Magyar Nemzet, 1941. augusztus (4. évfolyam, 174-198. szám)

1941-08-24 / 192. szám

­ VASÁRNAP, 1941 AUGUSZTUS 24. . Magyar s­emzet Gogolák Lajos: Magyar színjátszás 1941-ben Országos érdeklődés követte a Szín­­m­űvészeti Kamara határozatát, mely­­ivel a budapesti színigazgatói engedé­lyek sorsáról intézkedett. A sok vitára okot adó testület intézkedéseivel nincs mit foglalkoznunk. Az egész kérdés­­komplexus hivatalos ügy, egy közjogi fokra emelt fórum hivatalos ügye, melybe alig lehet beleszólása a kívül álló személynek, még kevésbé az író­nak, lévén a Kamara ügymenete és gesztiója nem irodalom. A fennforgó kérdések nagy része különben is poli­tikum s így velük sem foglalkozunk; átengedjük az itteni szűkebb politikai kérdéseket annak a sorsnak, melyben ugyanis osztoznak, mint az országos, vagy világpolitika részletei. A szín­házi kérdés gazdasági és személyi vo­natkozásaihoz sincsen semmi közünk s éppen az irodalomra hivatkozón el­hárítjuk magunktól a Kamara magas ügyeibe való beleszólást. Nyájas olvasó, ezzel a teljes elfogu­latlansággal szólunk most Hozzád, mert érezzük, hogy akármilyen rossz és veszedelmes is legyen a világ kö­zöstől­ül, a színjátszás mégis érdekel. Igaz, hogy ez az érdeklődés most már aáig szól a nemzeti nyelv ügyének. Vagy a drámai művészetnek és a köl­tészetnek. De ezen mit sem csodálko­­­zunk. A nyájas olvasók és nézők tö­megét több ezredére inkább érdeklik iz művésznők bájai, vagy e bájos mű­vésznők magánélete. Bár ez utóbbi te­kintetben minden lehetőt elkövetnek a színházak és a színházi lapok kör­nyékén a nagyérdemű közönség szaba­tos kiszolgálására, mégis e műfaj kis­sé elszürkült, nem lévén különleges m­űvészi egyéniségeink, nagy tempera­mentumainak a színésznők, színészek között, akik polgári életük heroizmu­­sával, rendkívüliségével, szenvedélyeik szépségével magukra vonhatnák a figyelmet. Szürke világban élünk s e félhomályt nem világítják át nagy egyéniségek villanásai. Ahogy a szer­zők sem adnak éppenséggel módot arra, hogy a színészek közt valami nagy egyéniségek teremjenek... A direktorok még attól is óvakodnak, hogy régi klasszikus szerzőket adja­nak, mert hiszen e nehéz próbában valami kisülne; okvetlenül valami baj keverednék akár a rendezés, akár meg a színészi emberanyag körül; igazga­tók és színészek egyformán félnek, e magas és nehéz emberi és művészi próbatételektől. Holott a közönség ta­lán éppen ezekre vágynék... Úgy hisszük, szívesen venné, ha klasszi­kus irodalmi nevelését újrakezdenék. Pár évvel ezelőtt ez még nem volt így. Akkor éppen elég aktuális szerző zsongott, zajlott a színházak körül. Ma azonban nincsenek szerzők és nin­csenek témák. Akkor az aktuális szer­zők mulatságos mivolta feledtető a múlt nagy remekeit. A nagy remekek tiszta levegőjébe vágynék a közönség... De erre a nemes veze­tésre még az ország első színháza sem vállalkozik. Az ország első színháza inkább vállalja a kísérleti színház ■szerepét s ha klasszikus műveket ad, vagy rossz színészekkel, rossz rende­zésben adja elő azokat, vagy még­hozzá teljesen elpogványosítja szelle­müket különféle torz ötletekkel. De hagyjuk e panaszokat, kerekedjünk magunk is tisztább régiók felé. rében látjuk. Utáltuk a budapesti „körúti“ szellemet és színjátszást. S bár most az­t ünnepelhetnénk, hogy helyére az idők fordultával annak a nemzeti klasszicizmusnak szelleme emelkedik diadalmasan, melyet a budapesti nagyvárosiasság visszavo­nulásra kényszerített. Ezzel szemben mit látunk? A magyar nyelv kérdése, mondottuk előbb, változatlanul rosszul áll. S nem áll semmiképpen­ sem job­ban a szerzők, a színdarabok dolga. A körúti színjátszás eltűnt De szel­leme változatlanul itt él, örülünk, hogy számos mai szerző szóhoz jut­hat, de nem látunk köztük és a for­mul­t budapesti színjátszás szerzői kö­zött nagy különbséget, sem modorban, sem nyelvben, sem témákban. A foly­tonosságról derekasan gondoskodnak több-kevesebb tehetséggel, ötlettel Bókay, Innocent stb., stb. urak. Sze­retnék megkérdezni valamilyen tudós és pártatlan ítélőszéket, vájjon az ő széleskörű tevékenységük milyen mér­tékben illeszkedik bele irodalmunk egészébe és milyen mértékben szol­gálja a nemzeti szellemet, netalán­tán a keresztény erkölcsöt... Nem szállunk vitába afelől, vájjon az ilyen szerzők sikere mennyiben jogosult és mennyi­ben mértékadó; a közönségnek van számos rétege, mely nagyon vágynék a magasabb* szellemi termékek után s csak kénytelenül törődik bele a most divatos silányságokba, limoná­dékba, szentimentális, vágy­ etnográ­fiai keltezésekbe; az úgynevezett „na­gyobb rész" ízlése úgy sem volt soha döntő, hiszen nemrégiben éppen a nemzeti szellem védelmezői szóltak megvetéssel a budapesti közönség íz­lésér­ől és magatartásáról. Inkább Schiller Frigyest, az elvégre illetékes nagy német költőt és tragédiaírót idézzük, aki a vagy százötven éve megjelent Rheinische Thalia című folyóiratában úgy vélekedett, hogy a közdicséretre vágyó író a közönség szellemi gyengeségére építi a maga sikerét... Nemzeti színjátszás! Magasztos, messzi eszmény! Bár ne divatos frá­zisok, de a komoly teljesítmény dön­tenének sorsodról. S miközben annyit beszélnek nemzeti szellemről, nemzeti színjátszásról, tulajdonképpen senki sem kérdi meg, mi a nemzet, miben él a nemzeti géniusz? A nemzet dol­gozó, nagy tömegei mélyen hallgat­nak. A színházi világ tényezőinek nyilván nem is lehet közvetlen kap­csolatuk e messzi, tompa tömegekkel, az igazi nemzettel. Ma inkább arról van szó, hogy e réteg a nemzeti szel­lem letéteményesének érzi magát. S ez helyesen is volna így. A nemzeti műveltség mindig kevesek és válasz­tottak dolga volt. Csakhogy ma azt látjuk, hogy ez a nemzeti műveltség alig él az emberekben s a színházak tájékáról meg éppenséggel kihalt. A Kamara a maga hatáskörében nyilván igyekszik megtenni a magáét, ahogy már teheti. S a tehetés mértéke itt nem a közjogi hatály és az anyagi erő. De a szellemi folytonosság . . . Úgy érzi a Kamara, hogy rendelkezik a klasszikus magyar műveltséghez vezető folytonossággal? Ha igen, úgy jó. De ... A Kamara szóhoz juttatja a vidék erőit is. Helyes. Budapest­nek valóban össze kellene forrnia ezzel az országgal. Az igazi, az örök Magyarországgal. A Kamara mindent megtesz, íme, hogy a vidék érvénye­süljön. Az első magyar színigazgatók is a vidékről jöttek fel vagy száz-százöt­ven éve a fővárosba. A színigazgatók, színészek tették magyarrá és embe­rivé, sőt európaivá ezt a nagyvárost. Milyen nagy árnyakat idézett fel a Kamara! S azt is tudjuk, hogy a régi magyar színészek fogadókban, paj­tákban, kocsmák udvarán játszottak. Örömmel olvassuk hát, hogy egy nagy fővárosi színház bérlete egy vi­déki vendéglősnek jutott osztályré­szül. Nem nagyszerű példaadás, nem útmutatás ez, nem­ szimbóluma a jö­vőnek? Változatlanul a ne­ kem bírunk szabadulni attól a gondolattól, hogy a magyar színját­szás ügyének ma is változatlanul „nemzeti színjátszásnak“ kell lennie. Nincs szüksége ma is a régi magyar színészek, írók heroizmusára és fel­­sőbbséges szellemére szerzőnek, mű­vésznek egyaránt? Sőt éppen a kor szükségletei követelnék ezt a fölényes és előkelő emberséget, melynek ma színházi világunkban annyira híjá­val vagyunk. Avagy talán nem szo­rulna ma is védelmeztetésre a magyar nyelv a színjátszás tekintetében, mint száz évvel ezelőtt? Igen, sokan joggal okolják nyelvünk megrontásáért a kö­zelmúlt budapesti, polgári színjátszá­sát. De ez a kor már régen messzi tűnt. S mégis mit látunk? Új szerzők, új színészek, új egyéniségek jelentek meg s a magunk részéről csak helye­selhetjük a méltányos váltógazdasá­got, ha az a tehetség és a művészet erőivel hivalkodhatik. De színhá­zainkban azért változatlanul rosszul beszélnek magyarul. Színészeinknek nincsen tiszta ejtésük , vagy hadar­nak, vagy selypítenek, vagy affektál­­nak és torzul deklamálnak. Az ország első színpada itt is előljár; a Nemzeti Színház klasszikus beszédkultúráját teljesen lerontotta a mostani szellem, mely a szavalás és a beszéd tisztasága helyett annál több súlyt helyez min­denféle kulisszákra, fényhatásokra, sőt az igen idejét múlt avantgárdista színjátszásból tanult vetítésekre, való­sággal nem egyszer körüli filmszínhá­zat csinálván az ország méltóságteljes első teátrumából. A Nemzeti Színház beszédkultúrájának hanyatlása párhu­­ ­zeti színjátszásért zamosan haladt a klasszikus és iro­dalmi szerzők kiszorításával. Holott mégis csak a nemzeti irodalom és a világirodalom nagy­ értékeinek szolgá­lata lenne e színház feladata. Az or­szág első színpada méltón osztozik kö­zműves­ségünk mai sorsában; a nemzeti klasszicizmus értékeit elha­nyagoljuk, sőt megvetjük, idejük múlt dolgoknak tartjuk a magyar szel­lem s a világirodalom na­gy termé­keit; az egyéniség helyett itt van a világítási effektus és a már a maga korában is kínos meiningeni módszer összekeverve egy hebehurgya avant­­gardizmussal; a tehetség és a szellem, a magyar és az európai múlt folyto­nossága egyre jobban háttérbe szorul. Nem a haladás és fejlődés ellen beszélünk. Sőt éppen a haladás érde­kében! A haladás és a tiszta hagyo­mányok szintéziséért emelünk szót. S még valamiért: a nemzeti színját­szásért ... A nemzeti színjátszás ügye pedig szerintünk a tiszta klasszicitást és a nagy magyar és emberi értékek szolgálatát jelentené. Nem lehet tisz­tán magyar és „nemzeti“, ami érték­telen, zavaros és ízléstelen. Nem lehet „nemzeti“, ami középszerű. A magyar történelemből tudjuk, e nemzet sorsa folytonos erőfeszítés a szellem magas­sága és az értelem világossága felé. A színház is egyik szárnya volt egyko­ron e szab­­fl­­útor lendületnek. A tiszta és hagyományos nemzeti szelle­met azonban sehol sem találjuk a magyar színjátszás környékén. Per­sze, mi nemzeti szellemen még Gyulai Pál vagy Péterfy Jenő, Ambrus Zol­tán szellemét értjük. Az igazi szellemi folytonosság !bocsássanak meg nekünk, ha ez­zel a magas kritikai mértékkel okve­­tetlenkedünk. A Színművészet­i Ka­mara is a nemzeti szellemet akarja szolgálni. De nem hisszük, hogy a Kamara minden gesztié­ja azonosítható volna művészi tekintetben a nemzet­tel. A Kamara elrendezte a mostani szempontok szerint a színházak ügyét. De ezzel rendben van-e a nemzeti irodalom és a nemzeti szellem dolga? Bennünket elsősorban ez érdekel. A nemzeti szellem mértéke a színház tekintetében a klasszikus nemzeti műveltség jelenléte. Nem hisszük, hogy a Kamara választmányában résztvevő táncos komikus, vidéki igaz­gató stb. urak, valamint az elnök úr olyan feltétlen letéteményesei lennné­­nek Gyulai Pál, Bajza József, Vörös­marty szellemének. Abban sem va­gyunk egyébként biztosak, hogy olyan biztos hitvallói-e a mai európai mű­veltségnek. Mi ugyanis nem tartozunk azok közé, akik a változás és változ­tatás lényegét egyedül a személyese­ AHó! fél, hogy nem fér el ilyen kis helyen? Hallgasson ránk, adjon túl megint, régi bútorán — csak rossz, régi emlékeit veszti el velük —, válasszon ki készletünkből egy modern kombinált összeállítást. Szinte megnő a lakása, mert minden szoba kettős szerepet kap. Modern bútoraink dekoratív egyszerűségükkel, praktikus be­osztásukkal többet nyújtanak, mint amennyit vár tőlük. — Ezért mondja minden vevőnk, hogy MDCS eS / ei/9Af­ e*T vn. itÁKÓ ezt -­úr 7c­ - 7+ Egy osztály védelmébe is Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Nagyon hosszú ideje van már annak, hogy igénytelen soraim­mal nem zavartam a magyar jö­vendőt mentő Magyar Nemzet szerkesztőségét. Ha most mégis és újból írásra kényszerülök, ak­kor a megbántott igazságérzet adta hozzá az impulzust. Az igazságérzetne­k minden korban, de főleg történelmi vál­ságok korában sok oka van arra, hogy megbántódjék és ha az a kategorikus imperativus, amely úgy benne kell hogy legyen mindnyájunk szívében, mint ahogy fejünk fölött boltozódik a csillagos ég, minden alkalommal megszólalásra kényszerítene min­denkit, az emberi történelem még inkább az volna, ami való­jában: hangzavarok, sóhajtások és kiáltások végtelen sora. önző módon tehát nem a minden korban megbán­tott humánum mai bántott­­sága miatt emelek szót. Kis élet-lámpánk pislogása nem elég nagy fény ahhoz, hogy messze világítson. Én tehát csak a magam osztályának, a magyar köztisztviselőosztálynak hamis értékelése ellen emelek szót. A mi osztályunkat (ez az „osz­tály“ szó talán marxistáink szá­mára a jelen esetben nem eléggé pontos kategória). Szerkesztő uram, egyre több támadás éri. Innen is, onnan is. Támadják a szélsőjobb, a zöld ingek oldalá­ról. Támadják azért, mert őriz még magában régi hagyományo­kat, támadják önmagában és támadják összehasonlítva. Össze­hasonlítják azzal a néhány sze­­repvívő tagjával, aki e korszel­lemre pontosan és kínos érzé­kenységgel reagált, a neofiták buzgalmával túllicitálta önma­gát, nemcsak nem csinált titkot érzelmeiből, de rossznéven ve­szi, egyenesen sérti, ha nem akarják tudomásul venni róla, hogy minden vágya az, hogy másnak, újnak és engedel­mesnek lássák, engedelmesnek bizonyos irányítások és indula­tok felé, kérlelhetetlennek, aki minden egyes ügyben külön megméri, hogy mit kívánnak tőle ezek az ösztönök és indula­tok és kiszámított pontossággal, fél lépéssel mindig előbbre megy, ötleteket termel és azokat ki­­kiáltja a maga jogszabályának, rendszerré emeli a rögtönzést. ... dehát nem az a célom, Szerkesztő uram, hogy erről a néhány tu­­­catról portrét rajzoljak. A támadások másik oldala éppen azok részéről ér bennün­­ket, akik azt hiszik magukról, hogy a humánum kelyhének egyedüli hordozói. Amikor az új — és hibáitól megtisztult — Ma­gyarország építő szándékú intel­­lektusai valahol is megszólalnak, mindig azt latolgatják, hogy megvan-e és mennyiben van meg a munkásság és parasztság ösz­­szefogásának lehetősége, hol vég­­ződik a munkás és hol a paraszt, hallunk egészen idegen ideológia szerint felvetett kutak-kérdésről, hallunk a népi és az indusztriá­­li­s erők szintéziséről, de soha, sajnos soha, egyetlenegyszer sem hallottunk arról, hogy az ország­építésben milyen szerepe van és lehet-e szerepe a hivatalnoki osztálynak, amelyet nem a fog­lalkozás, hanem a megcsúfolás nevében neveznek bürokráciának. A zöldek támadása a legjobb erkölcsi bizonyítvány. Bizony, Szerkesztő uram, minden pozi­­tív hitem ellenére is kétségbees­nék most, a tényleges szolgálat­ból való kiválásom előtti utolsó esztendőkben, ha úgy látnám, hogy a néma Pártvezető Testvér beszédes satellesei bizalommal vannak irántam. Megrendülne életem munkájába vetett minden megelégedésem­, ha az Andrássy­­úton jó osztályzatot kapnék és kapnánk számosan. Másként van a másik oldal bi­zalmatlan hallgatásával, vagy po­zitív vádjával. Szerkesztő uram, én nem voltam az őszirózsa ün­neplői között. Márciusban piros Új modellek Nyári árak Alakítások Szent István-krt 23.­­

Next