Magyar Nemzet, 1941. augusztus (4. évfolyam, 174-198. szám)
1941-08-24 / 192. szám
10 A tampokcsársági, illetőségi sísarolásoknál fehér fotókópia a Nyutimikál: vagyok naív és nem hiszem, hogy egyetlen levél évtizedek keserű elfogultságait meg tudja változtatni. Hiszek azonban abban, hogy érdemes a fórumon látható néhány mögött megkeresni és megtalálni a sokakat. Hiszem, hogy érdemes is utánunk nyúlni. Nem valamiféle konspirációra. Manapság idebenn csak zöldek konspirálnak. Hanem azért, hogy az újjáépítés munkásai megleljenek bennünket is. Amíg még a széjjelnézés, a számbavétel és a jövő tervezgetése folyik csak. Mert ha a problémák a maguk irtózatos és évszázadokat determináló súlyokkal jelentkeznek majd, akkor már késő lenne. Addig kell megtalálnunk egymást és jó munkát végez, aki végre kifejti és kidolgozza, hogy miért vagyunk méltatlanul és érdemtelenül azok között, akikre a jógszándék sanda szemmel néz és akiktől a sokat, legtöbbet akarás nem akar semmit és akiktől a félelemnélküliség fél. Szeretném és boldoggá tenné, ha feloldódnék a merevség és megvédhetnék szemtől-szembe a bürokrácia országépítő becsületét. Szerkesztő urnak készéges híve Régi magyar szalagot sem tűztem gomblyukamba. Megmaradtam annak, akinek indultam és akinek a szülői ház elindított: magyarnak, r.. . matistának, építő akaratunak és ennélfogva — konzervatívnak. De viszont éppen az elmút évtizedek tanítottak meg arra, hogy a világpolitika változó hullámverései között egy ország csak akkor állhat meg a lábán, ha belül lelki egységbe forr minden rétege. Megtanultam, hogy nem lehet kihagyni sem a parasztot, sem a munkást az építő műből és viszont ha egyszer a paraszt és a muskáson isérül, hogy építsen, művének sikere attól függ, várjon maga mellett tudja-e a mechanizmus mozgatóját, a közhivatalnokot. Ne értsük félre. Szerkesztő uram, nem a különféle pártokban, hanem a munkában. És ezért fájlalom mélyen, hogy ez az összefogás nem vet számot velünk, kiselejtez minket magából, odaajándékoz a zöldednek, »leszámol velünk és elvet magától. Nem félek. Szerkesztő uram, a Doberdón tanultam meg azt, hogy ne féljek, én csak féltek, az országot féltem ettől az egyeldalóságtól. És az ország féltése nevében kérdezem: jól gondolkodnak-e a kirekesztők? A magam életével tehetek hitet amellett, hogy jogosulatlan előnyöket sohasem kerestem, a köz szolgálatát szolgálatnak fogtam fel és mindig két törvényt tartottam meg. Az írottat és azt, amely a lelkiismeretemben vagyon megírva. Soha nem hatalmaskodtam, soha helyzeti energiámban kedvemet nem leltem. Nemcsak jogszabályt hajtottam végre, de így mertem eközben nevelni is. Államfenntartónak éreztem magam, nem úgy, hogy az állam, amelyet fenntartok, részesítsen engem mindenki rovására előjogokban, hanem úgy, hogy az én feladatom csendben és hangtalanul — a fórumok mögött — fenntartani ezt a több mint ezeresztendős épületet és konzerválni benne azt, ami lényege, a törhetetlen magyarságot, minden idegen befolyással szemben. Példám azonban nem egyéni példa. Hivatali pályám fölöttesei és kartársaim között ez a túlnyomó többség. Kiki a maga helyén, a neki megadott tehetséggel szolgálja országát. Fáj nekem és fáj nekünk, hogy most, amikor belátható időn belül mindenki szolgálatára oly nagy szükség lesz, mindenki hűsége alv kemény próba alá kerül, a jövendő építők tudni sem akarnak rólunk. Pedig: minden országépítés, amely a bürokráciát kirekeszti, eleve is torz és hatástalan. Megszakítja a folyamatosságot, méhen gyökerező hagyományokat rombol, elkeserít és ellenállásra ösztönöz, egyszóval: veszélyezteti azt a nagy célt, amelyet szolgálni kell. Mindez? — ismétlem — nem félelmemben mondottam. Aki fél is nagy történelmi változásoktól, elveszett és műn jó munkája a jövőnek. Inkább figyelmeztetni akartam amíg nem késő. Nem Párta, 1911 augusztus. (A Magyar Nemzet tudósítójától.) A lengeruhás kis nők, de imitt-amot még az elegáns dámák is, mezítelen lábikrákkal lejtenek végig a boulevardokon, meg a Champs Elysées-n, illetve — legyünk igazságosak! — kendőzött harisnya-látszattal a lábukon. A ruhájuk még könnyű, nyári, de hetyke, kis kalap-fantáziájuk alatt már az jár az eszükben: milyen lesz az őszi divat? Valamikor, boldog béke idején ez volt Párizsban a legidőszerűbb kérdés augusztus kezdetén. A nagy divatszalonokban nyüzsgött az élet, a cégek lázasan igyekeztek megelőzni egymást új divattermésük bemutatásában. Ha nem többel, legalább egyetlen naptári „naphosszal“. A párizsi posta ilyenkor naponta százával indította útnak a divatbeszámolókat, szerte a nagyvilágba. Az idén már a tavaszi divatbemutatókat is néhány hetes késéssel tartották meg, az őszi divat még nagyobb késedelemmel fog „felvonulni“. Augusztus eleje helyett majd csak szeptember második felében és október elején. Az idén nincs szükség lázas sietésre. A háború elszalda a párizsi nagy divatszabóságok kiviteli lehetőségét. A világ nagyvárosai nem küld- s kelik ide divatköveteiket. Pedig , éppen a külföldi divatdiplomácia számára volt mindig sürgős az új divat bemutatása, a párizsi nők mit sem mulasztanak, ha csak szeptemberben tudják meg, mit fognak horídnni októbertől kezdve Most a párizsi divatipar Párizsnak dolgozik. Csak Párizsnak j óSz Cdáv. * a párizsi nőknek kri pótolniok az elmaradt külföldi vevőket. A tavaszi nyári idény alatt pótolták is Ennek köszönhető, hogy a divatipar az őszirromlás első esztendejének végén teljes vitalitással állja ez idők megpróbáltatását. Igaz, hogy ebben bizonyos kedvezmények is kollaboráltak a párizsi nőkkel. Hivatalos kedvezmények, amelyeket „a francia kormány, egyetértésben a megszálló hatóságokkal, biztosított a luxusszabóságok részére". Például — és elsősorban —: mentesítés a ruhajegy kényszere alól. Nyilvánvaló, hogy a párizsi asszonyok nem azértsereglettek ezen a nyáron nagyobb számban a Lucien Lelongok, Jean Lanvinek, Auxek, Worthok, Lehiaparellik és a többiek szalonjaiba, mintha közfelkiáltással elhatározták volna, hogy a női divat luxusiparát meg fogják menteni az éhenhalástóól, hanem azért, mert ott anélkül is rendelhettek ruhát, hogy előbb a polgármesteri hivatalban vásárlási engedélyért álljanak sorba. Mindegy! Az eredmény a fontos! Az, hogy a párizsi divatipar ma is él és alkot. És ez nemcsak annyit jelent, hogy nem maradt kenyér nélkül az a huszonöt-harmincezer ember, akinek a párizsi „hanté Couture“ és annak függvény-iparágai adtak kenyeret. Többről van szó. Arról, hogy sikerült megmenteni egy élő művészetet, azt a különös, rendkívül komplex művészetet, amely a szobrászat, festészet és mozdulat művészet elemeit vegyíti, amely ezen túl mindig valamely históriai igazságot egyesít a jelen realitásaival, amely az örök Éva eleven húsból való szobrát az élet minden új pillanata számára újra mintázza. Azt a művészetet, amely és hely szerves eleme az élő Párizsnak, mint a történelmi Párizsnak a Louvre, vagya Sainte Chapelle. de vitáig ,Sycrtk&Sai ezt tudják, vagy tudat alatt érzik s ezért most is várakozón tekintenek Párizs felé: milyennek mintázza meg a világ számára az 1941 -es őszi Évát? Csakhogy a divat alkotó mesterei a bemutató napjáig hét lakat alatt őrzik mesebeli titkaikat. A véletlen szerencsés szeszélye folytán mégis beszámolhatok — legalább is nagy vonalakban — a készülő őszi divatról. Íme: Az új őszi-téli divat legnagyobb meglepetése az lesz, hogy nem hoz meglepetésszerű változást. Karakterrét nem revolúció, hanem evolúció alakítja ki. Elveit a mai divat már magában hordja. Mint tudjuk, a tavaszi-nyári divatnak jellegzetességét a finoman megrajzolt derék, a megmintázott felsőtest és a feszesen beszorított csípőivelés hármas törvénye szabta meg, természetesen ezen belül az egyéni interpretáció végtelen változatával. Az így képződött divatkép vonala kifejezetten leányos volt, ami talán nem felelt meg minden nőnek. A vonal tehát módosulni, alakulni kezdett. A csípőre feszülő alj fölé holmi szellemesen kitanulmányozott drapéria került, dúsabb megjelenést kölcsönözvén a csípőtájnak, avagy bővebb lett a szoknya éspedig nem ferde harangszabásban, hanem a fonal mentén, egyenesen, ami húzott ráncolást kívánt a derékban. Ezek a ráncok éppen a csípőtájon adták a legdúsabb drapériát, lefelé fokozatosan elsimultak s ezzel olyan hatást adtak, mintha a szoknya elszűkülne a térdek körül. Szóval: enyhe ívelésű hordóra emlékeztettek. A megmintázott felsőtest és a vékony, karcsú derék ezzel az új szoknya-aszpektussal kiegészülve, megteremtette az amfóra sziluettet. Kás modellek, amelyek főképpen elől csoportosították a bőséget adó ráncokat, középkori szobrokra emlékeztető mozdulatot adtak a ruhának különösen profilban. Noha az eszközök különbözők, a ci 1 mindig ugyanaz: Nagyobb hűségt Disahh csípők! .4 leányos vonaltól a nőies vonal felé való fejlődés. Ő Stei dívú£p\o.g.tur'ii& Kosztüm kaznítszerű, hossziószárnyú kabáttal (Gh. Montaigne-modell) Amphora-sziluett Selyemruha csípőre boruló purtos övrésszel (Gh. Montaigne-modell) 11 c b ft s rádió * a í savít‚U^a r. yn h s * \ ■»r : kti - • in Animnob VASÁRNAP, 1941 AUGUSZTUS 24. Két (Víft az új őszi téli divat leglényegesebb alapelve. Persze, ennek az elvnek alkalmazását rendkívül sok változatban fogjuk látni. Ez természetes! Ca c‘est Paris! Húzott és lerakott ráncok, puffok s egyéb drapériák alkalmazása mellett biztos, hogy nagy keletje lesz a kazaknak, amely igen alkalmas arra, hogy dúsan a csípőkre borítvá, megadja azt a lágy, nőies vonalat, amelyet a fejlődés iránya a tavaszi, keményen leányos vonallal szemben követel. A szoknyák, aljak hossza nem változik. Valamivel térden alul érő lesz. Mint most is. (Eltekintse, egy-egy egyéni túlbuzgalomtól a térdmutogatásban.) Szóval elég rövid! A rövid szoknyát azonban, télíz idején, nagy újdonság: a kamász fogja kieegészíteni. Merem jósolni, hogy a divattörténelem az 1941—42-es téli évadot, mint a kamász fénykorét fogja elkönyvelni. Mert nem holmi unalmas,semleges lábszárvédőről lesz szó). Természetesen akad majd olyan is, de a nagy divat a ruhákkal harmonizáló, dekoratív kamása lesz. Éppolyan szerepe lesz az eleganciában, mint volt a tavasszal és a nyáron a megszámlálhatatlan kalapötletnek, vagy tán inkább . . . ötletkalapnak. A bundadivat kialakulását gazdasági szempontok döntik el. Nemes szőrmében nagy a hiány. A király, szőrme szerepét az idén a házinyú viszi. A szőrmések tehát az olcsó prémmel bélelt szövetkabátot fogják ajánlani. Közeledés a férfibunda felél Mindez azonban ma még a laboratóriumok mélyén forrá alakul. A nagy szakmok fogadótermeiben most nyári csend borul a selyempárnás székekre. „Kliens“ csak elvétve térül be, az is olyan, aki a letűnőben lévő divat modelljei közül próbál valamit kimenteni... olcsó pénzen. Spbie-ban. Cselvnyi Walleshausen Zsigáimul A horvát ügyvivő Bárdossy miniszterelnöknél A Magyar Távirati Iroda jelenti: dr. Bárdossy László, a külügyminisztérium vezetésével megbízott miniszterelnök szombaton fogadta Giaj Ivernek, a független horvát állam budapesti ügyvivőjének bemutatkozó látogatását, aki ez alkalommal átnyújtotta megbízólevelét. Dr. Gaj Ivó, a független horvát állam budapesti ügyvivője 1903-ban született Pozsegán. Pécsett a cisztercitáknál öt gimnáziumot végzett. Berlinben elvégezte a kereskedelmi akadémiát és utána jogi doktorátust szerzett a zágrábi egyetemen. Mint bíró működött a zágrábi törvényszéken és három évig teljesített szolgálatot. Később átment az ügyvédi pályára. Az új budapesti horvát követség első hivatalos aktusa után, amikor az új asztalít Horvátország első hivatalos küldöttségét fogadta Bárdossy László miniszterelnök és külügyminiszter, rá kell mutatnunk arra a hagyományos barátságra, amely a magyar és a horvát nép között évszázadokon keresztül fennállott. A horvát műnek a magyar történelem során mindig voltak hivatalos képviselői Magyarországon, akiknek magyarországi szereplése mély nyomokat hagyott a magyar történelem esemény dús lapjain. A magyar népnek, ha voltak is a horvát néppel ellentétei, azok átmeneti jellegű korszakok voltak, amelyet jóakarattal mindig rendezni lehetett. A tizenhetedik és a tizennyolcadik században a magyar és a horvát történelem annyira összefolyt, hogy a magyar szabadságharc vezérei egyúttal a horvát szabadságharc író nyíltai voltak. Most, amikor a horvát nép Pitapestre küldött képviselői hosszú történelmi viszontagságok után adják át megbítéslevelüket a magyar kormány külügyminiszterének, bízunk abban, hogy a magyar—horvát viszonyt semmi sem fogja megzavarni és a két idén továbbra is a hétcéi revisttműködés szellemében folytatja tört ■ttrlmi hivatását.