörömök jegyében meginduló reformja volna soron, az Időtlen szépnek örökérvényű normái szerint. Ennek a szemlélet­nek értékrendjén a Nietzschei kép­let: „Die Freude zu stinken“ he­lyett egy tisztultabb valóság nosz­talgiája jelentkezik, a deficites kis­polgári filozófián rágcsáló szellemi­ség helyett, a nagy összefüggéseket és harmóniát feltáró, széles hori­zontokat átfogó valami, az ember jobbik énjét idéző, örök naiv lelké­hez szóló — tehát az isteni igazsá­got megközelítő — mondanivalójá­val. Melyből a tiszta élet, az er­kölcsi egészség, friss áramlásának zúgása csap ki. Ezen értékrendszeren nyugvó művészetszemlélet volna eljövendő — ismétlem, ha a jelek nem csal­nak —, messze tekintő felismerések felé elkötelezett korban, melynek kapujában egészséges szellemi neve­lést, a testi és lelki fegyverzet töké­letesítését, a szüntelenül nyugatias­­kodó egyoldalúság hely­ett legsajá­tosabb szemléletünk jegyében meg­indítandó lelki terápiát sürget író, szociológus és politikus. A színház, mely mindenkor a társadalompoli­tikai problémák vetülete is volt, varázslatos­­ lehetőségeivel a töme­gek lelki struktúrájának hatékony formálója (sugárzó homlokának ez királynői dísze) nem maradhat ide­gen a megújhodás tényezőinek ki­­formálói között. Hiszen jelentősége, a Vart pour Vart elvén láthatóan éppen az, hogy a széles rétegeket milyen szintre emeli és milyen ma­gasságban tartja­ val egyaránt. Az üzleti haszon­lesésre beállított gépezet rég kisza­kadt a színházi mélykultúra talajá­ból, feladta a magasabbrendű élet formálását, a nagy célok iránti ér­zék felkeltését munkáló legősibb célkitűzéseit. A kereslet és kínálat egymásrahatásában óhatatlanul sat­­nyul probléma és típusszemlélete, a „műintézet“ észrevétlen a szóra­koztató üzem szintjére nem gondosan stafirozott siklik, en­mise en i scene-jén elsüllyedt ősi hagyomá­­­nyainkból és élményeinkből sok minden, egyebek közt a Nő is, az édesanya tüneményes asszonyisága, stb., stb., helyüket a preparált fan­tom hiperkultusza foglalja el, szexuálpatológiai áramlásának fóku­sz­ában — ha jól emlékszem­­­­ lessingi inkarnációval: „Ein sein befrackter, ein weich verpachter, nicht ganz intakter Karaktert. Ol­dalági rokonai az infantilis Char­meur, kinek megvesztegető beállí­tottságában a gyávaság férfi­­furfangnak, kisebb-nagyobb árulásai diplomatikus rátermettségnek minő­sülnek. A nagyhangú szószátyárko­­dásiban a biztonság és életrevalóság triumpfál, a tartózkodó szemérmes őszinték felett. S mialatt bokázva kapaszkodik a ranglétrán, nem­ ép­pen a morál győzelmét zengi, ők és népes hozzátartozóik, a körülöt­tük kialakult problémakörrel, vetü­­letei annak a közízlésnek, amely a keresztény etika legellentétesebb pólusát sugározza. Lelki habitusu­kat egyik kiváló egyházbölcselőnk abban fogalmazta meg: „Nem isme­rik Murillót, Van Dyck-ot, Pasteurt vagy Liebiget, de annál jobban Pierre Blanchart-t vagy Pola Negrit. Nem tudják, hány métert tesz meg a fény egy másodperc alatt, de azt igen, hány másodperc alatt úszták a stafétát. Nem ismerik Bruxellest vagy Szófiát, nem is érdekli őket, de Hollywoodnak még az utcáit is ismerik. Ez az a szellem, mely tíz­szer annyit ír Lapjában egy huszad­rangú színésznőről, mint az északi sark felfedezőjéről.“ A felület érintésével, ezek a szó­rakoztató üzem szüntelenül ön­magába visszatérő Orfeusz-motívu­­mai. „Ez az Orfeusz nem a boldog­ság és harmónia szépségét pengeti, nem a renaissance derült világnéze­tét, nem a barokk titáni erőfeszíté­sét sugározza­, de legkevésbbé a magyar gondolat mély kultúráját zengi. Ez az Orfeusz megfeledke­zett korszerű hivatásáról, amikor a szkeptikus világnézet szellemi csa­padékát permetezve, a tömegek­ lelki struktúráját a dekadencia je­gyében formálja és sekélyesíti. Az új színigazgató kendőzetlen portréja A szórakoztató üzem éléről elso­dorta az idő a hivatás fehér izzását sugárzó alkotó színigazgatót, a homo divinus-t, ki az impulzív am­bíció, az állandó mozgás és újra­kezdés jegyében felszínre hozza a magasabbrendű elméleti követel­mény és művészlehetőség szintézi­sét. Helyét a homo oeconomicus foglalta el, kinek egyoldalú mérleg­­bölcselő szemlélete zárja el a kilá­tást a valóban mély kultúrát jelentő színpadművészeti lehetőségek lé­giója elől. (Hogy csak a feltűnően mellőzött orosz, olasz­­ és német klasszikus és nem klasszikus re­mekművekre utaljak.) Ezzel a til­tott műtéttel, mely egyébként nagy­fokú színházi sarlatanizmust és mű­vészerkölcsi fogyatékosságot is je­lent, a közönség — centrálisan táp­lált színházkultúránk adottsága mellett, mindenekelőtt a vidéki kö­zönség — színházszemléletének és igényének, tehát kultúrájának ki­alakulásában tátongó hézagok sza­kadtak. E folyamatnak szabad szemmel is látható képlete színház­kultúránk döbbenetes sorvadása és az a zsákutca, melyből a vészkijá­rást a vagon tételekben ránk zúdított francia perifériális tápanyag, ma­gyar vonatkozásban a Bubus és tár­sai jelentik (Coleur local). Ugyan­ezen tőből fakadt szemlélet sekélye­ 1 sü­t kifelé — a tetszetősség jegyé­­­ben —, ahelyett, hogy mélyítené be­felé a magyar gondolat mély kultú­ráját is. A homo oeconomicus mérleg­bölcselő személyében egy tőlünk és ősi színházi életformánktól vadide­gen species tevékenykedett itt (vég­rehajtó, ügyvéd, szeszgyáros, ló­­szakértő, filmügynök — káprázatos gyorsasággal váltva egymást az igazgatói székben), ki a bizonytalan kezdőlépések után, melyeket a bérbevett művészeti vezető karján Feltétlen kételkedés helyett hit, esztétika helyett erkölcs Színházi figuráink ZÁRT TÁRGYALÁS ♦ Iasnády ♦ BROADWAY 9 mrarr \ BORDY BELLA, SZILASSY, KISS MANY!, LATABÁR CSEREBERE ELIT * SIMPLON ♦ CORVIN ■ —--------------------------------------­lett meg, szempillantások alatt interjú-alannyá, szakértővé vedlett, majd felvilágosodott despotává, ki privát ízléséhez szabott munkatár­saival végeredményében az egyete­mes magyar színházkultúra arcula­tát kiformáló ténykedést űzött. El­képzelései emberekről és értékekről felette homályosak. Atavisztikus ösztönnel nyúlt át az Óceánon, a Brodway neonfényes szellemi táp­anyaga felé, hogy ide átplántálja. (Lelki oppozícióba menekült a gon­dolatra, hogy a közbeeső Burgszín­­h­ázat, melynek konstruktív szín­házi kultúrája régibb és értékál­lóbb, mint egész Amerika, legalább feltételes megállónak használja.) Művészi hitvallásának kedvenc ves­­­szőparipája a politikamentes szín­ház. Nem tudja persze, hogy ilyen sohasem volt. Beaumarchaistől Mo­­litzig, Shakespearetől Shawig a tár­sadalomformáló kérdések, legutóbb a szocializmus és a nőemancipáció problémái tükröződtek a színházak játékrendjében, persze másodlagos elemként. Hivatott vezetők gondo­san ügyeltek arra, hogy az elsődle­ges szempont, a művészeti, a poli­tika árjához túl közel ne jusson. De a plutokrácia részére épített páholy­sor is politikum volt. De áttelepí­tette az új színigazgató, ősi szín­házi életformánkat összezúzva, egyebek közt a felléptidíjas rend­szert, ijesztően antiszociális esélyei­vel, amivel a magyar színészt a vándorkomédiások nyomorúságának közvetlen szomszédságába lód tolta. Mindezt olyan lelki és gazdasági adottságokból összetevődött világ­ból, ahol — hogy egyebet ne mond­jak — ismeretlen a déli harangszó és ahol a karácsonyfát délelőtt gyújtják... Az ő öncélú műsor­­politikai szemlélete a kivételes rangú magyar színjátszást is egy­oldalú játékstílusba kényszerítené, a dolgok természeténél fogva. Al­kotó lendületét, a különböző stílu­sok felé kiteljesedni kívánó vágyát, legfőbb hivatásbeli kötelességét, hogy folyton megújuló kifejezési formákkal szolgálja a szellemet, a francia naturalizmus külsőségeinek, mint egyedül üdvözítő, de már ha­zájában is konvencióvá fakult mo­dorába préselte. A különböző stílu­sokat átfogó, az átlényegülés misz­tériumát celebráló művész helyébe — akarva, nem akarva — a rutinig lép, ki az egyoldalúság taposómal­mában a lelki kellékeket kapásból ölti magára a ruhatári kellékekkel együtt. Ezen az úton nem alakul­nak stílusok, de nem őrződnek ha­gyományok sem: az együttes he­lyébe a sztár lép, a zsivajnélküli szépségek harmóniáját az önjubiláló exhibicionizmus váltja fel, ennek jótékony takarója alatt foglalja el, helyét napjaink uralkodó csillaga, a — megengedettnél egy árnyalattal mohóbb és több árnyalattal tolako­dóbb — dilettantizmus. Milyen művészetet akarunk De formai vonatkozásban is fel­merül egy s más, mely a közkeletű jelszavak újraszabásával.. a keresz­tény etika útját determinálná. Hogy művészi szabadosság, mely üzleti öncélt takar, nem azonos a művészi szabadsággal. Hogy más a művé­­szetpolitikai tervszerűséggel felépí­tett műsor és más a repertoir. (Ez utóbbin például vallásos tárgyú da­rab felváltva szerepel a cochonné­­riával, fifty-fifty alapon.) Hogy leg­magasabb etikai principium: ki­alakult értékeknek töretlen épség­ben való megőrzése és nemzeti szel­lemben való fokozása, szemben az üzleti mérlegbölcselettel való keze­léssel (melynek megbízhatósága egyenértékű a tenyérből olvasással). Hogy az elü­zletesedett szempontok útvesztőjében összekuszált egyéni helyzetek a harmonikus művészi élet szintézisébe beépítendők volná­nak. „Hogy a kasztbeli hamisítások­hoz simuló opportunizmusnál — a siker és művészi érték bántó arány­talansága a „szakirodalom“ tükré­ben torzítva — előbbrevaló az er­kölcsi bátorság és önállóság szó­kimondása. Hogy a hagyományok útján önmagunk előbbrevaló a folyton újratalálása nyugatias­­kodó egyoldalúságnál“, stb., stb. A szavak igazi értelmét és a foga­lom tisztaságát jószándékúan kö­vetve, a problémát az elmondottak­ban látom megközelíthetőnek. A hang tán rikoltóbb a kelleténél. De a probléma éle így tán érzékeltet­­tebben rajzolódik ki­ az avatatlanok előtt is. A „féderes hintó“ poggyásza, me­­lyet meredek útján magával visz, nem kevés, nem is könnyű. Parádés kocsisa a gyeplőt erős és avatott kézzel fogja. Tragikus gonddal ne­hezedik rá sohasem szunnyadó lel­­kiismerete, ezernyi érdek és törek­vés zsinórmértékét megvonni, a ké­pességek rangsorára építve a meg­újhodás roppant épületét. Petur daca feszül a keblében, Tiborc szo­ciális együttérzése zakatol a szívé­ben (a hamleti töprengés egy kicsit messze esett tőle). Utján, melynek célja lehanyatlott színházkultúránk tekintélyét a magasba emelni, a magyar színészek rendíthetetlen bi­zalma kíséri, de mert óhatatlanul amolyanok is akadnak, valaki a ka­nyarban a fülébe súgta: Quanto fan tanto­sa. Ami a tengely másik végé­nek szólásmódján valahogy így hangzik: Das wenn und aber ist ein schlimmer Hort, entweder oder sei Dein Heldenwort! Harsányi Rezső Tegnapok felé Hol vagyok a tegnaptól! Még hajómból Felkéktü­kt a gömbölyű dombú partnak Rajza — s a titokzatos távolokból Zene hangzik, kik a parton maradtak, Kiállnak még utánam: álmaimnak Népe­­s barátok és távol szerelmek — Drága arcok!­oh, erőlködve hallgat Fülem — és a hang halkul és a ködnek árnya mindjobban szétterül: nem látni többet! S én állok s búcsúzom még — s nektek is már Álom ez arc tán; az isten megáldjon. Múltamnak árnyai! — engem a köd vár, S rejtélyes utam e kusza világon Nem visz többé közétek; de ne fájjon. Ha kérditek, hol van, akit ezernyi Szál kapcsolt veletek; száz kicsi vágyon Fut életetek itt, s ezt révbe vinni, Halk nyugalommal, célotok, enyém — a Semmi! Az ismeretlen árjai bomolva Hívnak, s hazárd vegútnak sejtve táncát. Hajóm kürtő!; oh, drágák, s ködbe oldva, Szemem még látja hű arcotok árnyát, S a földi lánc mondhatlan hiúságát Hányja lelkem: in­g a határtalanba Hjijlú vízen már hidegfényű sávját Nyújtja az est­e s én fülledt, néma pírja Felé szánt utamon búcsúzom, íme, sírva! FODOR JÓZSEF

Next