Magyar Nemzet, 1941. április (4. évfolyam, 74-97. szám)

1941-04-01 / 74. szám

ICE DD, 1941 ÁPRILIS 1. ______________________________Magyar Nemzet Páncélos áttörés a Weygand-vonalon „Panzerdurchbruch an der Wey­gandlinie“ címen írt Edwin Erich Dhinger igen tanulságos cikket a Jénában megjelenő Das XX. Jahr­hundert című német folyóiratban. Válságos órákat ír le Dwinger alább következő — kivonatosan közölt — cikkében is. Már a lengyelországi háború első napjaiban, amikor a német páncé­losok kiváló eredményei ismeretessé váltak, megírtuk, hogy az előretörő gépesített csapatok jó ideig rend­kívüli veszélyek között lebegnek. Minden oldalról körülveszi őket az ellenség és ha ez fölkészült az ilyen mély­ áttörésekre, elvághatja után-Június 5-én Amiensből délnek, Bre­­teuil felé menet, megállottunk annál az úriháznál, amelyet a támadás első időszakában nekünk harci szállásul kijelöltek. Bementünk ebbe a jól ápolt modern villába. Az ebédlőt gyorsan az első vezérkari tiszt munkaszobá­jává alakítottuk át. A kihúzott asztal rögtön tele volt térképekkel. E szoba üvegezett télikertre nyílt. Kimentem , és körülnéztem. Az országúton az előnyomulás ismert élete zajlott. Jelentéstvivők szágul­dottak, lőszerkocsik dübörögtek, a gyalogság végeláthatatlan menetoszlop-­­ban kígyózott előttünk,, ismételten üvöltő gránátok óvatosságra intettek.. Amikor a vezérkari munkaszobába visszatértem, ezt különös csend ülte meg. A tábornok feltámasztott fejjel ült, az alezredes (1. vezérkari tiszt) szótlanul mért valamilyen, távolságot a térképen. Kimentem a télikertbe ,és kérdően tekintettem az első parancs­­őrtisztre: „Páncélos ezredeink áttör­tek, de lépten-nyomon erős ellen­állásba ütköznek. A gyalogság le­maradt. A franciák látszólag azt az új harci módszert alkalmazzák, hogy a páncélosokat végső ellenállás nélkül átengedik és mögöttük a védővonalat újból összezárják.“ Ebben a pillanatban szólt a telefon, az alezredes rögtön leakasztja a kagy­lót,, sokáig közbeszólás nélkül hallgat, majd rövid köszönettel visszaakasztja azt. „A páncélosok már húsz kilo­méterre áttörtek“, mondja azután, ,,újból kérdezik, ‘hol az ördögbe’ ma­radt a gyalogság?“ A tábornok feláll, körüljár a szobá­ban, majd hirtelen megáll: „Kém gyerekjáték ez a híres Weygand-vonal. Minden fal tele lőréssel, minden ház egy vár, hozzá még ezer helyen alá­aknázva és ezenfelül az óriási mély­ségű övezet.“ Miután gyalogságunkat a végsőkig megerősítettük, nem tehetünk mást, minthogy várjunk, amíg ez valahol áttör! ”– mondja az alezredes. A tábornok bólintott és újra leült. Dél felé végre megjött a jelentés, hogy most részben folyamatosan jut­nak előre, de egyes századok meg­szállításuktól és megsemmisítheti­k őket. Megírtuk azt is, hogy majd­­ csak később, a páncélos parancs­nokok visszaemlékezéseiből fogjuk megtudni, milyen lelki állapotban voltak elszigeteltségükben. Dwinger nem az előre robogó páncélosoknál, hanem a hadosztály­parancsnokságnál volt beosztva, nyilván mint ennek egyik parancs­­őrlisztje. De így is megismerke­dünk az első harcvonalon belül maradt parancsnokság válságos óráival. Most pedig átadjuk a szót a szer­zőnek: akadtak a zárótűzben, amelynek sűrű­sége a világháborúra emlékeztet. E mellett a térképből is látni lehetett, hogy a Weygand-vonal első faluja St. Fussen egy magaslaton fekszik, amely az 1870-es háború híres spi­­chereni magaslatához hasonlít. Nem­ mennék-e előre — mondja az alezre­des —, legalább a legközelebbi magas­latig, ahol páncélosaink kiinduló állása volt, tőlünk néhányezer mé­terre és körülnéznék? Előre mentem egy éppen előre­robogó gépkerékpáros üres mellék­kocsiján. Néhány perc múlva már fel­jutottam arra a hosszan elnyúló ma­gaslatra, amely Amiens elfoglalása után szükségképpen kiépített hídfőnk volt, amelyet gyalogságunk 14 napon át, amíg Calais-ig áttörtünk, minden visszafoglalási kísérlet ellen tartott. Előttem magaslott St. Fusien feje­delmien uralkodva a környéken. Ennek birtokáért folyt a harc. Köze­lemben feküdt egy ismerős tiszt, a gépkerékpárosok tartalékával és aggo­dalmas arckifejezéssel mondta nekem: „Dandárunk főerejét Sains felé, attól a magas részektől jobbra’ vetették be. Ott lent egy más hadosztály fiatal ezrede most veszi föl a tűzkeresztséget, nem csoda, ha még nem érti egészen az ilyen támadás csínyját-bínját! Legalább a gépkerékpárosokat enged­ték volna előre, ezek hamar fölnyitot­ták volna ezt a nehéz boltot.“ „Úgy mint Calais-nál!“ — mondtam mosolyogva. „De vigasztalódjál, nem akarnak benneteket kiszivattyúzni, az utolsó 1000 méter úgyis nektek ma­radt“ Ismét a térképbe néztem, majd a terepre. Ettől a Fusien-től balra tehát az egyik, jobbra a másik páncélos ezredü­nk tört át, ezek már rég eltűn­tek a magaslatok mögött, mélyen bent az ellenséges területen. Gyalogságunk alig jutott lépésenként előre, de ho­gyan is tehetné máskép ebben a gép­­puskatűzben, amely minden pajta fa­lából kilövel? Láttam, hogy órákon belül tábornokomnak­­ semmi döntőt nem , jelenthetek. Visszafelé mentem­ tehát, egy hátrafelé haladó utász ko­csiján. S homok úr, jelentem­ alázattal– mondja komora — „páncélosaink lő­szerellátása repülőgép útján ezidősze­­rint lehetetlent, mert ledobó készülé­keink nincsenek kéznél!“ Visszahívjuk ? A tábornok sokáig hallgatott, az alezredes, majd az őrnagy arcára ta­padt tekintete. „Akkor hát vissza­hívjuk?" —­ kérdezte végül. „Nem marad más hátra!“ — mondja az alezredes. — „Azonnal leadom szik­rabeszélőn, remélem, mindjárt elérem őket. Két óra múltán beáll az éj­szaka.“ „A legbolondabb dolog lesz, amit páncélosaink valaha véghez vittek“ — teszi hozzá az őrnagy, fejét csóválva. — „Csaknem lőszer nélkül még egyszer áttörni az ellenségen, az egész Y­ey­­gand-vonalat ezúttal hátulról le­taposni ...“ A parancsokat kiadták, megint csend lelt. Elnéztünk egymás mellett, majd­nem jól esett, hogy alkonyodni kez­dett és nem láttunk jól egymás sze­mébe. A feszü­ltség lassan kínzó lett. Ha legalább valamilyen kiegyenlítő hír jönne élülről, abból az átkozott St. Fusicnből... Még egy nyomasztó óra múlt el, végre a távbeszélő újból zümmögött és mindjárt beleszólt az alezredes a kagylóba, igazolva a jelen­tést: „A gépkerékpárosok behatoltak Fusicnbe .. Hirtelen felugrottunk székünkről) körülvettük az asztalt, mindenkinek egyszerre beszélnie kellett. Néhányan egymás kezét rázták, mások ok nél­kül nevettek. Az alezredes nyugodtan, jóságosan tekintett a fiatalabbakra. A tábornok is felállt, kipillantott az al­konyaiba és hallhatóan föllélegezve mondta,: „Éppen kapuzárás előtt, így hát holnap tovább megyünk. Most f­ár csak az hiányzik, hogy páncélo­saink épségben visszakerüljenek! Egyébként adja parancsba, holnap délelőtt harci szállásunk St. Fusien...“ Szinte csoda volt az, hogy máris nem akar oda­­menni. Legtöbbször mind­járt kirobog abba a faluba, amelyikbe az első katona beteszi lábát. Ha nem volna már éjjel, most is megtenné. Hamarosan vacsorához láttunk a futólagosan terített asztalon, amely­ről a térképeket félretoltuk. Az ango­loktól zsákmányolt utolsó jó falato­kat ettük, de közben csak páncélo­sainkra tudtunk gondolni... Éppen cigarettára gyújtottunk, amikor kívül­ről zaj hatolt be. A küldöncök fel­ugranak, keményen összeülik sarku­kat, ezt halljuk. Valaki hirtelen ki­nyitja az ajtót — a küszöbön meg­jelenik — a páncélosok ezredese ... Gyorsan a tábornok elé lép, tisz­teleg és nyugodt hangon jelenti: „A páncélosdandár éppen visszaérkezett, — csaknem veszteség nélkül a hátra­menetnél!“ A tábornok hirtelen meg­ragadja az ezredes kezét, sokáig rázza, majd mindkét vállára teszi kezét: „És most mesélje el...— mondja végül a meghatódottságtól fojtott hangon... * E cikkből láthatjuk mindenek­előtt, hogy a páncélos seregtestek­nek nem sikerült mindenütt oly mó­don áttörniük az ellenséges arcvona­lat, hogy a rést az utánuk jövő erők idejében kiszélesíthessék. Olyan mély áttörés pedig, amely hadsere­geket — az angolt és franciát — szét­szakított, például Abbevillenál, rit­kaság. Igaz ugyan, hogy a Weygand­­vonal megtámadásánál a német ve­zetés az előző harcmódtól eltérően nem a páncélos seregtestek előre­­küldé­sétől, hanem a rendszeres tü­zérségi előkészítéstől és a gyalogság támadásától várta az első sikert. A jelen esetben azonban mégis a pán­célos hadosztály tört át először az arcvonalon. Látjuk azt is, hogy a Weygand­­vonal minden futólagossága dacára komoly akadályt gördített a táma­dók útjába. A német csapatoknál uralkodó bajtársi szellem kedvesen ragyog ki Dwinger soraiból. dr. Tombor Jenő : Nem gyerekjáték a Weygaud-vonal! ny. ezredes A páncélosoknak elfogyott a lőszerük Amikor észrevétlenül a télikertbe értem, hadtestparancsnokunk éppen megérkezett. Egyik hadosztálytól a másikhoz kocsizott, mert ezen a na­pon át kellett törnünk. Ép­pen elszá­guldott, amikor a telefon különösen tartósan zümmögött. Az alezredes, mint mindig, nyugodtan levette a kagylót és egy cigarettát keresett. „Páncélosaink éppen most jelentik“, mondta azután a tábornoknak, „hogy 40 kilométerre előretörtek, már Ores­­maux előtt állnak, 38 ágyút és 11 páncélost elhárító ágyút megsemmisí­tettek, emellett 700 foglyot ejtettek.“ „Nagyszerű!“ — mondja a tábor­nok —, ruganyosan felugrott és ő is cigarettát keresett. Az alezredes néhány pillanatig hallgatott, mintha nem akarta volna egy kis ideig parancsnoka örömét megzavarni, de azután kelletlenül hozzáfűzte: „De most teljesen el vannak vágva, már csaknem semmi lőszerük nincs ...“ „Akkor lőszert oda!“ — mondta a tábornok nyugodtan, csaknem hide­gen, mint mindig. „Már csak repülőkkel lesz lehetsé­ges“ — mondta az alezredes elgon­dolkozva. „Kérem a 2. vezérkari tisz­tet“ — szólt a tábornok. Hamarosan gyors lépteket hallunk, megjött az őrnagy, akinek tréfás okossága közmondásos volt és láng­eszű volt minden utánpótlás megszer­zésében. Miután feszülten meghall­gatta, miről van, szó, szokásszerűen nyomatékosan mondta: „Azonnal pán­célos lőszert rakok fel, kikocsizom a repülőtérre és egy gépet Oresmeaux felé­ küldök,a hogy a lőszert a páncé­losok közé ledobja.“ — „Rendben van!“ — szólt a tábornok. „Kérek azonnal jelentést, hogyan ítéli meg a repülő a lehetőséget!“ Az őrnagy el­sietett. Házunk közelében néhány tucat­­méterre, még mindig gránátok vágód­tak be a kertbe és időnként finom földeső­­hullott a télikert üvegfalaira. „Tulajdonképpen egészen különös biztonságot, nyújtanak a gránátok ellen ennek a szép levelibéka-szek­rénynek nagy üvegtáblái!“ — mondta a kis hírszerző-tiszt egy közeli becsapó­dásnál. Vártunk. A támadás még mindig nem jutott előre, hamarosan besöté­tedik és az első nap elvész! Szívdobo­gást kaptunk, homlokunkon kiült a verejték,, amikor páncélosainkra gon­doltunk. Mi lesz velük? Most már semmi lőszerük sem lesz! Még­hozzá ilyen szép győzelem után! Végre megjött az őrnagy, de nem megszokott vidám ábrázatával. „Tá- saját magát, hanem azonnal vásárolja meg sorsjegyét az osztálysors játék április 5-én kezdődő új játékára. A nyeremények összege: több mint tízmillió pengő ne csallak A „Südostecho“ a nyilas mozgalomról és Szálasiról A bécsi Südostecho budapesti tudósítója, Just, tárgyilagos hely­zetképet nyújt olvasóinak a ma­gyar belpolitika mostani állásáról. Cikkében megemlékezik többek között a nyilas mozgalomról is és ezeket írja:­­• Eszmei tartalomban számos párhuzamos vonal áll fenn az Imrédy-csoport és a nyilaskeresz­­tesek között, amit többször ki­hangsúlyoztak és ami bizonyos együttműködéshez vezetett. A nyi­lasok mint egyetlen párt szeretnék megnyerni a maguk számára a tö­megeket. Ha szenvedélytelenül szemléljük az általuk elért ered­­ményt, úgy nem állíthatjuk, hogy­ pártvezérük, Szálasi megnyilatko­­zásaiban túlságosan szerencsés lett­ volna. Semmiképp sem tudták még tisztázni az égető kérdéseket, pél­dául a népiségi kérdést, formuláik nélkülözik a népies érthetőséget , toborzó erőt. A magyarok külön­­féle keleti tulajdonságai közül hiányzik náluk a miszticizmusra, való hajlam. A magyar messzite menően realisztikus beállítottságú^ A nyilaskeresztes párt népszerűsé­­gének csökkenése ebben rejlik* A „Tribuna Ardealului“ a transzilvanizmusról A Kolozsvárott megjelenő Tribuna Ardealului című lapban Gh. Dancus, a lap egyik munkatársa, figyelemre­méltó cikket írt a transzilvánizmus­­ról. Megállapítja, hogy az erdélyi románság számára fontos s kívánatos, hogy a transzilanizmus kérdésével minél behatóbban s alaposabban fog­lalkozzanak. „Gróf Teleki Pál miniszterelnök, aki nemcsak államférfi, hanem tu­dós és neves geopolitikus is —­ írja Dancus — s büszkén vallja magát erdélyinek, a transzilván kérdések és realitások legjobb ismerője és leglel­kesebb támogatói közé tartozik. A miniszterelnök számtalan beszédet tartott, melyben kategorikus vallomá­sokat és nyilatkozatokat tett a tran­­szilvanizmus értékéről és jelentőségé­ről s nemcsak e transzilvanizmus lé­nyegének megőrzéséről nyilatkozott, hanem arról is, hogy lehetőséget kell adni valamennyi nemzetiségnek, hogy szabadon kifejleszthessék és megerő­síthessék különleges tulajdonságai­kat és etnikai-szellemi értékeiket." Ez után a cikkíró rámutat arra, hogy az elmúlt két évtized alatt ma­gyar újságírók és írók különösképpen sokat foglalkoztak a transzilvaniz­­mussal. Foglalkoztak e kérdéssel a románok is, de most új figyelemmel kell a kérdés felé fordulni. Az arra illetékes román intellektueleknek nem csupán tanulmányozniuk kell a kér­dést, hanem a valóságok talaján mos­zogva, írniuk és beszélniük is kell róla. Megemlíti ez után a lap, hogy a románok közül Ion Chinezu jelen­legi kolozsvári román konzul ismeri legjobban — román—magyar vonat­kozásban — a magyar­ irodalmat és szellemi életet. Chinezu hosszú ideig hirdette is a két szomszéd nép közötti kultúrközeledés szükségességét Cikke végén. Dancus ismételten megállapítja, hogy a jövőben a transzilvanizmus céljaival és lényegével bővebben kell foglalkozni. A politikai kalandorok ellen beszéltek az Országos Gazdakör közgyűlésén Az annak idején még Nagyatádi Szabó István által alapított Országos Gazdakör elnökségének hívására a mezőgazdasági kiállítás alkalmából az ország minden részéből nagy gaz­datömegek gyűltek össze az ezévi rendes közgyűlésre. Nagyon jó be­nyomást keltett, midőn a szentesi és somogyi magyar gazdák barátságos szereidben és megértésben üdvözöl­ték a Soroksárról, Budaörsről és egyéb sváb községekből érkezett ki­küldötteket. A gyűlésen Sós Sándor izsáki gazda az­ ármegállapításokat kifogásolta, mert a jelenlegiek mellett a föld­műves gazdák nem találják meg szá­mításaikat. Ágocs Sándor szentesi kiküldött a vízitársulatok államosítá­sát követelte. Dr. Kussbach Ferenc a pestkör­nyéki gazdák képviseletében örömé­nek adott kifejezést afölött, hogy az Országos Gazdakör tevékenységével megvalósítja a szentistváni nemzeti egységet, mert tagjai távol tartják a gazdaközönséget lelkiismeretlen ka­landoroktól„ Követelte a főváros és környéke közti gazdasági szabad­­forgalom helyreállítását a főváros la­kossága élelmezésének feljavítása vé­gett, ugyanezen okokból a HÉV és MÁV tarifáinak szociális csökkenté­sét. Sági János a bortermelés rengeteg sok felügyeleti hatóságát kifogásolta. Kikelt a lelkiismeretlen vidéki poli­tikai kalandorok ellen. STANDARD aaariaandergast; johanes riemam, PAUL HÖRBIGE mMa&m­u! THEO UNGEN OMNIA Hernyóenyv)___ Ollavicsi) Húszkilós rendelésnél már bérmentve szállítja TÓZSA LAJOS vegyiüzem, KOLOZSVÁR, Vasút­ utca 4. 5 Borbély-Maczky főispán az idegen eszmék ellen Miskolcról jelentik: Vitéz Borbély- Maczky Emil, Borsod vármegye fő­ispánja Ózdon beszédet mondott és ennek során a következőket mon­dotta: — Óva intek mindenkit attól, hogy idegen eszméknek hódoljunk, mert a magyar talajból csak olyan fák vi­rágzanak ki, amelyek magyar rögből sarjadztak és amelyeket nem idegen­ből plántáltak ide. A nagyhatású beszédért Quirin Leó vezérigazgató, országgyűlési képviselő mondott köszönetet. Jód­o­brom - konyhasós gyógyfürdő az érelmeszesedés gyógyfürdője. Fürdőidény V. 10—IX. 30-ig. Olcsó előidényárak. Prospektust küld a Fürdőigazgatóság, Csizfü­rdői (Gömör m.). Gyorsvonaton közvetlen kocsi: Budapest Keleti pályaudvar— Fülek—Csizfürdő, menetidő­­ óra.

Next