Magyar Nemzet, 1941. december (4. évfolyam, 275-297. szám)
1941-12-07 / 280. szám
: VASÁRNAP, IMI DECEMBER 1 mm . Magyar Nemzet Székfű Gyula: Műveltség és állam Régesrégen, Bethlen István mesebeli, tejjel-mézzel folyó korában kezdődött. Ez a korszak, tetepelvén és elfelejtvén a forradalmi rendetlenséget, s erőben bízván a jólét és polgári biztonság hosszú életében, sok mindent kitermelt, amit ma alig engedhetünk meg magunknak, s ami ha akkor ártalmatlan luxusnak tűnhetett fel, mai megnehezült helyzetünkben nem minden veszély nélküli lehet, ilyen ártatlan fényűzési cikk volt a turáni-szláv parasz láttam elképzelése, melyet tizenöthúsz éve vetettek fel álmodozó fiatalok, akik a „népet“ történeti és társadalmi realitásaiból kivetkőztetve, ártatlan, tisztalelkű pásztorok seregének nézték, s elhitték önmaguknak, hogy a világ egyszeriben megjavul és boldoggá lesz, ha a német Közép-Európától keletre lakó népek átalakulnak parasztállamokká, s egymással szövetkeznek. Említsük meg, hogy oly népekről volt szó, melyek alig néhány éve kötötték gúzsba a trianoni Magyarországot, s melyek köréből nemhogy nem emelkedett, egyetlen segítő kar, nem hallatszott egyetlen jó szó sem felénk, de minden tényleges adat arra mutatott, hogy ezeknek a népeknek nemcsak Intelligenciája, hanem parasztosztálya is felelős a gyűlölség légköréért, melyben nekünk akkor élnünk kellett. Magyar akácfák árnyékában gondtalanul hűsölő Titiusaink mindezt sem vették észre, mert bár Európa egy tekintélyes részének államrendszerét akarták átalakítani, mégsem voltak halvány fogalmaik sem az állam funkciójáról a népek életében, s meg voltak győződve, hogy rokokó pásztorruhába öltöztetett népi egyedek époly örök ünneppé fogják emelni atőlük szabályozandó állami életet, mint aminő volt — minden pásztorköltemény tanúság reá a Daphnisok és Chloék élete soha nem hervadó rózsák ölén, örökzöld pázsitszőnyegen. Fiataljaink az állam eredendő bűnétől, a hatalomtól mentes nemzetközi élet hordozóivá akarták avatni a magyar szegénység osztályait, amikor szomszédságunkban Radics és Hodzsa és annyi más agrárpártvezér éles politikai érzékkel harcolt, hogy parasztságát az államnak és hatalmi eszközeinek urává tegye. De ne féltsük fiataljainkat, hiszen a fiatalságot ritkán kell félteni attól, hogy amit lelkes álmaiban valóságnak néz és kíván, azt valamikor, férfias cselekvéssel megvalósítsa. A mi pacifista fiataljaink is, akik a világi bűnöktől mentes paraszti lelek millióira vélték alapíttatni Kelet-Európa új rendjét, azóta megtértek, Paulusból Saulussá vedlettek, s ma már minden valószínűség szerint nemcsak a hatalomnak, de az erőnek és erőszaknak is híveivé szegődtek. Machiavelli, mégpedig annak mai nyers, művészet, mesterség és emberség nélküli új kiadása azonban csak egyes képviselőit, csak eredeti felfedezőit e pasztorális államelméletnek hódíthatta meg; helyükbe folyvást újak tódulnak, akik immár tán kevesebb idealizmussal, mint az úttörők, de a momentán lehetőségek pontosabb számbavételével hiszik, hogy nemzeti, vagy ha úgy tetszik, népi műveltségünk államéletünktől független és fenntartható lesz akkor is, ha például önállóságunkról lemondanánk olyan magasabb egység érdekében, aminő volt a korábban elképzelt turáni-szláv paraszt államszövetség. Ma már alig hisz valaki az államélet furfangjaitól és gonoszságaitól mentesíthető ősi tiszta erkölcsű parasztállamban, s mindenki tudja, hogy a politizált paraszt, ha egyszer elérte a politizáltság ugyanazon fokát, melyen van az egykori nemesség és a polgárság évtizedek, több mint félszázad óta, semmivel sem fog erkölcsösebben viselkedni, mint más politizáló osztályok. A parasztromantika ez a formája végkép leáldozott, s elmúlásában talán annak is része van, hogy mind több oly egyéniséget szemlélhettünk, akik a parasztságból kilépve, politikai mezt öltöttek magukra s ez a politikai mez semmiben sem ütött el más osztályok politikai ruházatától. Az egyik parasztromantika csődje azonban nem akadályozta a másik parasztromantika kiteljesedését, amely folyamat, azt hiszem, most közeleg a tetőhöz, honnan nincs többé fölfelé út. A parasztnak mint ősi demiurgosnak minden történeti és társadalmi előzménytől független államalkotásában nem hiszünk többé, de annál inkább kizárólagos kultúratermő erejében. Ez is romantika ugyan, de aki az összefüggéseket ismeri, s aki főként tekintettel van a külföldi hatások roppant erős voltára, az nem csodálkozik ez új romantika széles elterjedésén, sem pedig azon, hogy hívei nem pacifisták többé, hanem a hatalom korszerű bálványozóiként nyilatkozataikban naponként a magyar föld színéről eltörléssel fenyegetik azt, aki még mindig nem fogadja el tanaikat. Vitatkozni ezért sem érdemes velük, pedig felfogásuk a népi kultúra kizárólagosságáról és egyedül értékes voltáról sokban érintkezik az államiakul műveltség elméletével. Mindkettő aránylag lényegtelennek tartja a nemzet történeti jellegű állami létét, abban alig szemlél mást, mint vezető osztályoknak, főuraknak és főpapoknak naponkénti haza- és népárulását, s így hajlandó lemondani a múltról és a történeti életről, erősen híven, hogy a népi kultúra növényi tenyészetként örök, fel nem tartóztatható és elsődleges, s ha ez így van , akkor a parasztság úgyis ki fogja termelni önmagából az igazi magyar műveltséget, s ebben nem akadályozhatja és befolyásolhatja az, hogy birtokában van-e a történet folyamán hagyományossá vált állami rekvizítumoknak, melyek e romantika szerint a legtöbb esetben úgyis csak a vezető rétegek függetlenségét biztosították, s ennek érdekében egyenesen az elnyomás eszközei voltak a parasztsággal szemben. Mondom, nehéz volna az ilyen felfogás híveivel vitatkozni, s ennek előfeltételeként be kellene előttük bizonyítanunk, hogy történeti múltúnk csakúgy, mint magas műveltségünk, egyformán oszthatatlan nemzeti és népi tulajdonunk és hogy a „feudális" múlt parasztellenes részleteit éppúgy kell hogy műveltté váló parasztságunk saját történetévé is fogadja, mint ahogyan szinte száz év óta saját történetét látja polgárságunk is ugyanezen feudális történetben, mely pedig mindenkor ugyanannyira polgárellenes is volt, mint akár parasztellenes. A parasztság mint széles réteg nem akkor lesz a magyarság kifejezője, ha lemond a történeti múltról és a magasabb társadalmi osztályok kultúrájáról — ha ezt tenné, a magyarság legnagyobb öncsonkítását végezné, amire még egyetlen nép történetében sem tudunk példát —, a magyar szellem és történet hordozójává csak akkor válhatnék, ha öntudatosan vállalná a múltat, ha megfeledkeznék a saját osztályjellegéről és azt kitágítva képes lenne legalább annyira magába olvasztani a gyakran ellenséges múltat, mint ahogyan tette ezt a polgárság, amikor a nemesség kezéből kivéve a szellemi vezetést, megalkotta múltunk és műveltségünk ma is érvényes történeti képét, melyben valóban kevés van az ő saját polgári mivoltából. A nép öntudatosodhatik, de osztálynál magasabb egységgé nem lehet, ha nem mond le a múltat illető ressentimentról és revindicaliókról; nemzetté csak akkor lesz a nép, ha vállalja és magáénak ismeri el az egész ezeréves magyar nemzetet, annak királyait, főpapjait, főurait és azok cselekedeteit és műveltségét akkor is, ha osztály szempontjából semmi dicséreteset sem talál bennük. Nincs benne kétség, hogy ha parasztságunk magyar műveltségében egyszer valóban öntudatossá lesz, az osztály szűk korlátait szétvetve, éppoly természetességgel fog nemzetté terebélyesedni, mint tette ezt a múlt század közepén a polgárság, s tenni fogja az ipari munkásság. A mai nehézségek nem állandóak, s el fognak múlni, mint azok az osztályváltó egyéniségek, akik a polgárságból parasztság felé nosztalgiázva a mai nehézségeknek tulajdonképpeni okozói. Nemzeti műveltség és nemzeti történet tényleg szétválaszthatatlanok egymástól. Az utóbbinak a gerince pedig az állam élete; olyan népnek, mely története folyamán nem tudott államalapításig eljutni, nincs is igazában nemzeti története, sem műveltsége; az ilyen nép nem több mint nép, azaz léte még csak a nemzetet megelőző stádiumban van. Államélet és állami öntudat nélkül nemzeti műveltség sincs, legfölebb technikai műveltség, melynek hiányzik az időbeli mértéke s ezzel történeti realitása is. Elég egy pillantást vetnünk nemzeti műveltségünk századaira, hogy világosan felismerjük állam és műveltség meg nem szakított összefüggéseit. Vannak egészen nyilvános, félre nem magyarázható kapcsolatok, így a magyar renaissance és humanizmus kapcsolata Corvin Mátyás és utódai államéletével, vagy Balassa Bálint és az egész végvári költészeté a török—magyar harcokkal, a kuruc költészeté az ország szétszakadásával, az idegen uralommal és Thököly meg Rákóczi egyesítési kísérleteivel. De újabb polgári és népi vagy nemzeti irodalmunknak is létfeltétele volt az állami múlt, s annak önállóságáért, függetlenségéért folytatott örök harcok és törekvések. Amint nemzeti öntudatunk első, középkori bizonyságai Anonymus és a Krónikák is állami lé RADIO I I =fi| :=j| r~- l/r- | GUMÓM TOTO ixtwwiYmes-toel | i i ...i-------az 1942-ES RÁDIÓKÉSZÜLÉKEK, ZENEGÉPEK, FÉNYKÉPEZŐGÉPEK ÓRIÁSI választékban jeötvédi 1893 nyarán látogatott el másodízben hozzánk Kneipp. Az egykorú újságok sokat írtak látogatásáról; ezekben sok olyan érdekes feljegyzést találunk, melyek a közönséget ma is nagyon érdeklik és ügyeimet lekötik. NAGY ESEMÉNY VOLT az az előadás, melyet Kneipp 1893. június 13-án a Margitszigeten tartott Budapestről és egész Magyarországról rengetegen gyűltek össze, hogy meghallgassák. Egyszerű polgárok, katonatisztek, előkelőségek. A felső vendéglő nagyterme kicsinek bizonyult, akkora volt az érdeklődők tömege. S beszéde végén szűnni nem akaró ünnepléssel köszönték meg neki azt, amit mondott és amit az emberiségnek adott: azt a jó tanítást, hogy mindenben tartsunk mértéket, éljünk természetszerűen és együnk-igyunk észszerűen. Sok régi bölcsességet elevenített fel előadásában Kneipp, de sok új tanítást is fűzött azokhoz. S később, mint munkás életének és fáradhatatlan tevékenységének koronáját, adta nekünk pompás felfedezését, a Kneipp malátakávét. Azt, amelynek minden kávézó asztalon ott a helye. Mint a természetes életmódhoz segítő egyik kiváló eszköznek, mert a Kneipp malátalftté. tf 9 mgJáigkávé, melyet most a Kneipp adott