Magyar Nemzet, 1941. október (4. évfolyam, 223-249. szám)

1941-10-14 / 234. szám

6 ról írta ezt, hanem rólunk, rólatok, akik egybegyülekeztetek, írta és sírta arról a magyarságról, amely­nek szintén a Gironde sorsa jut sok­szor a népek igaztalan köztársaságá­ban. Pethő Sándor hazafisága és humanizmusa E klasszikus szavak átvezetnek bennünket, hogy elmondjuk — har­madsorban­­— a távoli emberiség­nek is, ki volt Pethő Sándor? Az emberiségnek, amely ma egy ször­nyű determinizmus állapotában hányódik és amelynek jól eshet, ha figyelmeztetjük Iethő Sándor láto­­mányára, az öt vezető magas huma­nizmusra, mely nem irodalmi és letargikus alakzat, hanem a tevé­keny és termékeny szellemiség műve, amelyben van alkotó erő és makulátlanság, amely kifejezni bírta, hogy akkor van igazi élet, amikor a közösség nem követeli az egyéniség feláldozását és amikor a megvalósult közösség nem kívánja meg hiú túlzások érdekében az egyén hősi áldozatát, amely egy pil­lanatig sem tagadja, hogy a nem­zeti haza­fiság mellett van több, mint tíz század óta európai hazafi­­ság is és amely visszaemlékezik Emerson szavára, hogy a szabad­ság oly magas lény, akit időről­­időre újból meg kell hódítani, vi­szont a lánc, amelyet az egyik em­ber a másik ember kezére ver, a másik végén őt is rabul ejti. Fantázia ez? A szellem túlcsapon­­gása? Igen, fantázia, de reálfantá­ Zia. A történelmi tanultság, a köny­vekben duskálkodó ember, az essay­­nm­űvész pillantása ki a való eletbe. Peth­ő Sándornak ezt az emberibb emberségi vízióját egy magas tör­ténelmi szemlélet indította el, mely néha meredek és nekünk megmász­­h­alatlan volt, őt azonban képesí­tette, hogy a történelmi drámát mindig való szemmel, de mindig csúcsról, a nagy embereken keresz­tül nézze. A görög ókor a hősök imádatával kezdődik, az újkor, lé­nyege most a hősök megtalálása volna. A hősöké, akik Tolsztoj sze­rint a történelem címlapjai. A „Po­litikai arcképek“ és a „Viharos em­beröltő“ című köteteiben megjelen­tette nekünk ezeket a magyar tör­ténelmi címlapokat. Nemcsak újból fölfedezte számunkra a Macchia­­velliből merítő Zrínyit, viharos és mégis bölcs tanítását, mely nemzeti hadsereget követelt, hogy ne szaba­dítsa fel Budavárát a törököktől a német-római császárság egyedül, mert akkor úgy fog velünk bánni, mint meghódított tartománnyal. És felidézte Görgei nagy szellemét, meg­értette újból Deák kiegyezési alkal­mazkodását és megmagyarázta ne­künk új történeti s közírói művé­szettel a kortársi nagyok jelentősé­gét, elsősorban az ifjabb Andrássyt, akihez mikeskelemeni hűséggel ra­gaszkodott. Végtelenül boldog volt, amikor egyszer mástól hallotta a Hunyadiak hősi lélektanát, hogy az olasz condot­ierik kifinomodott és fölnagyult másai voltak, akik birtok­­tömegekre törekedve igyekeztek a családot a legmagasabbra emelni, a felséges lehetőségeket biztosító trónra emelni és balkáni hadi tak­tikával frissítették, fel az elhanyat­­lott magyar katonai rendszert és boldogan hallgatta, hogy például János Zsigmond, az első erdélyi fejedelem is nagynak indult, ma­gyarrá tette Kolozsvárt, Tordát és más városokat, nemcsak egyike volt a vallásszabadság nagy képviselői­nek, hanem a nagy európai re­­naissance-nak is, mint nyelvtudós, zenebarát, művészetszerető. E ma­gyar tehetség egyéni jólétet jelen­tett neki, így egyre több eszmény­hez és eszméhez jutott. Eszmények­hez és eszmékhez, amelyeknek ár­nyékában hirdetni meri az ember, hogy egyszer az utópiák is megvaló­sulnak, hisz kincs lehetetlenség. Napóleonnak van igaza, hogy a le­­hetetlenség­ réme az ingadozóknak és menedéke a gyáváknak, hogy az igazi ember nem riad vissza és a jövendőbe néz. Konstantin nagyher­ceg a zongorázó gyermek Chopin­től megkérdezte: miért emeled fel a szented állandóan az égre? Mi meg néha önmagunktól kérdeztük. Pethő meleg kék szeme ugyan miért is néz olyan messzire, mintha úgy emlékeznék a jövőről, akárha múlt lenne, mintha múlt s jövő közti tá­volságban akarná kinyilvánítani rendkívüli történelmi és emberi távlatát? Igen, ez a mi drága hő­sünk zsúfolt volt a történelemtől és ittas az istentől. Mintha azt akarta volna mindig mondani: az ember semmit sem kap meg örökre és nem lehet szabadulni az ősök örök ága és humanizmusa örökségétől. Mintha hirdette volna, hogy a hősöknek támogatni kell Istent idelent és jelentésekkel segí­teni odafent, mert ezt bizonyítja az emberiség lassú haladásának i­teme. Azonban Istennek ez a szolgálata nem történhet máskép, mint az egyé­niség szabad rendelkezésével, mely az emberi haladás legmagasabb alakja eddig és az összefüggésből nem utasítható ki többé. Az ember már a paradicsomban megkereste az­­ önrendelkezés mámorát és le-De mindez csak hideg történe­lem, bűvös jellemrajz. Mindez a tömegek szétszórt hitének csekély összefoglalása. Van sokkal neme­sebb, mélyebb és melegebb­ is: a ba­rátok és a hívők érzelmi tudósí­tása. Minden ily baráttól és hívőtől meglátott arckép Pethő Sándorról hódító és elbájoló. Én is látom sokfélekép e galériában. Először is a húszéves gyermeket Kolozs­várt, mikor a tudósok közt elnököl tanárának jubileumot rendezve és már akkor hordozva egy későbbi Pethő Sándornak minden vonását. Mert ő a Dunántúlról Erdélybe vándorolt, az erős katolikus a pro­testánsok, a nyílt ember a macchia­­vellista hegylakók,­ a nagy tágas magyar egység hívője az erdélyi kétlelkűség közt a racionalizmus és transszilvanizmus megismerésére. És annyira meglelt Erdéllyel, amelynek lelke ím itt pihen e mű­vészi sírkő vonalaiban is, hogy gyakran Erdélybe készü­lt élete de­lén és amikor a sors másodszor törte le Erdély felszabadulásának ajtajában, visszaköltözést tervezett abban a meggyőződésben, hogy beteg szivét és megsebzett lelkét ott meggyógyíthatja. Talán meg is gyógyította volna és akkor talán Erdély némasága is kevesebb volna. Aztán látom őt, mint ifjú ta­nárt, aki nem törődik vele, hogy osztálya mögött ott lappang az ókori rabszolga árnyéka és a kö­zépkori aszketizmus és az újkori szögletesség kelletlensége. A ma­gyar optimalesek szervezett rend­szerében bebizonyította: a költő le­tt az ember és a tanár is lehet ál­lamférfiú, ha tovább él, talán még pártvezér és felelős közigazgatás is. Bámulatos volt lapalapító és szer­kesztői tevékenysége, amint azt a régi Magyarság hagyatéka, ma fő­leg a Magyar Nemzet óriási szerepe jelzik. De legjobban bámultuk a csodát: az egyszerű származék mind külső, mind belső előkelősé­gét, amely természetesnek és szük­ségesnek látszott egy hatalmas iro­dalmi, politikai, emberi arisztokra­tizmus kíséretében. Apollói fej kel­lett ez igazi testi-lelki embernek a ritka kalokagathosz­ánérnak. Ez kapcsolódott benne a távoli nyugat hatásával, főleg a latin szépségű és angolszász mértéktartással. Élet­ mondott a kényelmes nyájember édeni engedelmességéről. Pethőben sugárzott az emberi méltóság e tu­data. Mintha ezt hirdette volna: jól tudjuk, mi szükséges, de a foly­tonos visszahullások miatt újra és újra kell küzdeni a jövőért és mintha követelte volna, hogy az emberiség szövetség és ne szövetkezet legyen megrakott fazekak körül, mialatt az irányított hivatás és az irányított helyeslés tölti be a lelkeket. A biza­lom és hit vakmerő követelésének tetemes hatalma buzgott benne, ő a dosztojevszkiji elvet képviselte: ami az emberiségnek messzire fekszik, az istenileg itt állhat a küszöbön, az ő cikkeiből és szavaiból szabadon felbúgott a magyar vox humánus művész volt és mégis puritán. Szereplő képessége, szervező ereje, történelmi képzelete, politikai ösz­töne, értelmi és érzelmi fenkölt­­sége ragyogó arcon a ragyogó lé­­lekből valósággal tündökölt, és ma­gyar lángolás volt a magyar törté­­nelmiségtől. A maga köré gyűjtött vaserőnek és a társadalmi alkal­mazkodásnak embere volt, egy­szerre a harckészség és emberi gyöngédség képviselője, megper­metezve a jóság gyöngyeivel. Ko­mor mosolya kifejezte mindezt az édes, fenkölt gazdagságot. Ezt a mosolyt, ezt a lelket nem lehetett megmásítani. Ez a lélek és ez a jellem sohasem az árnyékot és az ereszt kereste, hanem a förgeteget. Az indulási kor barátai sorban el­tolódtak tőle, míg ő egyenesen ment. És tömegek helyett az igazi nemzet annál inkább mögéje állt helyettük. Állandóan haladó vonal­ban vitte azokat, akik őt megértet­ték és követték. Bebizonyult, hogy a nagy embert nem az aulák, a páncélszekrények, a tömegek, nem a hatalom, de a vezérségre hivatott eliten át az igazi mély nemzeti és emberi erők viszik fölfelé. Ő az a rúgó volt, amely a nagy nyomás alatt nem törik meg, hanem összeszorul, hogy annál nagyobb erővel pattanjon. Mindez megnyilatkozott ragyogó, szenvedélyes, színes, egyéni stílusá­ban is, amely egészen olyan volt, mint a fülükkel is írni tudóké, a tudós, a közíró, a történelmi ok­tató jellegzetességétől átszőve. Stí­lus, amely hű kifejezője az ember­nek. Minden írásában a kemény magyar páthosz és a tömött líra búgott fel, a férfias gúny és igaz­ságos ostorozás, de az olvasó szép­­ségtudat is, egy önálló történetírás és egy új közírás biztonságának és méltóságának gazdag fegyverzete. Valóban e gazdag arcképcsarnokba jól illik bele a társasági ember képe. Ott is tanár, politikus, író és szónok a javából. Éjféli nap e má­sodik otthonban, amely gyújt és világít. Mindenüvé, ahová került, egy kör, egy jelleg, egy eszme, egy akarat, egy célzat fejlődött ki. Eb­ből a jelentőségből nőtt ki a felül­múlhatatlan. Mindenki tudja róla mennyit lutott-futott mások érde­kében ! Egy olyan csoda, mint amikor Budavárát a német-római had­erők felszabadítva, összelőtték Nagyboldogasszony templomát, az 1541-ben befalazott Mária-sz­obor teljes épségében és tisztaságában megjelent a romokban, mintegy jelezve, hogy az igazi nagyságok minden bűn, minden tévedés, min­den gyarlóság, minden rabszolga­ságba döntés és minden félre­­szorítotság ellenére is újból tud­ják közölni a szűzi tisztaság isteni rejtelmét. A mienk vagy örökrei Pethő Sándor, én meg vagyok róla győződve, hogy te széttépted ha­lotti szemfedődet, hogy rád nézve igaz a házsongárdi temető egyik jelmondata: nincs halál, csak élet. Te nem múlsz el jeltelenül hora­tiusi értelemben. Nyitva hagyjuk könyveidet. Mi hódolunk neked, mi megőrzőnk és mi átadunk té­ged az elkövetkező nemzedéknek. Látom őt sokfélekép a galériában... KEPP, 1941 OKTÓBER II. Magyar Nemzet Köszönet Erdély és az igaz magyarság nevében A barátság főkonzulja volt, ő lett az erdélyi irodalomnak szinte az első révkalauza és a szamos­­menti ismeretlen írónak, aki az erdélyi fájdalom és keserűség ki­kiáltását kutyájára bízta, ő terem­tett egy nagy nyilvánosságot. Ha nem szorultam volna félre az er­délyi közéletben, meg merném kö­szönni most neki Erdély nevében halhatatlan közreműködését. De annál inkább beszélhetek arról a barátról, aki úgyszólván a legtöbb tekintetben ellentéte volt neki és mégis zavartalanul együtt bírt ma­radni vele az eltérítő életben. Mert súlyos ellentét, ha az egyik Pázmány példájára nyugatról, a habsburgi érdek szempontjából nézi Erdély ügyét, a másik hazulról, Marti­­­uuzzi példájára egy függetlenülési esztme szempontjából; az egyik a történelmi jog alapján szoros uniót, a másik a kápolnai unió nyomán transszilvanizmust, az egyik a dunai magyar vezetést, a másik népi szövetkezést szeretne. Mert súlyos ellentét, ha egyik a kimondott és meg nem tisztult szabadelvűség ellensége a magyar keresztény építő­konzervatizmnu­s és új európaiság nevében, a másik a szabadelvű néphatalom erdélyi megfogalmazásának álmodója, az egyik szilárd reménykedő, a másik szilárd kételkedő. De nincs szaka­dék és eltávolodás, mert az ellen­téteken túl ott van a lehetőség, hogy minden igazi magyar, ti két szomszédvár, a két ősi réglét, az állítás és tagadás képviselője egy­azon imádatban, egyazon történeti küldetés hitében és egyazon törté­nelempolitikai látásban egyesül­jön. Pethő Sándor se meggyőző­dést, se vezért, se barátot, semmit se számított le soha.. A mások nemes képviselete most érthetően megszűnik s az ellenté­tek ellenére örökké ideforrasz­tott jóbarát most elkülönül: a maga részére veszi át az utolsó szó jogát . ,, Úgy érzem, van lehe­tőség, amelyben az emberi látás természetfölöttivé válik. Pethő Sándor, és látlak téged e viharos végtelenség mögött és én tudom, hogy Te meghallod a mi kiállá­sunkat: hie tua res agitur. Itt a te dolgodról van szó, a te eszméid akarnak érvényesülni és győzedel­meskedni! Téged immár az örökké­valóság görget. Ha igaz, hogy aki igazság nélkül indul, nem tér vissza, akkor az­ is igaz, hogy aki igazsággal indul, az mindig vissza­­tér közénk. Te már szentesü­lő Eszme és Szettem vagy ilyképp. A kopjakő A Kossuth, Batthyány, Ady szelle­mét idéző és nagyságuk emlékének hangulatát elővarázsló temető fő­útvonalának azon a részén, ahol Jókai most is szövi gyönyörű me­séit, már messziről megejti az em­bert a dunabogdányi andezitből készült kopjakő. A Sors hozta, hogy Pethő Sándor síremlékét éppen Jókai sírja mel­lől lehet megpillantani. A balaton­füredi szanatóriumban főszerkeszt­­őnk Jókai-regények és azok hősei­nek társaságában tette a maga szá­mára elviselhetővé a percek elvisel­­hetetlenségét. Utolsó szavai a nagy­szerű romantikus hősökről szól­tak . . . S a Jókai-hősök mellen egy másik olthatatlan szerelem égett benne. Ez Erdélyért égett, ahol fiatalon arra készült, hogy a ma­gyar múlt tudója legyen. Ezt a fia­talkori lángolást és utolsó napjai­nak nosztalgiáját hirdeti Pátzay Pál mesteri kopjaköve. Ősi motívumo­kat ábrázol: a földet, a napot, a csillagokat és a Hadúr jelét. És még egyet: a keresztet. Hiszen Pethő Sándort, mint a magyarság sorsá­nak kutatóját, mi sem jellemezte jobban, mint az, hogy a Keletet és a Nyugatot, a kopjafát és a keresz­tet egységbe h­otni akarta. Ezért a kopjakő sírján, mely Kelet felé mu­lat, ahol a székelyek az ősi temet­kezési jel alatt alusznak. Ezeknek a kopjafáknak nagy művészeti érté­kük van, mert maguk a székelyek faragták azokat. Az elhunyt férfi fölé lándzsaheggyel, az asszony és leány fölé liliomos dísszel ellátott kopjafát tettek. Az utóbbi években ez az ősi szokás egyre ritkul. Ta­lán Pethő sírjának kopjaköve fel­támasztja a régi szokást. A közigazgatási bizottságban az építési korlátozások enyhítését sürgették­­ A főváros közigazgatási bizottsága hétfőn délelőtt Karafiáth Jenő főpol­gármester elnöklésével ülést tartott. Széniig Károly polgármester jelenté­sét tárgyalták. Kuncze Lajos szólt hozzá elsőnek. Az építőangn­ghiánsról beszélt. Szerinte az építkezés az utóbbi időben azért lendült fel, mert a zsidó tőke igyekszik elbújni. Az építések korlátozásáról szóló rendel­kezés a közép- és kispolgárság szolid építkezését is megakadályozza. Indít­ványozta: a főváros feliratban kérte a kormánytól, hogy a korlátozó ren­delkezések ne vonatkozzanak a csa­ládi házakra és a két emeletnél na­gyobb társasházakra. Weyer Károly a Ferdinánd-híd építkezésének befeje­zését sürgette. Szerinte az új házak lakásának bérét azért állapítják meg aránylag magasan, m­ert az építkezési költségek is magasak. Érthető, ha a lakó a mostani rendkívüli időkben ingatlanokba menekül: nemcsak a zsidók, hanem a keresztények is in­gatlanokat vásárolnak és építkeznek, mert konzerválni akarják a vagyonu­kat. Ránóczi László felszólalása után K­aminnay Tivadar arról beszélt, meg kellene javítani a kenyér minőségét. Uniti Károly kérte, hogy a Kisipari Hitelintézet ötszáz pengő helyett ezer pengős kölcsönöket nyújtson a kisiparosoknak és kiskereskedőknek­ A lakásépítéssel kapcsolatban han­goztatta, hogy a szoba-konyhás laká­sok túlzott mértékű építése család­védelmi és­­társadalompolitikai szem­pontból helytelen. Két-háromszobás lakások építésére volna szükség. Usek­y Béla: A villamosok zsúfoltsá­gát az iskolák késői kezdésével nem lehet megoldani. Szükség van arra is, hogy a gyárak és nagyvállalatok munkakezdési időpontját megváltoz­tassák. Rengi Károly volt az utolsó felszólaló. Bédy László alpolgármester vála­szolt az elhangzott felszólalásokra. Arra nézve, hogy az építési korláto­zások ne vonatkozzanak a családi házakra, azt válaszolta, a kormány megtalálja majd a módját, hogy ezen a téren könnyítéseket engedélyezzen. Úgy látja, hogy a magángazdaság azért nem vállalkozik most már szí­vesen újabb lakások építésére, mie­­t nem találja meg minden esetben szá­­m­ításait. Nem tud arról, mintha a kormány lakbéremelésre gondolna. A főváros tűzifa- és szénellátása érde­kében minden lehetőt meg fog tenni,­­ háztartási alkalmazottal: kenyér­­adagjának felemelése érdekében a fő­város felterjesztést intézett a közellá­tási miniszterhez. I­I. Hibátlan-e a telefon-számológép ? 1. Tekintetes Szerkesztőség! Nagy érdeklődéssel olvastam le­ lap­juk múlt vasárnapi számában egyik előfizetőjük felhívását, aki elpana­szolja, hogy mint a budapesti táv­­b­eszélő előfizetője, évek óta pana­szolja a postaigazgatóságnál, hogy a neki számlázott befizetések száma havonként 10-40-nel több, mint az általa szigorúan jegyzett ténylegesen kezdeményezett beszélgetések száma. Panaszolja azután azt is, hogy semmi­féle vizsgálat nem vezetett eddig eredményre. Az úgy szóban, mint írásban ismételten tett panaszaira állandóan azt a választ kapta, hogy:­­„a számlálógép hibátlan". A felszólalással kapcsolatban én is jelenthetem azt, hogy vagy két év előtt nekem is hasonló vilu­m volt a telefonközpont illetékes sezrveivel, de eredményt én sem értem el. A kü­lönbség közöttem és a mai vasár­napi felszólaló között csak az, hogy nálam a nekem számlázott beszélge­téseim szánta havonként nem har­minc-negyvennel, hanem néha hatvan­­hetven-nyolcvannal, sőt egyszer száz­tízzel is több volt, mint az általam szigorúan jegyzett ténylegesen kezde­ményezett beszélgetések száma. Erre aztán úgy felháborodtam, hogy há­romhónapi levelezés, vizsgálat és hiába való ellenőrzés után, a telefon­­előfizetést egyszerűen megszüntettem. Egyébként nagy áldás lenne bizo­nyára sokak számára, ha e hibákat — bürokratikus eljárás helyett­­— egyszer ténylegesen és mindenkorra orvosolni is tudnák. Dr. Sebestyén Jenő református teológiai professzor. II. A Magyar Nemzet vasárnapi (októ­ber 5-i) számában a telefonbeszélge­tések számlálásával kapcsolatosan megjelent közleményhez a következő hozzáfűznivalóm van: Én 1. évi július 1- én vidékre utaztam és augusztus 29-éig voltam távol. Ezalatt lakásom le volt zárva, abban senki sem tartózkodott. En­nek dacára a szeptemb­eri távbeszélő­számlán a f. évi július 1 fiától augusztus 15-éig terjedő időze­tű darab kezdeményezett h­elyi beszél­getést tüntettek fel. (Orvos lévén, kötelező beszélgetés nincsen.) Pana­szomra szeptember 9-én állomásom­ról próbahívásokat eszközöltek, azóta az ügyről értesítést nem kap­tam. Eddig a telefon­beszélgetéseimet nem számláltam, de ez az egészen nyilvánvaló tévedés teljesen meg­ingatta a bizalmamat a központ ré­szér­ől történt szándéklás realitásában. Dr. Róna Endre, AL. Vilmos császár­ út 46.

Next