Magyar Nemzet, 1942. március (5. évfolyam, 49-73. szám)

1942-03-01 / 49. szám

VASÁRNAP, 1942 MÁRCIUS 1. Magyar Nemzet Szekfü Gyula: Emberek egymás közt Sokat beszélünk a mai gondol­kodás kaotikus voltáról, mintha az új még mindig csak csepp­folyós állapotban és körvonalai homályosak, elmosódottak vol­nának. Úgy látszik, ez a fel­fogás is kezd a dolgok rohamos változása közben elavulni, s itt az ideje, hogy félretegyük és helyébe a tényeknek inkább megfelelőt állítsunk. Semmi sem bizonyítja annyira a dol­gok gyökeres változását, s azt, hogy minden téren valami szo­katlan, újjal kell számolnunk, mint az, hogy az emberek egy­­más közti mindennnapos érint­kezése is kezd új formákba ön­­tödni, melyek a korábbiaktól, a nemzedékeken keresztül állan­dósult konvekcióktól lényege­sen különböznek. Az érintke­zési formák a polgári társada­lomban századokra nyúlnak vissza: a polgárság Nyugat- és Közép-Európában maga alakí­totta ki ember és ember közli érintkezéseinek szabályait, igaz, gyakran az előtte járt nemesi társaságtól kölcsönözve ezt vagy azt, de amit egyszer magáénak ismert fel, azt meg is tartotta, kötelező, áthágha­­tatlan parancsként a mai napig. Ha tehát ezen a több évszáza­dos épületen veszünk észre re­pedéseket, nem utasíthatjuk el azt, hogy a múlt valóban össze­omlóban van és egészen más­nak fog helyet adni. Legyen szabad itt három kis tapaszta­lati tényt elmondanom, amik­kel némi világot vethetünk a ma még homályosnak tartott új formákra. A Magyar Nemzet kitűnő filmreferensei fölényes rövidség­gel intézték el a filmesektől minap rendezett ebédet vagy vacsorát, melyet a vendéglátók sőth használtak fel, hogy ked­ves vendégeiket szemtől-szembe megvádolják a filmjeik iránti rosszindulattal, eléjük tárva filmkritikákban elkövetett bűn­­lajstromukat. Eddig vendéget m­egtisztelés vagy megnyerés céljából volt szokás hívni. Meg­hívok valakit, mert barátom, mert becsülöm és szeretem, mert örülök jelenlétének. Van­nak, akik társadalmi okokból adnak vendégséget, ismeretsé­gük fenntartására és bővítésére, prestige-ük növelésére. De ezek is jól bánnak vendégeikkel, hiszen értékes ismerőst vagy barátot akarnak belőlük fa­ragni a következetes meghívá­sok és válogatott étel-ital árán. Nem kevésbbé lényeges és ma­gától értetődő a jó bánásmód azokon a vacsorákon, melyeket, mint hallom, üzletfeleknek szo­kás adni. Ha egy gyáros az ő anyagszállítóját vendégül látja, nem fog a pecsenyénél felemel­kedni székéről, zsebéből papír­lapot előhúzni és felolvasni mindazon önző cselekedeteket, üzleti fortélyokat és azokból származó hátrányait, melyek vendégének erkölcsiségét be­szennyezik. Eddig legalább ez nem volt szokásban. A filmesek, ime, új szokást, iíj társadalmi formát, új konvenciót kreálnak, fülünfogják ellenfeleiket, pazar lakomához ültetik, s ot le­szedik róluk a keresztvizet, azon némileg materialista hit­ben, hogy a jó falatok terrora alá helyezett vendég akceptálja nézeteiket. A cél lehet hogy jó és idővel, ha sok ily vacsorát tartanak, a vendégekbe be lehet idegezni a várt reakciót, de az úttörő kísérlet még nem volt eléggé előkészítve, miként a filmkritikusok nyilatkozataiból látható. összefoglalóan azt mondhatjuk ez új vendéglátási­­ érvekről, hogy némileg eltérnek­­ a magyaros vendégszeretet, az úri vendéglátás íratlan szoká­saitól, sőt az udvariasság elemi követelményeitől is. A másik két petit fait szemé­lyes vonatkozású, amiért olva­sóim elnézését kell kérnem. Nem panaszképpen hozom fel őket, hanem mert jellemzők és kezem ügyébe kerültek ezek­ben a napokban. Személyesen oly kevéssé érdekelnek, s any­­nyira távol érzem magamat tő­lük, hogy bizonyára sikerülni fog tárgyilagos kezelésük és a tanulságoknak racionális le­vonása. Az egyik: néhány hét előtti Petőfi-cikkem olyan ha­tást gyakorolt egy folyóiratra, hogy eltiltott attól, hogy Petőfi­vel foglalkozzam, körülbelül attól is, hogy verseit ajkamra vagy tollamra vegyem. Eddig Petőfi mindenkinek tulajdona volt, eddig a nagy nemzeti fel­adatok közé tartozott, hogy a legelmaradtabb, legszegényebb emberhez is eljussanak köl­teményei minél olcsóbb kiadá­sokban. Eddig az emberek az apagyilkosnak is megbocsátot­tak volna, mert oly kevesen vagyunk, de a korszerű cikk, úgy látszik, engem apagyilkos­nál is rosszabbnak tart, valami­féle I. számú hazaárulónak, ezért zár ki a Petőfi-olvasók magyar táborából. Nem tudom, hogyan véli a tilalom végrehaj­tását. El akarja kobozni Petőfi - köteteimet? El akar tiltatni általában az írástól és nyomta­­tatásban megjelenéstől? Vagy valamely felsőbb hatóságot, a Sajtókam­arát akarja megkérni, hogy akadályozza meg hatéko­nyan Petőfi-idézéseimet, esetleg egy füst alatt a haza dolgába való gyászos beavatkozásomat? Mindezek kevéssé járható utak és csekély eredménnyel kecseg­tetnek. Nem tudom, gondolt-e ezekre a lap és közlemény; ha igen, akkor éretlenül és gyer­mekesen gondolkodott. Ha pe­dig semmi pozitívumot nem célzott, akkor cikke nem egyébre szolgál, mint düh és szenvedély kifejezésére. Ez esetben pedig tekintetbe véve, hogy mit írtam és miért ez egész ökölrázás, egyetlen ma­gyarázatul az az idegállapot adódik, mely hasonlít a bikáé­hoz a vörös posztó előtt. A bikát nem bántja a vörös posztó, mégis megvadul tőle. Sajnálandó lap, melynek én vagyok a vörös posztója. A sorban a harmadik eset, s a második, melynek szintén én vagyok szenvedő alanya: egy írónak a regénye régóta hever a kiadó fiókjában, az író fára­dozásai, hogy kipiszkálja on­nan, nem sikerülnek. Töri a fe­jét rajta, s nosza kész a magya­rázat, mely egyúttal vigasztalás is számára: én, akit ellenségé­nek ismer, felbiztattam egy ba­rátomat, aki viszont nemrég valamiféle befolyáshoz jutott az illető kiadócégnél, hogy akadá­lyozza meg a kötet megjelené­sét. Ez így elmondva nemesen és egyszerűen hangzik, amint­hogy így is mondják el íróék az ő köreikben, ha azonban az állítást felboncoljuk, s részle­teit a mi társadalmi életünkbe beállítjuk, kitűnik, hogy a jó­zanság körét elhagyva, korlát­lanná vált szenvedély világába jutunk. Először is kell, hogy nekem tudomásom legyen az illető úr regényéről és hogy tudjam, melyik kiadócégnél fektetik. Bevallom, hosszú idő óta egyetlen készülő regényről sem tudok, életemben mind­össze boldogult Tormay Cecil és Surányi Miklós regényterveit ismertem és azon néhány ifjú íróét, akik régebben beszéltek velem regényeikről. Hogy me­lyik regény mely cégnél fekszik el, ez kell, hogy kívülessék ér­deklődésemen, ha van egy kis józan eszem és munkabeosztá­som. Az illető panaszkodó per­sze a józan észt nem tételezi fel az embereknél, valamint azt a tisztességet sem, mely feltétle­nül megakadályoz minden szel­lemi embert abban, hogy útjába álljon egy irodalmi termék ki­adásának csak azért, mert ta­lán ellenfele a szerzőnek. Nem teszi fel ezt a tisztességet sem bennem, sem barátomban, aki pedig közismert tisztalelkű­ és tiszta meggyőződésű tudós, s akiről csak feltenni is, mintha az én utasításaimat, még­hozzá ily alacsony utasításaimat kö­vetné, rágalom akkor is, ha a bíróság nem állapítaná meg a „tényálladékot“. Végül a kiadó­céggel is baj van: barátomnak ott egyáltalán nincs oly be­folyása, hogy a regény kiadását megakadályozhatná s talán a kiadóvállalatnak is vannak egyéb szempontjai, semhogy az én gyűlölködésemet támogassa. Azaz itt is vörös posztóról van szó, melyet csak elszabadult szenvedély lát komoly veszede­lemnek, de ez a szenvedély két­ségkívül feneketlenül mély és nem hihető, hogy a posztót valaha is csak posztónak lássa és dühös félelméről lemondjon. Nézzünk végig a galérián. Ebédre hívnak vendégeket és végigverik őket, ha nem is bot­tal. Megharagszanak valakire és kiközösítik a magyar életből, mert úgy tudják, ehhez nekik van joguk. ,Az irodalmi­ életet úgy képzelik el, hogy szemé­lyes gyűlöltség van minden mögött, fekete álarcos össze­esküvők szaladgálnak tehetsé­ges írók elnémítása érdekében, maffiák dolgoznak s e maffiák tagjai, vezetői és mozgatói 1942 telén a budapesti jeges utcán és sárban bukdácsoló egyetemi tanárok. Ugye különös embe­rek, akik így ismerik a világot és ilyen képeket terjesztenek róla? Távol legyen tőlem, hogy gyönge­elméjűeknek tartsam őket, ellenkezőleg, éles meg­figyelő tehetségük és tapaszta­latuk van és tudják, mi a lehet­séges és mi az elhitethető. Le­hetségesnek tartják elsősorban a hatalomnak kizárólag a cél­szerűségtől megszabott haszná­latát. Ha nekem elég pénzem van, miért ne hívjam ide azo­kat az éhenkórász firkászokat és miért ne mondjam meg ne­­kik véleményemet! Eltiltom, hogy Petőfit ajkára vegye, igenis, eltiltom azt a hazaáruló kutyát s így tovább, bizonyára nyomdafesték alá nem való ki­fejezések közt toporzékol az, aki önmagát oly nagy és két­ségtelen hazafinak tartja, hogy Petőfit, azaz a betévő falatot is kiveheti embertársa szájából. Hatalma még nincs hozzá, de úgy tesz és élvezi, mintha már lenne. A harmadik nem topor­zékol, hanem siránkozik és pa­naszol, mert ez esetben a hatal­mat nem magában látja, hanem másoknál s felteszi róluk, hogy azok is korlátlanul fogják fel­használni, akárcsak ő tenné. Korszerű elképzelése szerint az emberek az íróasztalnál nem dolgoznak, a kiadócégeknél nem üzletiesen gondolkodnak, a kávéházakban nem kávéznak és pletykálkodnak, hanem min­denütt késeket fennek és tőrt szorongatnak, hogy beléje szúr­ják, éppen őbelé ... mert hi­szen mindez lehetséges és meg is fog történni, legalább is az a regény soha meg nem fog je­lenni, míg én el nem télnék­­* földszínéről. A szellem világa így telik­ meg egészen új elemekkel s a józan ész, jóhiszeműség, emberi­­ies gondolkodás, türelem, szó* lidaritás és evangéliumtól pa­­rancsolt szeretet helyét agy-, rémek és kísértetek foglalják el. Bizonyos, hogy ezek a je­­­lenségek, melyek nagy szám-­­mai találhatók s melyek közt például az első a legártatlanabb és a továbbiakból ki is ha­­gyandó, némileg kapcsolatban vannak az idegek kérdésével s azt is fel lehetne tennünk, hogy­ valamely szellemi ragály time­­tei, melyet az orvostudomány vagy társadalompszichológia még nem ismert fel. De lefejtve ró­luk a sokféle egyéni cafrangot, amiket tényleg gyakran színez­­het valamely adott idegállapot, végül is mindegyikben ugyan­­arra a magra akadunk, arra a rendíthetetlen meggyőződésre,a ahogy a szellem világát, az iro­ Hazai villamossági Iparvállalat keres azonnali belépésre. Rádiótechnikában, hangosfilm-technikában, távbeszélő-technikában, nagyfeszültségű elektrotechnikában, röntgen-technikában, finom mechanikában, villamossági és finommechanikai cikkek anyagbeszerzésében, villamos ívhegesztő technikában jártas őskeresztény oki. mérnököket és műszaki kereskedelmi tisztviselőket. Pályázatok curriculum vitae és fizetési igény megjelölésével „Né­metül tudók előnyben, 1942“ jel­igére a kiadóba. 5 a foghús megbetegedését jelzik. PYORRCA gyógyfogpép edzi a foghúst és kivítja annak vérkeringését Használja fogorvosi utasítás szerint. A PYORRCA gyógyfogpép a Magyar Fogorvosok Országos Egyesülete útmutatása szerint készül. a márciusi 2 P­MAGYAR C­SILLAG Szerkeszti: ILLYÉS GYU­LA Társszerkesztő: SCHÖPFLIN ALADÁR A márciusi szám tartalmából: Cs. Szabó László: Márciusi szél (Illyés Gyuláról). — Illés Endre: Személyeskedők és pökhendiek (Mai kritikánkról). — Bernáth Aurél Szinyeiről. — Kolozsvári Grandpierre Emil elbeszélése. — Török Sophie, Szabó Lőrinc, Komjáthy Aladár versei. — Írói arcképek: Sötér István Németh Lászlóról; Hónai­ György Szabó Lőrincről; Kádár Erzsébet Móricz Zsigmondról; Thurzó Gábor Gulácsy Irénről; Halász Gábor Szerb Antalról. — Dispu­ták: Örley István Keresztury Dezsővel a „Cseresnyéséről; Kál­lai Ernő Pátzay Pállal az ifj művészetről; Veres Péter a szótár­­szerkesztésről. — Keresztury Dezső színházi beszámolója. A Magyar Csillag előfizetési ára negyedévre . . 6 . A Magyar Csillag és a Nyugat-könyvek együttes előfizetési ára negyedévre 15 P­V­­ Ny­u­gt­a­t-k­ö­n­y­v­e­k : Babits Emlékkönyv — Illyés Gyula: Kora tavasz Tersánszky J. Jenő: Annuska — Babits Mihály hátrahagyott versei — -----------ITT LEVÁGANDÓ---------------------------------------és beküldendő a Magyar Csillag kiadóhivatalába: Budapest, V., Vilmos császár­ út 34. Előfizetők a Magyar Csillagra negyedévi 11 P-vel az 19­12. évre­­_ a Magyar Csillagra és a Nyugat-könyvekre negyedévi 15 P-vel az 1192. évre. (Nem kívánt rész törlendő.) Olvasható aláírás és foglalkozás. .y................... Pontos lakáscím. 1

Next