Magyar Nemzet, 1942. március (5. évfolyam, 49-73. szám)
1942-03-03 / 50. szám
4 Szentimrei Jenő: Gyökereit keresi egy színház Kolozsvár, március. A kolozsvári Nemzeti Színház eredeti bemutatóval kedveskedik, megújhodása óta első ízben. Rémség György ittorti/iuzri-drámáját hozza ki Turay igazgatóval a címszerepben. A bemutató megint jó alkalom, hogy a jó kolozsváriak alaposan átvitassák az egész színház-ügyet, mely tagadhatatlanul keresztben fekszik itt az úgynevezett közvélemény gyomrában, -h hogy miért, arra nem könnyű rájönni. Ahány emberrel beszélsz, annyi oldalról, annyiféle érdek és látószög metszőpontjából fogsz türelmetlen kifakadásokat hallani. — Ha már eredeti bemutatót hoznak, miért nem erdélyi szerzőtől? — Ha erdélyi szerzőnek nincs kész darabja, miért nem préselnek ki belőle? Ha a gyanútlan direktor Színre akarta hozni Harsányi Kálmán Ellák-ját, megrovási kalandban részesült, hogy miért nem hozza inkább a Bánffy Miklós Attlla-drámáját, az is van olyan jó s azonfelül erdélyi. Másoldalról: ha már Harsányit mutat be, miért hoz Kálmántól egy „nehéz történelmi drámát“, mikor ott van Zsolt, akit még itteni újságíró korából ismernek a kolozsváriak s az „olyan jó könnyű darabokat“ tud írni. A direktor nagykészségesen megígéri, hogy rövidesen a Bánffy-féle Affia-drámát is kihozza s hogy enyhítse addig is a türelmetlenek ránkórját, bemutatja Harsányi Zsolt vígjátékát, a Zenélő órá-t. Ebbe megint a helyi sajtó akaszkodik bele, hogy van Harsányinak ennél jobb darabja is. A bérlők szintén elégedetlenek: nekik nem kosztümös darab kellett Harsányi Zsolttól. Nyakig vannak már a kosztümös darabokkal. Valami jó mai társadalmi vígjáték kellene vagy finom énekes játék, jó operett. Ez is meglesz, készségeskedik a direktor, mire az a baj, hogy miért éppen a Gyergyói bál-t hozta, miért nem valami kedves, régi nagyoperettet vagy valami egészen újat. Erdélyben az irredenta-eresztékkel készült hamisleveseknek nincs sok becsületük. Ha egy előadásra beülsz a nézőtérre és szünet közben mosolygó arcú ismerősökkel találkozol, meg vagy győződve, hogy nincs itt semmi baj. Férj és feleség egymással versenyt dicsérik az előadást, a kiállítást, a zenekart, a karmestert, a balettet. — Ó, az operaelőadások igazán nem hagynak kívánnivalót. Hanem a próza igen, de prózaelőadások alatt is csak elégedett arcokat lehet látni a foyerban. Lelkesen hangoztatják hogy ez az előadás valóban kitűnő A díszletek, mint mindig, fővárosi színvonalat képviselnek, a rendezés jó tempóban pergeti a darabot és a színészek estéről-estére fejlődnek. — De minek az a rengeteg művészi személyzet? Fél éve játszik a társulat és vannak kitűnő tagok, akik még szóhoz sem jutottak. Micsoda pazarlás pénzben és tehetségekben! Valami baj tehát mindig van, még akkor is, amikor látszatra minden a legjobb kerékvágásban menne. A színpad is érzi ezt. Megtörténik, hogy két egymásutáni estén pontosan, kellő helyen robbannak a nyíltszíni tapsok, mint jól időzített srapnel. Harmadik este hiába poentíroz ugyanott a színész, a taps kimarad és másutt robban, ahol senki se várná. — Mi volt ez? — merednek egymásra a színfalak mögött. A régi ügyelő kinéz a kémlelő lyukon .— Ma sok őskolozsvári ül a nézőtéren. Ezek másutt tapsolnak ám, nem ott, ahol ti akarjátok. Melyik utat válassza most egy kis ország második számú nemzeti színháza, újonnan visszatért országrészen, félig vidéken, magának főváros-szerepkört igénylő közművelődési központban? És milyen utat válasszon ma, 1012 koratavaszán, mikor a világ négy sarka lángban áll és még pusztítóbb viharok bekövetkezését jósolja minden mértékadó államférfia? Ez bizony fogas kérdés, de mégis minden ezen múlik. Modern sorstragédia játszódik le itt, melynek minden részvétünket megérdemlő hőse a színigazgató, ki lelkes ember, jó színész, hűséges kolozsvári bennszülött, tele jószándékkal, előzékenységgel, kollegialitással, míg felfelé simulékony és szolgálatkész, engedelmes eszköz. Mégis minden panasz, minden jogos vagy alaptalan kifogás az ő személye köré fül össze. Talán éppen azért, mert jó, mert szíves, mert előzékeny, mert mindenkinek kedvére szeretne tenni és ezzel valójában, senkinek sem tud száz százalékig a kedvére tenni. Tojástáncot kénytelen járni frakkban, lakkcipőben, megvesztegetően nyájas mosollyal. Hol van itt a baj ? kérdezte a napokban egy előkelő budapesti színházi ember, aki néhány estén beült a nézőtérre, jó előadásokat látott és nem tudta elképzelni, miért hall minden bokorból kifogást és rágcsáló megjegyzéseket a színház ellen? Mindezeket elmondták neki jónéhányan, de úgy éreztem, még mindig nem talált senki a szög fejére. Pedig fontos volna, hogy Kolozsvárott ne legyen baj a színház körül, ahol éppen ma társadalomépítő és egybeforrasztó feladata lenne a színjátszásnak, ha ... — Ha volnának megfelelő darabok — nyögtem ki pótlólag. — Ez nem lehet ok, mikor Budapest összes színházai neki játszanak. Tíz színház műsordarabjai közül egy jó műsort csak össze lehetne állítani. Nem akartam hangosan kimondani, hogy ez nem olyan biztos. A budapesti színházak is, ha komoly sikert akarnak, Slauptmannt kénytelenek felújítani vagy Pirandello őrült grófjának maszkjában mondatják el véleményüket épelméjű édes mindnyájunkról. Néhányat aludtam azóta és elolvastam közben Esztergár Lajos pécsi polgármester érdekes tervezetét a városában megindított műveltségterjesztő mozgalomról. Két mondata különösen megragadta figyelmemet. „Az újjalakodt színház fontos kultúrmissziós szerepét csak úgy töltheti be, ha össze tud forrni a tájnak kultúrájával és telkével, ha tagjai a társadalomba beolvadnak, hogy megismerjék gondolkozásmódját, s szokásait és az élettel folytatott küzdelmeit. Csak így tud előadásával lelkéhez férkőzni és így teheti vonzóbbá a színházi előadásokat a közönség széles rétegei előtt.“ Abban volna tehát a hiba, hogy ez a színház gyökértelen és talajtalan ebben a társadalomban. Nem a város életéből szervesen kinőtt intézmény. Nem ebből a talajból szívta fel életnedveit és nem egyetlen gondja, hogy lombokban, árnyékban, virágban, gyümölcsökben ennek a talajnak fizesse vissza mindazt, amit tőle kapott, míg gyümölcshozóvá serdülhetett. Kolozsvár, nem véletlenül, most ünnepli Szentgyörgyi István születésének századik évfordulóját. Ez az ünnep egészen és csaknem kizárólag ennek a különös lelki felépítésű városnak az ünnepe. Szentgyörgyi attól a perctől, hogy a farkas utcai rivalda deszkáira lelte a lábát, örök hűséget esküdött Kolozsvárnak. Jöhettek rossz napok és jó napok, jöhettek kecsegtetőnél kecsegtetőbb szerződtetési ajánlatok. Szana Tamástól Ambrus Zoltánig jó félszázad minden neves színibírálója kötelességének ismerte, hogy tanulmányokban foglalkozzék a csodálatos színész művészi mélységének, nagy egyszerűségének titkával. Szentgyörgyi mégsem szédült meg. .z maradt, aki volt, kispolgár a kispolgárok között a Széchenyi-téri kocsmákban, kertész és gyümölcsösgazda, Donátúli szomszédok büszkesége. A hentesek sal valádé-koszorúkkal tisztelték meg születésnapján, a hóstátiak levesbe való zöldséggel és más kerti veteményekkel. Kiki úgy hozta neki tálcán a szívét, olyan egyszerűen, olyan önként értetődően, ahogyan ez az istenáldotta nagy művész a művészetét mérte számukra. Szemre olyan volt, mint ők, de jelenlétébenmindenkinek éreznie kellett, hogy nem közönséges halandó fog most vele kezet. Pedig az üres művészgögből nem volt helye semmi — lefelé. Csak azoknak vetett oda foghegyről egy-egy lesajnáló megjegyzést, akik hatalmukat szerették volna fitogtatni vele szemben. Akiket nem becsült, ha semmi különös oka nem volt rá, hogy becsülni tudja őket. De egy jó szóval, egy tisztességtudó gesztussal örök időkre le lehetett venni a lábáról. Szentgyörgyi István évtizede nem ágál a kolozsvári Színpadon. Mai pályatársai jól tették, hogy elzarándokoltak sírjához a százados évfordulón. Tőle sok mindent meg-, tanulhatnak azok is, akik személy szerint nem ismerték. Többek közt az igazi nagyság legfőbb ismérvét, a nagy önérzettel szerencsésen párosult nagy-nagy szerénységet. Önnek, hogy üzleti forgalma csökken , M- a Magyar Nemzet egy-két hirdetései Másutt tapsolnak: ez a két szó sok mindent megmagyaráz, de mégsem mindent. A mai Kolozsvár közönségének ízlése, igényei, szokásai valóban nincsenek is még összehangolva. Nem is lehetnek. Az egyetemen Szegedről, Pécsről, Debrecenből, Budapestrőlösszeválogatott professzorok tanítanak. Kiki más helyi szokást, más érdeklődési kört, más világnézeti beállítottságot hozott magával. A bírói kar, a közigazgatás, az üzemek tisztviselői és munkássága, de még az utcaseprők nemes testülete is a szélrózsa más és más irányából idekerült vagy visszakerült emberekből tevődött össze. Sok köztük a menekült délerdélyi, sok a kisebbségi sorban falura kiszorult s most beköltözött régi bennszülött. Idő kell, míg összeérik ez a társadalmi egyveleg, de idő kell ahhoz is, hogy a színpad személyzete összeszokjék, átidomuljon s lelkileg beleilleszkedjék egy vadonatúj együttes hagyománynélküli s mégis erős kolozsvári színházi hagyományokkal terhelt légkörébe. A színház nagyon kényes földrengésjelző készülék. Az öt környező és tápláló közönségrétegeknek minden parányi kedélyhullámzását megérzi. Az időpont, melyben az új kolozsvári nemzeti színjátszásnak a gyermekbetegségeket kell átvészelnie, a lehető legziláltabb. A közönség kedélyének óráról-órára bő alkalma nyílik a legkülönbözőbb hullámverésekre. Háború van. A legnagyobb nyugalom felszíne alatt ott remeg a kisember kis életének ezer aggodalma és félelme, a nagyobbak hatványozott felelősségérzése. Ezekkel az érzésekkel foglalják el széküket a színházban, szórakozást vagy művészi kielégülést keresni. Jaj a színigazgatónak, aki ilyen közönséget köteles napról-napra kiszolgálni, akár havaz, akár nyájas holdfény önti végig ezüsttel az ódon háztetőket. Nem beszéltünk még a moziról, mint versenytársról. Öt moziban öt vetítőgép dolgozik, legnagyobb részük magyar filmet ad, tehát filmen is színházat játszik. Bőséges alkalom színészi teljesítmények, kiállítás, rendezés, részletfinontságok összehasonlítására. Ebből igazán nem mindig az élő kolozsvári színház kerül ki vesztesen, de van egy bökkenő: ez a színház is csak szerepeket játszik, díszletekkel kápráztat, mintaszerű betanításokkal remekel. Nem ad többet, nem adja azt a pluszt, amire éppen ezekben a nehéz időkben szüksége volna lelkiekben elsanyargatott közönségének. Nem ad fellélegzést. Nem ad ellenállhatatlan művészetet, lobonást, lendületet. Nem kábít el és nem varázsol el. Nem kavar fel, hogy művészi izgalommal gyógyítson, meggondolkoztasson, fölemeljen hétköznapi magunk fölé. Nem hoz semmi újat, semmi szépet, semmi épet. Csak színházat, csak látványosságot s nemritkán propagandát, politikát, amiből ma minden intézmény jócskán adagol az emebriség „irányítására“ reggel déltől a késő éjféli órákig. Menekülnél előle. Hová? Színházba? Hogy ott újra szembetalálkozz vele felfokozott mértékben? A színházzal,, mint közművelődési tényezővel, általában nincs minden a legnagyobb rendben a mozi és a rádió csatasorba állítása óta. A színház — valljuk be őszintén — kissé mintha elveszítette volna a fejét. Szélsőségek felé kapkod, végletek között tántorog. Mozi helyett mozit, rádió helyett rádiót akar játszani s hol az olcsó és selejtes szórakoztatást, hol a magasrendű művészi nevelés jelszavait tűzi zászlajára. Nol káprázatosan kiállított ponyvát tálal, hol időszerű politikai divatok szószékévé magasodik vagy alacsonyodik. Még a legjobb eset, amikor csak színházat csinál, szerepeket játszik el, kulisszákat festet és világítási hatásokban kéjeleg. Rádiója jössz „„ serceg Mamija ”.Herczgn Andrássy út 14. Telefon 115-710. Magyar Nemzet KEDD, 1 M2 MÁRCUS 5. Maradjatok csak szépen tovább is együtt! Mikor összeveszett Eötvös Károly és Polónyi Géza s elmondtak egymásról minden rosszat , megbomlott a függetlenségi párt egysége. Egyeseket kizártak, mások kiléptek. Halálos ellenségek lettek, akik eddig egymás szobra alá hordták a talapzat követt és eleddig gorombán tiltakoztak az ellen, mintha a párt nem volna egységes. Akkor írta a kormánypárti borsszem Jankó a következő rosszindulatú anekdotát: — Beállít egy napon Úrhatnám Kovács János a paphoz, hogy ő el akar válni a feleségétől, Kacsintgató Szabó Maritól s ami csak asszonyhiba, bűn, azt mind a fejére olvasta. Be sem fejezte azonban a vádaskodást, mikor belépett kacsintgató Szabó Mari. Ő is elkezdte, hogy el akar válni Úrhatnám Kovács Jánostól s dörgedelmes vádbeszédet mondott urának rossz természetéről, dühös tehetetlenségéről. A pap, hogy elejét vegye a szájaskodásnak, közbevágott: — Csitt! Elég legyen ebből! Semmi kétségem, hogy amit te úrhatnám Kovács János a feleségedre mondtál, színigazság s az is mind valóság, amit te kacsintgató Szabó Mari az urad fejére olvastál. De hiszi ezt mind tudta rólatok az egész falu, amikor már összekeltetek. Miért jut hát most eszetekbe, hogy nem tudtok együttélni?! Maradjatok csak szépen tovább is együtt! Mert ha azt hiszed Úrhatnám Kovács, hogy kaphatsz különb asszonyt, vagy ha te Mém azt hiszed, hogy magára csak egy kicsit is rátartós férfi befogad a portájára, akkor nagyon tévedtek ám mind a ketten ! Karácsony Sándor filozófiája Joó Tibor a következő levelet kapta: Kedves Barátom! A Magyar Nemzet február 24-iki számában megjelent nagyszabású cikkedet (Karácsony Sándor magyar filozófiája) nagy örömmel és élvezettel olvastam. Karácsony Sándor furcsa elmélete engem is megdöbbentett és azt az állítását, hogy a magyar logika „mellérendelt“ és csak a mellérendelt mondatszerkesztés magyaros, veszedelmes eltévelyedésnek tartom. A fejtegető írásmű nem állhat mellérendelt mondatokból és a fejlettebb gondolkodású, műveltebb agy nem írhat úgy, hogy egymás mellé ragasztja a mondatokat. Ha a Karácsony Sándor-féle elmélet igaz, akkor egyetlen nagy magyar író sem tudott magyarul. Nem tudott magyarul Pázmány Péter, Magyari István prédikátor, Vörösmarty Mihály, Jókai Mór és Arany János. Hamarjában eszembe jut egy Arany János-idézet: Hogy lássam az eset, mely ottan fékesül És halljam a csöndet, mely szent hamvak felett ül. Ez Karácsony Sándor elmélete szerint magyartalan. Teljesen igazad van abban, hogy fejlettebb gondolkodású ember nem tekintheti mintának a nép kezdetleges beszédmódját. A rómaiak sohasem beszélték Cicero körmondatait; az angol munkás nem beszéli Macaulay nyelvét és a budakeszi svábok nem Goethe „Dichtung und Wahrseit“-tártak stílusában beszélgetnek egymással. Egy volt kedves tanárom az egyetemen a klasszikafilológia tanárát mesélte nekem a következőket: Arany Jánosnak (akivel jóbarátságban volt) egy versére ezt jegyezte meg: — Uram bátyám, úgye ez népies? — Arany így válaszolt: Mit beszélsz? Én sohasem akartam népies lenni, művészi tökéletességre törekedtem. Karácsony Sándor állítása, szerintem is, erőltetett eredetiskedés és felesleges és inkább káros magyarkodás. Teljesen igazad van abban, hogy a logikus ész minden embernél (legalább épeszű embernél) azonos. Helyesen hivatkozol Kantra. Kant a tiszta ész bírálatában a saját eszének törvényeit vizsgálta, abban a hiszemben, hogy azok a törvények, melyeket saját eszéről megállapított, többé-kevésbbé minden egészséges gondolkodású és józan ember eszére érvényesek. Karácsony Sándor kutatásait egy szélesebb mezőn folytathatná és nem a logika területén. Valóban lehet különbséget találni a különböző kultúrnemzetek gondolkodásmódja között. (Te mint filozófus, fogod tudni, hogy a helyes kifejezést használom-e). Megállapították ugyebár, hogy az angol nép gondolkodásmódja empirikus, a franciáé racionalisztikus, a németé a kellő szintézise. Fel lehetne vetni a kérdést, hogy milyen a magyar gondolkodásmód? Azt hiszem, egyetértesz velem abban, hogy a stílus nem lehet „magyaros“. Aminthogy nincs németes, franciás, angolos vagy latinus stílus. A stílus ugyanis egyéni és az író egyéniségének a külső formája, mint Puffon francia író mondotta: Le style c'est chomme même! Karácsony Sándor elmélete már ezért is tarthatatlan. Karácsony Sándor elmélete abból a szélső romantikus magyarkodásból ered, amelyet már megismertünk, mint turánizmust, mint magyar fajelméletet az elmúlt két nehéz évtized eszmei zűrzavarában. Teljesen igazad van abban, hogy hm ennek az elméletnek hívői akadnak, kizárjuk magunkat az európai népek nagy kultúrközösségéből. Ha ezek a tanítások meghódítják az agyvelőket, nem lesz más hátra, minthogy lóra üljünk és viszszamenjünk Ázsiába. Szeretettel üdvözöl igaz híved: 1912 február 21. Dr. Buda Antal