Magyar Nemzet, 1942. március (5. évfolyam, 49-73. szám)
1942-03-01 / 49. szám
VASÁRNAP, 1942 MÁRCIUS 1. Magyar Nemzet Szekfü Gyula: Emberek egymás közt Sokat beszélünk a mai gondolkodás kaotikus voltáról, mintha az új még mindig csak cseppfolyós állapotban és körvonalai homályosak, elmosódottak volnának. Úgy látszik, ez a felfogás is kezd a dolgok rohamos változása közben elavulni, s itt az ideje, hogy félretegyük és helyébe a tényeknek inkább megfelelőt állítsunk. Semmi sem bizonyítja annyira a dolgok gyökeres változását, s azt, hogy minden téren valami szokatlan, újjal kell számolnunk, mint az, hogy az emberek egymás közti mindennnapos érintkezése is kezd új formákba öntödni, melyek a korábbiaktól, a nemzedékeken keresztül állandósult konvekcióktól lényegesen különböznek. Az érintkezési formák a polgári társadalomban századokra nyúlnak vissza: a polgárság Nyugat- és Közép-Európában maga alakította ki ember és ember közli érintkezéseinek szabályait, igaz, gyakran az előtte járt nemesi társaságtól kölcsönözve ezt vagy azt, de amit egyszer magáénak ismert fel, azt meg is tartotta, kötelező, áthághatatlan parancsként a mai napig. Ha tehát ezen a több évszázados épületen veszünk észre repedéseket, nem utasíthatjuk el azt, hogy a múlt valóban összeomlóban van és egészen másnak fog helyet adni. Legyen szabad itt három kis tapasztalati tényt elmondanom, amikkel némi világot vethetünk a ma még homályosnak tartott új formákra. A Magyar Nemzet kitűnő filmreferensei fölényes rövidséggel intézték el a filmesektől minap rendezett ebédet vagy vacsorát, melyet a vendéglátók sőth használtak fel, hogy kedves vendégeiket szemtől-szembe megvádolják a filmjeik iránti rosszindulattal, eléjük tárva filmkritikákban elkövetett bűnlajstromukat. Eddig vendéget megtisztelés vagy megnyerés céljából volt szokás hívni. Meghívok valakit, mert barátom, mert becsülöm és szeretem, mert örülök jelenlétének. Vannak, akik társadalmi okokból adnak vendégséget, ismeretségük fenntartására és bővítésére, prestige-ük növelésére. De ezek is jól bánnak vendégeikkel, hiszen értékes ismerőst vagy barátot akarnak belőlük faragni a következetes meghívások és válogatott étel-ital árán. Nem kevésbbé lényeges és magától értetődő a jó bánásmód azokon a vacsorákon, melyeket, mint hallom, üzletfeleknek szokás adni. Ha egy gyáros az ő anyagszállítóját vendégül látja, nem fog a pecsenyénél felemelkedni székéről, zsebéből papírlapot előhúzni és felolvasni mindazon önző cselekedeteket, üzleti fortélyokat és azokból származó hátrányait, melyek vendégének erkölcsiségét beszennyezik. Eddig legalább ez nem volt szokásban. A filmesek, ime, új szokást, iíj társadalmi formát, új konvenciót kreálnak, fülünfogják ellenfeleiket, pazar lakomához ültetik, s ot leszedik róluk a keresztvizet, azon némileg materialista hitben, hogy a jó falatok terrora alá helyezett vendég akceptálja nézeteiket. A cél lehet hogy jó és idővel, ha sok ily vacsorát tartanak, a vendégekbe be lehet idegezni a várt reakciót, de az úttörő kísérlet még nem volt eléggé előkészítve, miként a filmkritikusok nyilatkozataiból látható. összefoglalóan azt mondhatjuk ez új vendéglátási érvekről, hogy némileg eltérnek a magyaros vendégszeretet, az úri vendéglátás íratlan szokásaitól, sőt az udvariasság elemi követelményeitől is. A másik két petit fait személyes vonatkozású, amiért olvasóim elnézését kell kérnem. Nem panaszképpen hozom fel őket, hanem mert jellemzők és kezem ügyébe kerültek ezekben a napokban. Személyesen oly kevéssé érdekelnek, s anynyira távol érzem magamat tőlük, hogy bizonyára sikerülni fog tárgyilagos kezelésük és a tanulságoknak racionális levonása. Az egyik: néhány hét előtti Petőfi-cikkem olyan hatást gyakorolt egy folyóiratra, hogy eltiltott attól, hogy Petőfivel foglalkozzam, körülbelül attól is, hogy verseit ajkamra vagy tollamra vegyem. Eddig Petőfi mindenkinek tulajdona volt, eddig a nagy nemzeti feladatok közé tartozott, hogy a legelmaradtabb, legszegényebb emberhez is eljussanak költeményei minél olcsóbb kiadásokban. Eddig az emberek az apagyilkosnak is megbocsátottak volna, mert oly kevesen vagyunk, de a korszerű cikk, úgy látszik, engem apagyilkosnál is rosszabbnak tart, valamiféle I. számú hazaárulónak, ezért zár ki a Petőfi-olvasók magyar táborából. Nem tudom, hogyan véli a tilalom végrehajtását. El akarja kobozni Petőfi - köteteimet? El akar tiltatni általában az írástól és nyomtatatásban megjelenéstől? Vagy valamely felsőbb hatóságot, a Sajtókamarát akarja megkérni, hogy akadályozza meg hatékonyan Petőfi-idézéseimet, esetleg egy füst alatt a haza dolgába való gyászos beavatkozásomat? Mindezek kevéssé járható utak és csekély eredménnyel kecsegtetnek. Nem tudom, gondolt-e ezekre a lap és közlemény; ha igen, akkor éretlenül és gyermekesen gondolkodott. Ha pedig semmi pozitívumot nem célzott, akkor cikke nem egyébre szolgál, mint düh és szenvedély kifejezésére. Ez esetben pedig tekintetbe véve, hogy mit írtam és miért ez egész ökölrázás, egyetlen magyarázatul az az idegállapot adódik, mely hasonlít a bikáéhoz a vörös posztó előtt. A bikát nem bántja a vörös posztó, mégis megvadul tőle. Sajnálandó lap, melynek én vagyok a vörös posztója. A sorban a harmadik eset, s a második, melynek szintén én vagyok szenvedő alanya: egy írónak a regénye régóta hever a kiadó fiókjában, az író fáradozásai, hogy kipiszkálja onnan, nem sikerülnek. Töri a fejét rajta, s nosza kész a magyarázat, mely egyúttal vigasztalás is számára: én, akit ellenségének ismer, felbiztattam egy barátomat, aki viszont nemrég valamiféle befolyáshoz jutott az illető kiadócégnél, hogy akadályozza meg a kötet megjelenését. Ez így elmondva nemesen és egyszerűen hangzik, aminthogy így is mondják el íróék az ő köreikben, ha azonban az állítást felboncoljuk, s részleteit a mi társadalmi életünkbe beállítjuk, kitűnik, hogy a józanság körét elhagyva, korlátlanná vált szenvedély világába jutunk. Először is kell, hogy nekem tudomásom legyen az illető úr regényéről és hogy tudjam, melyik kiadócégnél fektetik. Bevallom, hosszú idő óta egyetlen készülő regényről sem tudok, életemben mindössze boldogult Tormay Cecil és Surányi Miklós regényterveit ismertem és azon néhány ifjú íróét, akik régebben beszéltek velem regényeikről. Hogy melyik regény mely cégnél fekszik el, ez kell, hogy kívülessék érdeklődésemen, ha van egy kis józan eszem és munkabeosztásom. Az illető panaszkodó persze a józan észt nem tételezi fel az embereknél, valamint azt a tisztességet sem, mely feltétlenül megakadályoz minden szellemi embert abban, hogy útjába álljon egy irodalmi termék kiadásának csak azért, mert talán ellenfele a szerzőnek. Nem teszi fel ezt a tisztességet sem bennem, sem barátomban, aki pedig közismert tisztalelkű és tiszta meggyőződésű tudós, s akiről csak feltenni is, mintha az én utasításaimat, méghozzá ily alacsony utasításaimat követné, rágalom akkor is, ha a bíróság nem állapítaná meg a „tényálladékot“. Végül a kiadócéggel is baj van: barátomnak ott egyáltalán nincs oly befolyása, hogy a regény kiadását megakadályozhatná s talán a kiadóvállalatnak is vannak egyéb szempontjai, semhogy az én gyűlölködésemet támogassa. Azaz itt is vörös posztóról van szó, melyet csak elszabadult szenvedély lát komoly veszedelemnek, de ez a szenvedély kétségkívül feneketlenül mély és nem hihető, hogy a posztót valaha is csak posztónak lássa és dühös félelméről lemondjon. Nézzünk végig a galérián. Ebédre hívnak vendégeket és végigverik őket, ha nem is bottal. Megharagszanak valakire és kiközösítik a magyar életből, mert úgy tudják, ehhez nekik van joguk. ,Az irodalmi életet úgy képzelik el, hogy személyes gyűlöltség van minden mögött, fekete álarcos összeesküvők szaladgálnak tehetséges írók elnémítása érdekében, maffiák dolgoznak s e maffiák tagjai, vezetői és mozgatói 1942 telén a budapesti jeges utcán és sárban bukdácsoló egyetemi tanárok. Ugye különös emberek, akik így ismerik a világot és ilyen képeket terjesztenek róla? Távol legyen tőlem, hogy gyöngeelméjűeknek tartsam őket, ellenkezőleg, éles megfigyelő tehetségük és tapasztalatuk van és tudják, mi a lehetséges és mi az elhitethető. Lehetségesnek tartják elsősorban a hatalomnak kizárólag a célszerűségtől megszabott használatát. Ha nekem elég pénzem van, miért ne hívjam ide azokat az éhenkórász firkászokat és miért ne mondjam meg nekik véleményemet! Eltiltom, hogy Petőfit ajkára vegye, igenis, eltiltom azt a hazaáruló kutyát s így tovább, bizonyára nyomdafesték alá nem való kifejezések közt toporzékol az, aki önmagát oly nagy és kétségtelen hazafinak tartja, hogy Petőfit, azaz a betévő falatot is kiveheti embertársa szájából. Hatalma még nincs hozzá, de úgy tesz és élvezi, mintha már lenne. A harmadik nem toporzékol, hanem siránkozik és panaszol, mert ez esetben a hatalmat nem magában látja, hanem másoknál s felteszi róluk, hogy azok is korlátlanul fogják felhasználni, akárcsak ő tenné. Korszerű elképzelése szerint az emberek az íróasztalnál nem dolgoznak, a kiadócégeknél nem üzletiesen gondolkodnak, a kávéházakban nem kávéznak és pletykálkodnak, hanem mindenütt késeket fennek és tőrt szorongatnak, hogy beléje szúrják, éppen őbelé ... mert hiszen mindez lehetséges és meg is fog történni, legalább is az a regény soha meg nem fog jelenni, míg én el nem télnék* földszínéről. A szellem világa így telik meg egészen új elemekkel s a józan ész, jóhiszeműség, emberiies gondolkodás, türelem, szó* lidaritás és evangéliumtól parancsolt szeretet helyét agy-, rémek és kísértetek foglalják el. Bizonyos, hogy ezek a jelenségek, melyek nagy szám-mai találhatók s melyek közt például az első a legártatlanabb és a továbbiakból ki is hagyandó, némileg kapcsolatban vannak az idegek kérdésével s azt is fel lehetne tennünk, hogy valamely szellemi ragály timetei, melyet az orvostudomány vagy társadalompszichológia még nem ismert fel. De lefejtve róluk a sokféle egyéni cafrangot, amiket tényleg gyakran színezhet valamely adott idegállapot, végül is mindegyikben ugyanarra a magra akadunk, arra a rendíthetetlen meggyőződésre,a ahogy a szellem világát, az iro Hazai villamossági Iparvállalat keres azonnali belépésre. Rádiótechnikában, hangosfilm-technikában, távbeszélő-technikában, nagyfeszültségű elektrotechnikában, röntgen-technikában, finom mechanikában, villamossági és finommechanikai cikkek anyagbeszerzésében, villamos ívhegesztő technikában jártas őskeresztény oki. mérnököket és műszaki kereskedelmi tisztviselőket. Pályázatok curriculum vitae és fizetési igény megjelölésével „Németül tudók előnyben, 1942“ jeligére a kiadóba. 5 a foghús megbetegedését jelzik. PYORRCA gyógyfogpép edzi a foghúst és kivítja annak vérkeringését Használja fogorvosi utasítás szerint. A PYORRCA gyógyfogpép a Magyar Fogorvosok Országos Egyesülete útmutatása szerint készül. a márciusi 2 PMAGYAR CSILLAG Szerkeszti: ILLYÉS GYULA Társszerkesztő: SCHÖPFLIN ALADÁR A márciusi szám tartalmából: Cs. Szabó László: Márciusi szél (Illyés Gyuláról). — Illés Endre: Személyeskedők és pökhendiek (Mai kritikánkról). — Bernáth Aurél Szinyeiről. — Kolozsvári Grandpierre Emil elbeszélése. — Török Sophie, Szabó Lőrinc, Komjáthy Aladár versei. — Írói arcképek: Sötér István Németh Lászlóról; Hónai György Szabó Lőrincről; Kádár Erzsébet Móricz Zsigmondról; Thurzó Gábor Gulácsy Irénről; Halász Gábor Szerb Antalról. — Disputák: Örley István Keresztury Dezsővel a „Cseresnyéséről; Kállai Ernő Pátzay Pállal az ifj művészetről; Veres Péter a szótárszerkesztésről. — Keresztury Dezső színházi beszámolója. A Magyar Csillag előfizetési ára negyedévre . . 6 . A Magyar Csillag és a Nyugat-könyvek együttes előfizetési ára negyedévre 15 PV Nyugtat-könyvek : Babits Emlékkönyv — Illyés Gyula: Kora tavasz Tersánszky J. Jenő: Annuska — Babits Mihály hátrahagyott versei — -----------ITT LEVÁGANDÓ---------------------------------------és beküldendő a Magyar Csillag kiadóhivatalába: Budapest, V., Vilmos császár út 34. Előfizetők a Magyar Csillagra negyedévi 11 P-vel az 1912. évre_ a Magyar Csillagra és a Nyugat-könyvekre negyedévi 15 P-vel az 1192. évre. (Nem kívánt rész törlendő.) Olvasható aláírás és foglalkozás. .y................... Pontos lakáscím. 1