Magyar Nemzet, 1942. március (5. évfolyam, 49-73. szám)

1942-03-03 / 50. szám

4 Szentimrei Jenő: Gyökereit keresi egy színház Kolozsvár, március. A kolozsvári Nemzeti Színház ere­deti bemutatóval kedveskedik, meg­­újhodása óta első ízben. Rémség György ittorti/iuzri-d­rámáját hozza ki Turay igazgatóval a címszerep­ben. A bemutató megint jó alkalom, hogy a jó kolozsváriak alaposan átvitassák az egész színház-ügyet, mely tagadhatatlanul keresztben fekszik itt az úgynevezett közvéle­mény gyomrában, -h hogy miért, arra nem könnyű rájönni. Ahány em­berrel beszélsz, annyi oldalról, annyiféle érdek és látószög metsző­­pontjából fogsz türelmetlen kifaka­­dásokat hallani. — Ha már eredeti bemutatót hoz­nak, miért nem erdélyi szerzőtől? — Ha erdélyi szerzőnek nincs kész darabja, miért nem préselnek ki belőle? Ha a gyanútlan direktor Színre akarta hozni Harsányi Kálmán Ellák-ját, megrovási kalandban ré­szesült, hogy miért nem hozza in­kább a Bánffy Miklós Attlla-drámá­­ját, az is van olyan jó s azonfelül erdélyi. Másoldalról: ha már Har­­sányit mutat be, miért hoz Kálmán­tól egy „nehéz történelmi drámát“, mikor ott van Zsolt, akit még itteni újságíró korából ismernek a kolozs­váriak s az „olyan jó könnyű dara­bokat“ tud írni. A direktor nagy­készségesen megígéri, hogy rövide­sen a Bánffy-féle Affi­a-drámát is kihozza s hogy enyhítse addig is a türelmetlenek ránkórját, bemutatja Harsányi Zsolt vígjátékát, a Zenélő órá-t. Ebbe megint a helyi sajtó akaszkodik bele, hogy van Har­sányinak ennél jobb darabja is. A bérlők szintén elégedetlenek: ne­kik nem kosztümös darab kellett Harsányi Zsolttól. Nyakig vannak már a kosztümös darabokkal. Va­lami jó mai társadalmi vígjáték kel­lene vagy finom énekes játék, jó operett. Ez is meglesz, készséges­kedik a direktor, mire az a baj, hogy miért éppen a Gyergyói bál-t hozta, miért nem valami kedves, régi nagyoperettet vagy valami egészen újat. Erdélyben az irre­denta-eresztékkel készült hamis­leveseknek nincs sok becsületük. Ha egy előadásra beülsz a néző­térre és szünet közben mosolygó arcú ismerősökkel találkozol, meg vagy győződve, hogy nincs itt semmi baj. Férj és feleség egymással ver­senyt dicsérik az előadást, a kiállí­tást, a zenekart, a karmestert, a balettet. — Ó, az operaelőadások igazán nem hagynak kívánnivalót. Hanem a próza­ igen, de prózaelőadások alatt is csak elégedett arcokat lehet látni a foyerban. Lelkesen hangoztatják hogy ez az előadás valóban kitűnő A díszletek, mint mindig, fővárosi színvonalat képviselnek, a rendezés jó tempóban pergeti a darabot és a színészek estéről-estére fejlődnek. — De minek az a rengeteg mű­vészi személyzet? Fél éve játszik a társulat és vannak kitűnő tagok, akik még szóhoz sem jutottak. Micsoda pazarlás pénzben és tehet­ségekben! Valami baj tehát mindig van, még akkor is, amikor látszatra min­den a legjobb kerékvágásban menne. A színpad is érzi ezt. Me­gtörténik, hogy két egymásutáni estén ponto­san, kellő helyen robbannak a nyílt­színi tapsok, mint jól időzített srap­nel. Harmadik este hiába poentíroz ugyanott a színész, a taps kimarad és másutt robban, ahol senki se várná. — Mi volt ez? —­ merednek egy­másra a színfalak mögött. A régi ügyelő kinéz a kémlelő lyukon­ .— Ma sok őskolozsvári ül a néző­téren. Ezek másutt tapsolnak ám, nem ott, ahol ti akarjátok. Melyik utat válassza most egy kis ország második számú nemzeti színháza, újonnan visszatért ország­részen, félig vidéken, magának fő­város-szerepkört igénylő közműve­lődési központban? És milyen utat válasszon ma, 1012 koratava­szán, mikor a világ négy sarka lángban áll és még pusztítóbb vi­harok bekövetkezését jósolja min­den mértékadó állam­férfia? Ez bizony fogas kérdés, de mégis minden ezen múlik. Modern sors­tragédia játszódik le itt, melynek minden részvétünket megérdemlő hőse a színigazgató, ki lelkes em­ber, jó színész, hűséges kolozsvári bennszülött, tele jószándékkal, elő­zékenységgel, kollegialitással, míg felfelé simulékony és szolgálatkész, engedelmes eszköz. Mégis minden panasz, minden jogos vagy alapta­lan kifogás az ő személye köré fül össze. Talán éppen azért, mert jó, mert szíves, mert előzékeny, mert mindenkinek kedvére szeretne tenni és ezzel valójában, senkinek sem tud száz százalékig a kedvére tenni. Tojástáncot kénytelen járni frakkban, lakkcipőben, megveszte­­getően nyájas mosollyal. Hol van itt a baj ? kérdezte a napokban egy előkelő budapesti színházi ember, aki né­hány estén beült a nézőtérre, jó előadásokat látott és nem tudta­ el­képzelni, miért hall minden bo­korból kifogást és rágcsáló m­eg­jegyzéseket a színház ellen? Mindezeket elmondták neki jó­­néhányan, de úgy éreztem, még mindig nem talált senki a szög fe­jére. Pedig fontos volna, hogy Kolozsvárott ne legyen baj a szín­ház körül, ahol éppen ma társada­­lomépítő és egybeforrasztó feladata lenne a színjátszásnak, ha ... — Ha volnának megfelelő dara­bok — nyögtem ki pótlólag. — Ez nem lehet ok, mikor Bu­dapest összes színházai neki ját­szanak. Tíz színház műsordarabjai közül egy jó műsort csak össze le­hetne állítani. Nem akartam hangosan kimon­dani, hogy ez nem olyan biztos. A budapesti színházak is, ha komoly sikert akarnak, Slauptmannt kény­telenek felújítani vagy Pirandello őrült grófjának maszkjában mon­datják el véleményüket épelméjű édes mindnyájunkról. Néhányat aludtam azóta és el­olvastam közben Esztergár Lajos pécsi polgármester érdekes terve­zetét a városában megindított mű­veltségterjesztő mozgalomról. Két mondata különösen megragadta figyelmemet. „Az újjalakodt színház fontos kultúrmissziós szerepét csak úgy töltheti be, ha össze tud forrni a tájnak kultúrájával és telkével, ha tagjai a társadalomba beolvad­nak, hogy megismerjék gondolko­­zásmódját, s szokásait és az élettel folytatott küzdelmeit. Csak így tud előadásával lelkéhez férkőzni és így teheti vonzóbbá a színházi elő­adásokat a közönség széles rétegei előtt.“ Abban volna tehát a hiba, hogy ez a színház gyökértelen és talaj­­talan ebben a társadalomban. Nem a város életéből szervesen ki­nőtt intézmény. Nem ebből a talaj­ból szívta fel életnedveit és nem egyetlen gondja, hogy lombokban, árnyékban, virágban, gyümölcsök­ben ennek a talajnak fizesse vissza mindazt, amit tőle kapott, míg gyümölcshozóvá serdülhetett. Kolozsvár, nem véletlenül, most ünnepli Szentgyörgyi István szüle­tésének századik évfordulóját. Ez az ünnep egészen és csaknem ki­zárólag ennek a különös lelki fel­építésű városnak az ünnepe. Szent­­györgyi attól a perctől, hogy a farkas utcai rivalda deszkáira lelte a lábát, örök hűséget esküdött Ko­lozsvárnak. Jöhettek rossz napok és jó napok, jöhettek kecsegtetőnél kecsegtetőbb szerződtetési ajánla­tok. Szana Tamástól Ambrus Zol­tánig jó félszázad minden neves színibírálója kötelességének ismerte, hogy tanulmányokban foglalkozzék a csodálatos színész művészi mély­ségének, nagy egyszerűségének tit­kával. Szentgyörgyi mégsem szé­dült meg. .­z maradt, aki volt, kis­polgár a kispolgárok között a Széchenyi-téri kocsmákban, ker­tész és gyümölcsösgazda, Donát­úli szomszédok büszkesége. A hentesek s­al valádé-koszorúkkal tisztelték meg születésnapján, a hóstátiak levesbe való zöldséggel és más kerti veteményekkel. Kiki úgy hozta neki tálcán a szívét, olyan egysze­rűen, olyan önként értetődően, ahogyan ez az istenáldotta nagy mű­vész a művészetét mérte számukra. Szemre olyan volt, mint ők, de je­lenlétében­­mindenkinek éreznie kellett, hogy nem közönséges ha­landó fog most vele kezet. Pedig az üres művészgögből­ nem volt hely­e semmi — lefelé. Csak azok­nak vetett oda foghegyről egy-egy lesajnáló megjegyzést, akik hatal­mukat szerették volna fitogtatni vele szemben. Akiket nem becsült, ha semmi különös oka nem volt rá, hogy becsülni tudja őket. De egy jó szóval, egy tisztességtudó gesztussal örök időkre le lehetett venni a lábáról. Szentgyörgyi István évtizede nem ágál a kolozsvári Színpadon. Mai pályatársai jól tették, hogy elza­rándokoltak sírjához a százados évfordulón. Tőle sok mindent meg-, tanulhatnak azok is, akik személy szerint nem ismerték. Többek közt az igazi nagyság legfőbb ismérvét, a nagy önérzettel szerencsésen pá­rosult nagy-nagy szerénységet. Önnek, hogy üzleti forgalma csökken , M- a Magyar Nemzet egy-két hirdetései Másutt tapsolnak: ez a két szó sok mindent meg­magyaráz, de mégsem mindent. A mai Kolozsvár közönségének ízlése, igényei, szokásai valóban nincsenek is még összehangolva. Nem is lehetnek. Az egyetemen Szegedről, Pécsről, Debrecenből, Budapestről­­összeválogatott pro­fesszorok tanítanak. Kiki más helyi szokást, más érdeklődési kört, más világnézeti beállítottságot hozott magával. A bírói kar, a közigazga­tás, az üzemek tisztviselői és mun­kássága, de még az utcaseprők ne­mes testülete is a szélrózsa más és más irányából idekerült vagy visszakerült emberekből tevődött össze. Sok köztük a menekült dél­­erdélyi, sok a kisebbségi sorban falura kiszorult s most beköltözött régi bennszülött. Idő kell, míg összeérik ez a társadalmi egyveleg, de idő kell ahhoz is, hogy a szín­pad személyzete összeszokjék, át­idomuljon s lelkileg beleilleszked­jék egy vadonat­új együttes hagyo­mánynélküli s mégis erős kolozs­vári színházi hagyományokkal ter­helt légkörébe. A színház nagyon kényes föld­rengésjelző készülék. Az öt kör­nyező és tápláló közönségrétegek­nek minden parányi kedélyhullám­zását megérzi. Az időpont, melyben az új kolozsvári nemzeti színját­szásnak a gyermekbetegségeket kell átvészelnie, a lehető legzilál­tabb. A közönség kedélyének óráról-órára bő alkalma nyílik a legkülönbözőbb hullámverésekre. Háború van. A legnagyobb nyuga­lom felszíne alatt ott remeg a kis­ember kis életének ezer aggodalma és félelme, a nagyobbak hatványo­zott felelősségérzése. Ezekkel az ér­zésekkel foglalják el széküket a színházban, szórakozást vagy mű­vészi kielégülést keresni. Jaj a szín­igazgatónak, aki ilyen közönséget köteles napról-napra kiszolgálni, akár havaz, akár nyájas holdfény önti végig ezüsttel az ódon házte­tőket. Nem beszéltünk még a moziról, mint versenytársról. Öt moziban öt vetítőgép dolgozik, legnagyobb ré­szük magyar filmet ad, tehát fil­men is színházat játszik. Bőséges alkalom színészi teljesítmények, ki­állítás, rendezés, részletfinontságok összehasonlítására. Ebből igazán nem­ mindig az élő kolozsvári szín­ház kerül ki vesztesen, de van egy bökkenő: ez a színház is csak sze­repeket játszik, díszletekkel káp­ráztat, mintaszerű betanításokkal remekel. Nem ad többet, nem adja azt a pluszt, amire éppen ezekben a nehéz időkben szüksége volna lelkiekben elsanyargatott közönsé­gének. Nem ad fellélegzést. Nem ad ellenállhatatlan művészetet, lo­­bonást, lendületet. Nem kábít el és nem varázsol el. Nem kavar fel, hogy művészi izgalommal gyógyít­son, meggondolkoztasson, fölemel­jen hétköznapi magunk fölé. Nem hoz semmi újat, semmi szépet, semmi épet. Csak színházat, csak látványosságot s nemritkán propagandát, politikát, amiből ma minden intézmény jócs­kán adagol az emebriség „irányí­tására“ reggel déltől a késő éjféli órákig. Menekülnél előle. Hová? Színházba? Hogy ott újra szembe­találkozz vele felfokozott mérték­ben? A színházzal,, mint közművelő­dési tényezővel, általában nincs minden a legnagyobb rendben a mozi és a rádió csatasorba állítása óta. A színház — valljuk be őszin­tén — kissé mintha elveszítette volna a fejét. Szélsőségek felé kap­kod, végletek között tántorog. Mozi helyett mozit, rádió helyett rádiót akar játszani s hol az olcsó és se­lejtes szórakoztatást, hol a m­agas­­rendű­ művészi nevelés jelszavait tűzi zászlajára. N­ol káprázatosan kiállított ponyvát tálal, hol idő­szerű politikai divatok szószékévé magasodik vagy alacsonyodik. Még a legjobb eset, amikor csak színhá­zat csinál, szerepeket játszik el, kulisszákat festet és világítási ha­tásokban kéjeleg. Rádiója jössz „„ serceg Mamija ”.­Hercz­gn­ Andrássy­ út 14. Telefon 115-710. Magyar Nemzet KEDD, 1 M2 MÁRCUS 5. Maradjatok csak szépen tovább is együtt! Mikor összeveszett Eötvös Ká­roly és Polónyi Géza s elmondtak egymásról minden rosszat , meg­bomlott a függetlenségi párt egy­sége. Egyeseket kizártak, mások kiléptek. Halálos ellenségek lettek, akik eddig egymás szobra alá hordták a talapzat követt és eleddig gorombán tiltakoztak az ellen, mintha a párt nem volna egységes. Akkor írta a kormány­párti borsszem Jankó a következő rosszindulatú anekdotát: — Beállít egy napon Úrhatnám Kovács János a paphoz, hogy ő el akar válni a feleségétől, Kacsint­gató Szabó Maritól s ami csak asszony­­hiba, bűn, azt mind a fejére olvasta. Be sem fejezte azonban a vádaskodást, mikor be­lépett kacsintgató Szabó Mari. Ő is elkezdte, hogy el akar válni Úrhatnám Kovács Jánostól s dör­gedelmes vádbeszédet mondott urának rossz természetéről, dühös tehetetlenségéről. A pap, hogy elejét vegye a szájaskodásnak, közbevágott: — Csitt! Elég legyen ebből! Semmi kétségem, hogy amit te úrhatnám Kovács János a fele­ségedre mondtál, színigazság s az is mind valóság, amit te kacsint­gató Szabó Mari az urad fejére olvastál. De hiszi ezt mind tudta rólatok az egész falu, amikor már összekeltetek. Miért jut hát most eszetekbe, hogy nem tudtok együtt­élni?! Maradjatok csak szépen tovább is együtt! Mert ha azt hi­szed Úrhatnám Kovács, hogy kap­hatsz különb asszonyt, vagy ha te Mém­ azt hiszed, hogy magára csak egy kicsit is rátartós férfi be­fogad a portájára, akkor nagyon tévedtek ám mind a ketten ! Karácsony Sándor filozófiája Joó Tibor a következő levelet kapta: Kedves Barátom! A Magyar Nemzet február 24-iki számában megjelent nagyszabású cikkedet (Karácsony Sándor ma­gyar filozófiája) nagy örömmel és élvezettel olvastam. Karácsony Sán­dor furcsa elmélete engem is meg­döbbentett és azt az állítását, hogy a magyar logika „mellérendelt“ és csak a mellérendelt mondatszerkesz­tés magyaros, veszedelmes eltévelye­désnek tartom. A fejtegető írásmű nem állhat mellérendelt mondatok­ból és a fejlettebb gondolkodású, műveltebb agy nem írhat úgy, hogy egymás mellé ragasztja a mondato­kat. Ha a Karácsony Sándor-féle el­mélet igaz, akkor egyetlen nagy ma­gyar író sem tudott magyarul. Nem tudott magyarul Pázmány Péter, Magyari István prédikátor, Vörös­marty Mihály, Jókai Mór és Arany János. Hamarjában eszembe jut egy Arany János-idézet: Hogy lássam az eset, mely ottan fékesül És halljam a csöndet, mely szent hamvak felett ül. Ez Karácsony Sándor elmélete szerint magyartalan. Teljesen igazad van abban, hogy fejlettebb gondolkodású ember nem tekintheti mintának a nép kezdetle­ges beszédmódját. A rómaiak soha­sem beszélték Cicero körmondatait; az angol munkás nem beszéli Macau­lay nyelvét és a budakeszi svábok nem Goethe „Dichtung und Wahr­­seit“-tártak stílusában beszélgetnek egymással. Egy volt kedves tanárom az egyetemen a klasszikafilológia tanárát mesélte nekem a következő­ket: Arany Jánosnak (akivel jóbarát­­ságban volt) egy versére ezt jegyezte meg: — Uram bátyám, úgy­e ez né­pies? — Arany így válaszolt: Mit beszélsz? Én sohasem akartam népies lenni, művészi tökéletességre törekedtem. Karácsony Sándor állítása, szerin­­tem is, erőltetett eredetiskedés és fe­lesleges és inkább káros magyarko­dás. Teljesen igazad van abban, hogy a logikus ész minden embernél (legalább épeszű embernél) azonos. Helyesen hivatkozol Kantra. Kant a tiszta ész bírálatában a saját eszé­nek törvényeit vizsgálta, abban a hiszemben, hogy azok a törvények, melyeket saját eszéről megállapított, többé-kevésbbé minden egészséges gondolkodású és józan ember eszére érvényesek. Karácsony Sándor ku­tatásait egy szélesebb mezőn foly­tathatná és nem a logika területén. Valóban lehet különbséget találni a különböző kultúrnemzetek gon­dolkodásmódja között. (Te mint filozófus, fogod tudni, hogy a he­lyes kifejezést használom-e). Meg­állapították ugyebár, hogy az angol nép gondolkodásmódja empirikus, a­ franciáé racionalisztikus, a németé a kellő szintézise. Fel lehetne vetni a kérdést, hogy milyen a magyar gondolkodásmód? Azt hiszem, egyetértesz velem ab­ban, hogy a stílus nem lehet „ma­gyaros“. Aminthogy nincs németes, franciás, angolos vagy latinus stílus. A stílus ugyanis egyéni és az író egyéniségének a külső formája, mint Puffon francia író mondotta: Le style c'est chomme mêm­e! Ka­­rácsony Sándor elmélete már ezért is tarthatatlan. Karácsony Sándor elmélete abból a szélső romantikus magyarkodásból ered, amelyet már megismertünk, mint turánizmust, mint magyar fajelméletet az elmúlt két nehéz évtized eszmei zűrzavará­ban. Teljesen igazad van abban, hogy hm ennek az elméletnek hívői akadnak, kizárjuk magunkat az európai népek nagy kultúrközössé­­géből. Ha ezek a tanítások meghó­dítják az agyvelőket, nem lesz más hátra, minthogy lóra üljünk és visz­­szamenjü­nk Ázsiába. Szeretettel üdvözöl igaz híved: 19­12 február 21. Dr. Bud­a Antal

Next