Magyar Nemzet, 1941. október (4. évfolyam, 223-249. szám)
1941-10-14 / 234. szám
6 ról írta ezt, hanem rólunk, rólatok, akik egybegyülekeztetek, írta és sírta arról a magyarságról, amelynek szintén a Gironde sorsa jut sokszor a népek igaztalan köztársaságában. Pethő Sándor hazafisága és humanizmusa E klasszikus szavak átvezetnek bennünket, hogy elmondjuk — harmadsorban— a távoli emberiségnek is, ki volt Pethő Sándor? Az emberiségnek, amely ma egy szörnyű determinizmus állapotában hányódik és amelynek jól eshet, ha figyelmeztetjük Iethő Sándor látományára, az öt vezető magas humanizmusra, mely nem irodalmi és letargikus alakzat, hanem a tevékeny és termékeny szellemiség műve, amelyben van alkotó erő és makulátlanság, amely kifejezni bírta, hogy akkor van igazi élet, amikor a közösség nem követeli az egyéniség feláldozását és amikor a megvalósult közösség nem kívánja meg hiú túlzások érdekében az egyén hősi áldozatát, amely egy pillanatig sem tagadja, hogy a nemzeti hazafiság mellett van több, mint tíz század óta európai hazafiság is és amely visszaemlékezik Emerson szavára, hogy a szabadság oly magas lény, akit időrőlidőre újból meg kell hódítani, viszont a lánc, amelyet az egyik ember a másik ember kezére ver, a másik végén őt is rabul ejti. Fantázia ez? A szellem túlcsapongása? Igen, fantázia, de reálfantá Zia. A történelmi tanultság, a könyvekben duskálkodó ember, az essaynművész pillantása ki a való eletbe. Pethő Sándornak ezt az emberibb emberségi vízióját egy magas történelmi szemlélet indította el, mely néha meredek és nekünk megmászhalatlan volt, őt azonban képesítette, hogy a történelmi drámát mindig való szemmel, de mindig csúcsról, a nagy embereken keresztül nézze. A görög ókor a hősök imádatával kezdődik, az újkor, lényege most a hősök megtalálása volna. A hősöké, akik Tolsztoj szerint a történelem címlapjai. A „Politikai arcképek“ és a „Viharos emberöltő“ című köteteiben megjelentette nekünk ezeket a magyar történelmi címlapokat. Nemcsak újból fölfedezte számunkra a Macchiavelliből merítő Zrínyit, viharos és mégis bölcs tanítását, mely nemzeti hadsereget követelt, hogy ne szabadítsa fel Budavárát a törököktől a német-római császárság egyedül, mert akkor úgy fog velünk bánni, mint meghódított tartománnyal. És felidézte Görgei nagy szellemét, megértette újból Deák kiegyezési alkalmazkodását és megmagyarázta nekünk új történeti s közírói művészettel a kortársi nagyok jelentőségét, elsősorban az ifjabb Andrássyt, akihez mikeskelemeni hűséggel ragaszkodott. Végtelenül boldog volt, amikor egyszer mástól hallotta a Hunyadiak hősi lélektanát, hogy az olasz condotierik kifinomodott és fölnagyult másai voltak, akik birtoktömegekre törekedve igyekeztek a családot a legmagasabbra emelni, a felséges lehetőségeket biztosító trónra emelni és balkáni hadi taktikával frissítették, fel az elhanyatlott magyar katonai rendszert és boldogan hallgatta, hogy például János Zsigmond, az első erdélyi fejedelem is nagynak indult, magyarrá tette Kolozsvárt, Tordát és más városokat, nemcsak egyike volt a vallásszabadság nagy képviselőinek, hanem a nagy európai renaissance-nak is, mint nyelvtudós, zenebarát, művészetszerető. E magyar tehetség egyéni jólétet jelentett neki, így egyre több eszményhez és eszméhez jutott. Eszményekhez és eszmékhez, amelyeknek árnyékában hirdetni meri az ember, hogy egyszer az utópiák is megvalósulnak, hisz kincs lehetetlenség. Napóleonnak van igaza, hogy a lehetetlenség réme az ingadozóknak és menedéke a gyáváknak, hogy az igazi ember nem riad vissza és a jövendőbe néz. Konstantin nagyherceg a zongorázó gyermek Chopintől megkérdezte: miért emeled fel a szented állandóan az égre? Mi meg néha önmagunktól kérdeztük. Pethő meleg kék szeme ugyan miért is néz olyan messzire, mintha úgy emlékeznék a jövőről, akárha múlt lenne, mintha múlt s jövő közti távolságban akarná kinyilvánítani rendkívüli történelmi és emberi távlatát? Igen, ez a mi drága hősünk zsúfolt volt a történelemtől és ittas az istentől. Mintha azt akarta volna mindig mondani: az ember semmit sem kap meg örökre és nem lehet szabadulni az ősök örök ága és humanizmusa örökségétől. Mintha hirdette volna, hogy a hősöknek támogatni kell Istent idelent és jelentésekkel segíteni odafent, mert ezt bizonyítja az emberiség lassú haladásának iteme. Azonban Istennek ez a szolgálata nem történhet máskép, mint az egyéniség szabad rendelkezésével, mely az emberi haladás legmagasabb alakja eddig és az összefüggésből nem utasítható ki többé. Az ember már a paradicsomban megkereste az önrendelkezés mámorát és le-De mindez csak hideg történelem, bűvös jellemrajz. Mindez a tömegek szétszórt hitének csekély összefoglalása. Van sokkal nemesebb, mélyebb és melegebb is: a barátok és a hívők érzelmi tudósítása. Minden ily baráttól és hívőtől meglátott arckép Pethő Sándorról hódító és elbájoló. Én is látom sokfélekép e galériában. Először is a húszéves gyermeket Kolozsvárt, mikor a tudósok közt elnököl tanárának jubileumot rendezve és már akkor hordozva egy későbbi Pethő Sándornak minden vonását. Mert ő a Dunántúlról Erdélybe vándorolt, az erős katolikus a protestánsok, a nyílt ember a macchiavellista hegylakók, a nagy tágas magyar egység hívője az erdélyi kétlelkűség közt a racionalizmus és transszilvanizmus megismerésére. És annyira meglelt Erdéllyel, amelynek lelke ím itt pihen e művészi sírkő vonalaiban is, hogy gyakran Erdélybe készült élete delén és amikor a sors másodszor törte le Erdély felszabadulásának ajtajában, visszaköltözést tervezett abban a meggyőződésben, hogy beteg szivét és megsebzett lelkét ott meggyógyíthatja. Talán meg is gyógyította volna és akkor talán Erdély némasága is kevesebb volna. Aztán látom őt, mint ifjú tanárt, aki nem törődik vele, hogy osztálya mögött ott lappang az ókori rabszolga árnyéka és a középkori aszketizmus és az újkori szögletesség kelletlensége. A magyar optimalesek szervezett rendszerében bebizonyította: a költő lett az ember és a tanár is lehet államférfiú, ha tovább él, talán még pártvezér és felelős közigazgatás is. Bámulatos volt lapalapító és szerkesztői tevékenysége, amint azt a régi Magyarság hagyatéka, ma főleg a Magyar Nemzet óriási szerepe jelzik. De legjobban bámultuk a csodát: az egyszerű származék mind külső, mind belső előkelőségét, amely természetesnek és szükségesnek látszott egy hatalmas irodalmi, politikai, emberi arisztokratizmus kíséretében. Apollói fej kellett ez igazi testi-lelki embernek a ritka kalokagathoszánérnak. Ez kapcsolódott benne a távoli nyugat hatásával, főleg a latin szépségű és angolszász mértéktartással. Élet mondott a kényelmes nyájember édeni engedelmességéről. Pethőben sugárzott az emberi méltóság e tudata. Mintha ezt hirdette volna: jól tudjuk, mi szükséges, de a folytonos visszahullások miatt újra és újra kell küzdeni a jövőért és mintha követelte volna, hogy az emberiség szövetség és ne szövetkezet legyen megrakott fazekak körül, mialatt az irányított hivatás és az irányított helyeslés tölti be a lelkeket. A bizalom és hit vakmerő követelésének tetemes hatalma buzgott benne, ő a dosztojevszkiji elvet képviselte: ami az emberiségnek messzire fekszik, az istenileg itt állhat a küszöbön, az ő cikkeiből és szavaiból szabadon felbúgott a magyar vox humánus művész volt és mégis puritán. Szereplő képessége, szervező ereje, történelmi képzelete, politikai ösztöne, értelmi és érzelmi fenköltsége ragyogó arcon a ragyogó lélekből valósággal tündökölt, és magyar lángolás volt a magyar történelmiségtől. A maga köré gyűjtött vaserőnek és a társadalmi alkalmazkodásnak embere volt, egyszerre a harckészség és emberi gyöngédség képviselője, megpermetezve a jóság gyöngyeivel. Komor mosolya kifejezte mindezt az édes, fenkölt gazdagságot. Ezt a mosolyt, ezt a lelket nem lehetett megmásítani. Ez a lélek és ez a jellem sohasem az árnyékot és az ereszt kereste, hanem a förgeteget. Az indulási kor barátai sorban eltolódtak tőle, míg ő egyenesen ment. És tömegek helyett az igazi nemzet annál inkább mögéje állt helyettük. Állandóan haladó vonalban vitte azokat, akik őt megértették és követték. Bebizonyult, hogy a nagy embert nem az aulák, a páncélszekrények, a tömegek, nem a hatalom, de a vezérségre hivatott eliten át az igazi mély nemzeti és emberi erők viszik fölfelé. Ő az a rúgó volt, amely a nagy nyomás alatt nem törik meg, hanem összeszorul, hogy annál nagyobb erővel pattanjon. Mindez megnyilatkozott ragyogó, szenvedélyes, színes, egyéni stílusában is, amely egészen olyan volt, mint a fülükkel is írni tudóké, a tudós, a közíró, a történelmi oktató jellegzetességétől átszőve. Stílus, amely hű kifejezője az embernek. Minden írásában a kemény magyar páthosz és a tömött líra búgott fel, a férfias gúny és igazságos ostorozás, de az olvasó szépségtudat is, egy önálló történetírás és egy új közírás biztonságának és méltóságának gazdag fegyverzete. Valóban e gazdag arcképcsarnokba jól illik bele a társasági ember képe. Ott is tanár, politikus, író és szónok a javából. Éjféli nap e második otthonban, amely gyújt és világít. Mindenüvé, ahová került, egy kör, egy jelleg, egy eszme, egy akarat, egy célzat fejlődött ki. Ebből a jelentőségből nőtt ki a felülmúlhatatlan. Mindenki tudja róla mennyit lutott-futott mások érdekében ! Egy olyan csoda, mint amikor Budavárát a német-római haderők felszabadítva, összelőtték Nagyboldogasszony templomát, az 1541-ben befalazott Mária-szobor teljes épségében és tisztaságában megjelent a romokban, mintegy jelezve, hogy az igazi nagyságok minden bűn, minden tévedés, minden gyarlóság, minden rabszolgaságba döntés és minden félreszorítotság ellenére is újból tudják közölni a szűzi tisztaság isteni rejtelmét. A mienk vagy örökrei Pethő Sándor, én meg vagyok róla győződve, hogy te széttépted halotti szemfedődet, hogy rád nézve igaz a házsongárdi temető egyik jelmondata: nincs halál, csak élet. Te nem múlsz el jeltelenül horatiusi értelemben. Nyitva hagyjuk könyveidet. Mi hódolunk neked, mi megőrzőnk és mi átadunk téged az elkövetkező nemzedéknek. Látom őt sokfélekép a galériában... KEPP, 1941 OKTÓBER II. Magyar Nemzet Köszönet Erdély és az igaz magyarság nevében A barátság főkonzulja volt, ő lett az erdélyi irodalomnak szinte az első révkalauza és a szamosmenti ismeretlen írónak, aki az erdélyi fájdalom és keserűség kikiáltását kutyájára bízta, ő teremtett egy nagy nyilvánosságot. Ha nem szorultam volna félre az erdélyi közéletben, meg merném köszönni most neki Erdély nevében halhatatlan közreműködését. De annál inkább beszélhetek arról a barátról, aki úgyszólván a legtöbb tekintetben ellentéte volt neki és mégis zavartalanul együtt bírt maradni vele az eltérítő életben. Mert súlyos ellentét, ha az egyik Pázmány példájára nyugatról, a habsburgi érdek szempontjából nézi Erdély ügyét, a másik hazulról, Martiuuzzi példájára egy függetlenülési esztme szempontjából; az egyik a történelmi jog alapján szoros uniót, a másik a kápolnai unió nyomán transszilvanizmust, az egyik a dunai magyar vezetést, a másik népi szövetkezést szeretne. Mert súlyos ellentét, ha egyik a kimondott és meg nem tisztult szabadelvűség ellensége a magyar keresztény építőkonzervatizmnus és új európaiság nevében, a másik a szabadelvű néphatalom erdélyi megfogalmazásának álmodója, az egyik szilárd reménykedő, a másik szilárd kételkedő. De nincs szakadék és eltávolodás, mert az ellentéteken túl ott van a lehetőség, hogy minden igazi magyar, ti két szomszédvár, a két ősi réglét, az állítás és tagadás képviselője egyazon imádatban, egyazon történeti küldetés hitében és egyazon történelempolitikai látásban egyesüljön. Pethő Sándor se meggyőződést, se vezért, se barátot, semmit se számított le soha.. A mások nemes képviselete most érthetően megszűnik s az ellentétek ellenére örökké ideforrasztott jóbarát most elkülönül: a maga részére veszi át az utolsó szó jogát . ,, Úgy érzem, van lehetőség, amelyben az emberi látás természetfölöttivé válik. Pethő Sándor, és látlak téged e viharos végtelenség mögött és én tudom, hogy Te meghallod a mi kiállásunkat: hie tua res agitur. Itt a te dolgodról van szó, a te eszméid akarnak érvényesülni és győzedelmeskedni! Téged immár az örökkévalóság görget. Ha igaz, hogy aki igazság nélkül indul, nem tér vissza, akkor az is igaz, hogy aki igazsággal indul, az mindig visszatér közénk. Te már szentesülő Eszme és Szettem vagy ilyképp. A kopjakő A Kossuth, Batthyány, Ady szellemét idéző és nagyságuk emlékének hangulatát elővarázsló temető főútvonalának azon a részén, ahol Jókai most is szövi gyönyörű meséit, már messziről megejti az embert a dunabogdányi andezitből készült kopjakő. A Sors hozta, hogy Pethő Sándor síremlékét éppen Jókai sírja mellől lehet megpillantani. A balatonfüredi szanatóriumban főszerkesztőnk Jókai-regények és azok hőseinek társaságában tette a maga számára elviselhetővé a percek elviselhetetlenségét. Utolsó szavai a nagyszerű romantikus hősökről szóltak . . . S a Jókai-hősök mellen egy másik olthatatlan szerelem égett benne. Ez Erdélyért égett, ahol fiatalon arra készült, hogy a magyar múlt tudója legyen. Ezt a fiatalkori lángolást és utolsó napjainak nosztalgiáját hirdeti Pátzay Pál mesteri kopjaköve. Ősi motívumokat ábrázol: a földet, a napot, a csillagokat és a Hadúr jelét. És még egyet: a keresztet. Hiszen Pethő Sándort, mint a magyarság sorsának kutatóját, mi sem jellemezte jobban, mint az, hogy a Keletet és a Nyugatot, a kopjafát és a keresztet egységbe hotni akarta. Ezért a kopjakő sírján, mely Kelet felé mulat, ahol a székelyek az ősi temetkezési jel alatt alusznak. Ezeknek a kopjafáknak nagy művészeti értékük van, mert maguk a székelyek faragták azokat. Az elhunyt férfi fölé lándzsaheggyel, az asszony és leány fölé liliomos dísszel ellátott kopjafát tettek. Az utóbbi években ez az ősi szokás egyre ritkul. Talán Pethő sírjának kopjaköve feltámasztja a régi szokást. A közigazgatási bizottságban az építési korlátozások enyhítését sürgették A főváros közigazgatási bizottsága hétfőn délelőtt Karafiáth Jenő főpolgármester elnöklésével ülést tartott. Széniig Károly polgármester jelentését tárgyalták. Kuncze Lajos szólt hozzá elsőnek. Az építőangnghiánsról beszélt. Szerinte az építkezés az utóbbi időben azért lendült fel, mert a zsidó tőke igyekszik elbújni. Az építések korlátozásáról szóló rendelkezés a közép- és kispolgárság szolid építkezését is megakadályozza. Indítványozta: a főváros feliratban kérte a kormánytól, hogy a korlátozó rendelkezések ne vonatkozzanak a családi házakra és a két emeletnél nagyobb társasházakra. Weyer Károly a Ferdinánd-híd építkezésének befejezését sürgette. Szerinte az új házak lakásának bérét azért állapítják meg aránylag magasan, mert az építkezési költségek is magasak. Érthető, ha a lakó a mostani rendkívüli időkben ingatlanokba menekül: nemcsak a zsidók, hanem a keresztények is ingatlanokat vásárolnak és építkeznek, mert konzerválni akarják a vagyonukat. Ránóczi László felszólalása után Kaminnay Tivadar arról beszélt, meg kellene javítani a kenyér minőségét. Uniti Károly kérte, hogy a Kisipari Hitelintézet ötszáz pengő helyett ezer pengős kölcsönöket nyújtson a kisiparosoknak és kiskereskedőknek A lakásépítéssel kapcsolatban hangoztatta, hogy a szoba-konyhás lakások túlzott mértékű építése családvédelmi éstársadalompolitikai szempontból helytelen. Két-háromszobás lakások építésére volna szükség. Useky Béla: A villamosok zsúfoltságát az iskolák késői kezdésével nem lehet megoldani. Szükség van arra is, hogy a gyárak és nagyvállalatok munkakezdési időpontját megváltoztassák. Rengi Károly volt az utolsó felszólaló. Bédy László alpolgármester válaszolt az elhangzott felszólalásokra. Arra nézve, hogy az építési korlátozások ne vonatkozzanak a családi házakra, azt válaszolta, a kormány megtalálja majd a módját, hogy ezen a téren könnyítéseket engedélyezzen. Úgy látja, hogy a magángazdaság azért nem vállalkozik most már szívesen újabb lakások építésére, miet nem találja meg minden esetben számításait. Nem tud arról, mintha a kormány lakbéremelésre gondolna. A főváros tűzifa- és szénellátása érdekében minden lehetőt meg fog tenni, háztartási alkalmazottal: kenyéradagjának felemelése érdekében a főváros felterjesztést intézett a közellátási miniszterhez. II. Hibátlan-e a telefon-számológép ? 1. Tekintetes Szerkesztőség! Nagy érdeklődéssel olvastam le lapjuk múlt vasárnapi számában egyik előfizetőjük felhívását, aki elpanaszolja, hogy mint a budapesti távbeszélő előfizetője, évek óta panaszolja a postaigazgatóságnál, hogy a neki számlázott befizetések száma havonként 10-40-nel több, mint az általa szigorúan jegyzett ténylegesen kezdeményezett beszélgetések száma. Panaszolja azután azt is, hogy semmiféle vizsgálat nem vezetett eddig eredményre. Az úgy szóban, mint írásban ismételten tett panaszaira állandóan azt a választ kapta, hogy:„a számlálógép hibátlan". A felszólalással kapcsolatban én is jelenthetem azt, hogy vagy két év előtt nekem is hasonló vilum volt a telefonközpont illetékes sezrveivel, de eredményt én sem értem el. A különbség közöttem és a mai vasárnapi felszólaló között csak az, hogy nálam a nekem számlázott beszélgetéseim szánta havonként nem harminc-negyvennel, hanem néha hatvanhetven-nyolcvannal, sőt egyszer száztízzel is több volt, mint az általam szigorúan jegyzett ténylegesen kezdeményezett beszélgetések száma. Erre aztán úgy felháborodtam, hogy háromhónapi levelezés, vizsgálat és hiába való ellenőrzés után, a telefonelőfizetést egyszerűen megszüntettem. Egyébként nagy áldás lenne bizonyára sokak számára, ha e hibákat — bürokratikus eljárás helyett— egyszer ténylegesen és mindenkorra orvosolni is tudnák. Dr. Sebestyén Jenő református teológiai professzor. II. A Magyar Nemzet vasárnapi (október 5-i) számában a telefonbeszélgetések számlálásával kapcsolatosan megjelent közleményhez a következő hozzáfűznivalóm van: Én 1. évi július 1- én vidékre utaztam és augusztus 29-éig voltam távol. Ezalatt lakásom le volt zárva, abban senki sem tartózkodott. Ennek dacára a szeptemberi távbeszélőszámlán a f. évi július 1 fiától augusztus 15-éig terjedő időzetű darab kezdeményezett helyi beszélgetést tüntettek fel. (Orvos lévén, kötelező beszélgetés nincsen.) Panaszomra szeptember 9-én állomásomról próbahívásokat eszközöltek, azóta az ügyről értesítést nem kaptam. Eddig a telefonbeszélgetéseimet nem számláltam, de ez az egészen nyilvánvaló tévedés teljesen megingatta a bizalmamat a központ részéről történt szándéklás realitásában. Dr. Róna Endre, AL. Vilmos császár út 46.