Magyar Nemzet, 1942. április (5. évfolyam, 74-97. szám)

1942-04-25 / 93. szám

SZOMBAT, 1942 ÁPRILIS 25. Magyar Nemzet Teleki Pál bibliográfia A tragikusan elhunyt nagy magyar államférfi és tudós irodalmi munkásságát, könyveit, cikkeit, továbbá beszédeit gyűjti össze dr. Kertes János, a jeles bibliográfus. Újabb bibliográfiai munkája „Teleki Pál bibliográfia“ címen fog megjelenni. A könyvészeti összeállításból láthatja majd a tudományos világ, hogy mily szorgalommal jelentek meg egymásután Teleki Pál könyvei és tanulmányai a földrajztudomány, kartográfia, politika és egyéb aktuális kérdésekről. A tudós, a politikus és az ember című fejezetekre oszlotta a szerző a bibliográfiát, így könnyen, áttekinthető. Befejezésül néhány Teleki Pálról megjelent értékes tanulmány felsorolását is közli. A velencei leány Kakulay Károly Mátyás király korával hoz egészen közeli kapcsolatba azzal, hogy „A velencei leány“ című történelmi regényt írta meg. Ebben benne van az is, hogy a regény jó Hogy mindjárt az első oldalakon mozgalmas, izgalmaktól túlfűtött olasz környezetbe csábít eleven, igazi regényhez illő és méltó írásmodorral, ezzel elkerüli a veszélyt, hogy tudálékos, nehezen emészthető ismeretanyagot nyújtson. Pedig a regény alapos tanulás, sokoldalú részletkutatás, a reneszánszba való érzelmi beleilleszkedés eredménye. Fordulatos mese, színes történeti háttér, szemnek is eleven korrajz, hús-vér szereplők teszik kedvessé „A velencei leányt“. Emellett az olvasó láthatja a regényből, mennyire „nagy volt hajdan a magyar“, menynyire hatalmas volt Mátyás király politikai befolyása Európában. A nagyvonalú beállításban helyet kapnak az apró emberi momentumok is: szerelmek, gyilkosságok, intrikák, hatalmi féltékenységek. Kakuniy Károlynak neve ismeretlen eddig a magyar irodalomban. Remélhetőleg újabb könyvet ír a magyar múlt valamelyik korszakáról. Dékány István: A magyarság lelki arca Alig néhány éve, hogy a magyar önszemléleti érdeklődés határozottabb vonásokat, tudományos formákat öltött. A kezdeményeket, elszórt megjegyzéseket, műszerezési kísérleteket foglalja össze és használja fel az eddigi szintéziseket ( Prohászka Lajos: Vándor és bujdosó. Szekfü Gyula: Mi a magyar?) Dékány István munkája, teljes kritikáját adva a magyarságismeretre vonatkozó kutatásoknak s kísérletet téve a magyarság jellemképének rendszeres felfejtésére. A könyv legérdekesebb fejezetei a néplélek alapérzéseivel, a magyar közösségi érzések erejével, a magyarság értelmi sajátosságaival foglalkoznak. Dékány megrajzolja a magyarságnak a történelemből elvonható jellemeszményét és megmutatja azokat a változásokat, melyeket a hagyomány, ősi magyar lélekben a városi élet, az üzleti erkölcs és az új idők szelleme hozott létre. Dékány István időszerű néplélektani munkáját a nagyközönség, a tudományos rág és a közélet egyforma érdeklődéssel fogadhatja. Székely Júlia: Bűnügy A címe detektív regényre utal. Az is, de több annál, mert a detektív kutató munkája nem áll meg az adott helyzet bonyodalmainál, hanem a lelkek mélyeibe, legelrejtettebb freudi zugaiba hatol. Alapja egy kisfiú ödipus-komplexuma, amelynek képletében azonban az apa szerepét — a mai kor családi élete züllöttségének megfelelően — a „Richard bácsi" helyettesül. Ez a regény alapgondolata, helyesebben alap-„ötlete A gyermek gyilkos merényletének érdekes meséjét ügyesen bonyolítja a tehetséges szerző, az érdeklődést mindségig ébrentartva, sőt felcsigázva. Székely Júlia nem utolsó érdeme, hogy nemcsak fordulatosan, élvezetesen mesélni, hanem (nőíróknál meglehetősen ritka erény) biztos kézzel, arányosan szerkeszteni is tud. Kifogásolni valónk mindössze a hangulati egység terén van, amenyiben az írónő nem hagyja kiaknázatlanul a tragikus esemény komikus helyzeteit, gondolunk például arra az inkább vígjátékra, mint pszichoanalizáló bűnügyi regénybe illő, magában véve azonban igen frappáns és szellemes jelenetre, midőn a férj és a feleség egymást mentegeti, mert nem minden alap nélkül hihetik egymásról, hogy a másik a gyilkos. Az alaptónusból kirívó effajta jelenetek viszont azt bizonyítják, hogy az írónőnek nagyszerű érzéke van a komikum, a humor, a groteszk iránt. De mért választ akkor mindig tragikus, komor témát? — Erre a szónoki kérdésre egy vígjátékkal, vagy vidám regénnyel szeretnénk feleletet kapni. K. Gy. Egy szemtanú a forradalmi Párizsról A napokban egy olyan könyv jelenik meg, mely méltán kelti fel a figyelmet. A könyv a forradalmi Párizsról szól. Szerzője — Louis Sébastien Merrier — csillogó, elmés és izgalmas pillanatfelvételeket készített az 1708-as francia fővárosról, mely akkor szörnyű lázban égett. Az Officina kiadásában megjelenő könyvből íme néhány szemelvény: Terror és denunciáció A Forradalom Terén csattog a nyaktiló, s egyetlen hang, egyetlen kar sem hiiakozik. Ezalatt a biztosok váratlanul a házakba hatolnak, feldúlnak mindent, feltúrják a szekrényeket; feltörik a levelek pecsétjei, a levéltárakat, a végrendeleteket; reávetik magukat a papírhulladékra, abban a reményben, hogy semmitmondó mondattöredékekből összeesküvés jeleit olvashatják ki; elhordanak asszignatákat, aranyat, ezüstöt, ékszert. A hitelező börtönbe hurcoltatja az adóst, a kikosarazott udvarló a győztes vetélytársat, a sértett férj a kikapós feleséget, a féltékeny versenytárs a sikeresebb kézmívest, a cseléd a gazdáját, az elmarasztalt pereskedő a pártatlan bírót, az előmenetelében csalódott katona a feljebbvalóját. Az emberek fogvacogva húzódnak meg a házak mélyen; félnek a tulajdonképeiktől, szobraiktól, metszeteiktől, könyveiktől; levakarják a’ címereket és az elmúlt idők legsemmisebb tanúságait; levelek máglyái égnek, szerelmes levelek, baráti és rokoni üdvözletek, köszönő sorok. Műtárgyak pusztulnak az egyetemes félelem áldozati oltárán. Omar szavai az Alkoránról nem olyan szörnyűségesek, mint a decemvirek szentenciája. Felégetünk minden könyvtárat! Ezentúl csak a forradalom történetére és a büntető törvénykönyvre tesz szükség. Ki ismer még reá a párizsiakra? Valóban ugyanez a nép csinálta július tizennegyedikét és augusztus tizedikét? Kávéházban Néha belefáradok abba, hogy a párizsi utcát rójam palettám gazdagítására. Ilyenkor bemegyek egy kávéházba s hallom, mindenki arról panaszkodik, hogy a forradalom tette tönkre, s e panasz csupa semmittevő ajkáról hangzik, aki egész életét a kávéházban tölti. De ez a dili, aki nem nyafogja, hogy a forradalom tette tönkre, elmaradt a divattól. Mindenki béke után sóhajtozik s senki sem örül csodálatos győzelmeinknek. A bourgeoisra, ki elolvasta a római történelmet, tábornokaink tettei legfeljebb idegbizsergetően hatnak, akár egy izgalmas regény. Odahajol a füledhez: „Bonaparte átlépi a Rubicont és Caesart utánozza“ súgja titokzatosan. Honnan veszi fene nagy tudományát? A szomszédjától, a komájától, vagy a misén csipegette fel, ahová nem azért megy, mert hívő, hanem mert azt hiszi, hogy bosszantja a köztársaságot. Az újgazdag is közönyös politikailag, de dühös a kormányra; főgondja, hogy a rap hercegnőivel hangversenyen és operában mutatkozzék. Ezek a felkapaszkodott emberek semmit sem konyítanak a zenéhez, de azért tüntető tapssal jutalmazzák a tenorista futamait s mohón mászálják a páholyokban virító nőket, élelmiszernek — letarolták. Megkezdődött a sorbanállás; az asszonyok éjfélkor már hosszú sorokban kígyóztak s bátran dacoltak az éjszakai hideggel, hogy reggelig, — életük veszélyeztetésével — három tojást és egy göröngy vajat szerezzenek. Hány állapotos asszony lett áldozata e boldogtalan időknek. (Azóta figyelembe veszik őket s joguk van a sorban előre állni.) Hány embercsirát oltottak ki az élet forrásánál! Később a közönség a halra vetette magát, mozgó árusok árverelik, de a hal romlott s rengetegen megbetegednek. Parasztok járják a várost baromfival teli kosarakkal. A párizsiak egymás kezéből tépik ki a csirkét, a paraszt kénytelen volt piacra dobni, mert a kendermagot elrekvirálták s az aprójószágot odahaza már nem lehet felnevelni. Ez a mesterséges baromfibőség sem tartott sokáig; alig hogy a nép rákapott erre az arisztokrata eledelre, már el is tűnt megint. Most már csak főzelékféle volt. A rizst, a lencsét, a babot katonai raktárakban tárolták s valóságos boldogság volt, ha valaki egy maroknyit szerzett s vízben megfőzhette. Táncőrület, meztelenség A pénzen kívül manapság csak a táncot bálványozza a párizsi. Minden osztálynak táncoló társadalma van; kicsinyek és nagyok, gazdagok és szegények, miind táncolnak, egyetemes láz ez, kollektív őrület. A jó párizsiak táncolnak, jobban mondva csak kergén forgolódnak, mert botfülüknek nehéz a zene ütemét követni. A szünetben a nők mohó mustrálása kezdődik. A pamlagokon keresztbe fonódnak a lábak és gyűrűk csillannak meg a lábujjakon; a ruhák engedemesen kirajzolják a női test vonalait, ing nincs alattuk, a meztelen alakra simulnak. A vacsorán a nők kedvükre esznek; már nem feszélyezi őket a fűző, a testük felszabadult. Libamájjal töltött pulykát habzsolnak; ők esznek a katona, az évjáradékos, a hivatalnok és a köztársaság minden tisztviselője helyett; közben szidják a köztársaságot. S a szájon felül selyemsálakba bugyolált nyafka gavallérok ezt selypítik: „Nem tarthat sokáig...“ A köztársaságot ócsárló nők egyébként a köztársaság szállítóinak leányai, nővérei, feleségei; nem győznek eleget falni; bort nem isznak, mert gyönge idegeik nem bírják; de kirschwassert, marasquinót, gyarmati likőrt annál mohóbban. De mind a kétszáz bál, még a legelegánsabb fa is, elhalványul — mint bogáncs a rózsa mellett — a Hotel Richelieu baljának fényétől. Ez itt az átlátszó ruhák, a csipkétől remegő kalapok, az arany, a gyémánt, a fátylak, a selyemsálakba burkolódzó állak fejedelmi gályája. Ide csak vagyoni cenzus alapján lehet belépni. Ezen az elvarázsolt helyen száz illatos, rózsafazékres istennő lett athéni ruhákban. Minden nő fehérbe borult s a fehér minden nőnek jól áll. A keblük mezítelen, a karjuk mezítelen. ... Ki törődik a báli forgatag mámorában a határainkon dúló háborúval? s hogy áll a harc a Rajnánál, a Sambre és a Meuse partján, a hegykatlanokban és a tengereken? Senki sem gondol a vérfolyamra és az uralkodók ligájára, mely trónját Franciaország hulláján szeretné újraácsolni. Itt vannak ezek a 33 éves tacskók: kravátlijukat most már a szájuk fölöitt kötik meg s izzadtra táncolják magukat örömükben, hogy kibújtak a sorozás alól. Micsoda duruzsolás kél? Ki ez a nő, akit taps fogad? Lépjünk közelebb. Meztelen? Talán mégsem. Könnyed selyemnadrágja tökéletesen combjaihoz tapad; halványan árnyalt habredők borulnak felsőtestére, pihegő mellett sejttetve. Áttetsző szoknyájának fátyolfüggönye rivaldafénybe állítja gyémántos-aranyos karikákba szorult lábszárait és comjait. Aranyitjak csapata rajongja körül s fesztelen szavak szállonganak, de a hölgy nem pirul. Innen már csak egy lépés s hölgyeink az antik Laconia leányainak meztelen táncát lejtik; oly kevés lehullani való maradt, hogy biz' Isten kételyeim vannak; a teljes mezítelenség nem szemérmesebb-e, mint az áttetsző fátylak sejtelmessége? A testszínű, feszesen simuló nadrág felzaklatja a képzeletet, s a rejtett bájakat a félhomály izgató ködén át villantja meg. S alig múltak még el Robespierre napjai...! A nagy ínség 1794 telén már nagy volt a húshiány Párizsban. A mészárszékek felé háziasszonyok, szakácsnők, cselédek özönlöttek. A marhahús fontja tizennyolc sorról huszonöt sorra szökött. A polgárok mozogtak, de akokr még nem tudták, hogy az áremelkedést egy százhúszezer főnyi hadsereg, a takarmányhiány és a Vendée háborúja okozza. Ez idő óta alig érkezett marhaszállítmány Párizsba. Hány családanyát láttam elsápadni s könnyeit törölgetni az egyetemes böjtről szóló rendelet elött! A falragasz körül tolongó csoportból egy puttonyos zöldségkofa felkiált: „A marhák kimentek a frontra, nekünk csak a belük maradt!“ Hirtelen eltűnt a vaj és a tojás is. Reggeli kilenc óráig a Csarnokot, máskor oly gazdag tárházat minden Léstyán Sándor: Repülj Fecském... A mai évszázad közepén, egy-két évtizeden keresztül Reményi Ede volt Magyarország legnépszerűbb embere. A szabadságharc előtti években bukkant fel Pesten, Görgey tábori zenésze volt, Jókai a „Nemzet hegedűjének" nevezte. A Nemzeti Színház színpadán játszotta a „Repülj fecském!“ és „Ezt a kerek erdőt járom én“ édes melódiáit. Bejárta az egész országot, összemuzsikálta a pesti Petőfi-szobor költségeit. Mély benső barátság fűzte Liszt Ferenchez, aki mindent elkövetett, hogy Reményi reménytelen szerelmének útját egyengesse, míg végre legyőzte az imádott lány anyjának ellenállását és a házasság létrejöhetett. Aztán lassan megfordult a szerencse. Az ünnepelt művész, az angol királynő udvari hegedűse már nem tudja publikumából azt a régi nagy lelkesedést kiváltani. Reményi immár nem a „kerek erdőt" járja , hanem a kerek világot, tizenkét évig. Felesége és gyermekei Párizsban nyomorogtak. Egy fiatal magyar újságíró felkereste őket és „meglátta ezt az asszony, úgy, ahogy csak igazi írók és költők látnék, akik külön ajándékba kapják a sorstól az ilyesfajta tehetségüket.“ Ezt írja a könyv szerzője, Léstyán Sándor és ez a mondat saját művére is találó. Léstyán színes tolla nyomán valósággal megelevenedik Reményi nyughatatlan, kalandos tarka élete. Bejárjuk vele Európa nagyvárosait, az afrikai és távolkeleti gyarmatokat, végül Amerikát, ahol Reményi már nem közismert művész, hanem beteg, nyomorgó öregember, aki alig tudja kenyerét megkeresni. Többé nem is emelkedik fel,itt hal igazi muzsikushalált, a dobogón, a közönség előtt. A rendkívül érdekes regényes életrajzot a Renaissance vállalat adta ki. Az ízléses külsejű kötetet múltszázadbeli képek és műmellékletek gazdagítják. Afrikában történt Olive Schreiner angol írónő könyve ez. Eredeti angol címe: Story of an African farm. A Story jó régen jelent meg, 1883-ban, Ralph Iron álnév alatt. Azóta O. Schreiner Dreams (1891) és Dream life and real life (1893) című kötetei készültek el és arattak nem méltatlan sikert. Itt még megemlítjük azt is, hogy 1902- ben Halker Péter közkatona csele Mashonalandban címmel Récsi Jolán fordította le az angol írónő egyik könyvét. Ez az új regényfordítás Nagypál István munkája. Plasztikusan, dicséretes beleérzéssel adta nekünk az eredeti szöveg hangulatát. Ugyanis a hangulatrajz az, ami az olvasót eleinte érdeklődésre készteti, aztán tagadhatatlanul behálózza. A történet Afrikában játszik, de ez önmagában még nem lenne elegendő ahhoz, meggyőzen, csakugyan afrikai levegőt leheljen az olvasó köré. Afrikai emberek is vannak benne, valódiak, akik ott élnek a homokon, a tűző nap alatt, tőlünk idegen és nekünk ismeretlen csillagképek alatt. Az afrikai lélek átalakító haláját mutatja be Olive Schreiner, hogy hogyan változnak meg, hogyan gondolkodnak, esznek, élnek, gyűlölnek, ábrándoznak a búr telepesek. Európai ember számára Afrikát az magyarázza meg legvilágosabban, hogy éppen az európai ember miként reagál az idegen föld hatásaira. E különös életmód hangulatát O. Schreiner szinte szuggesztíven csalja belénk. Ennek eszközei majdnem észrevehetetlenek, de megvannak és halnak. A regény egyébként különös keveréke az álomnak, a mesének, a valóságnak. Alakjai — a gézengúz Bonaparte Blenkins, az állatiasan kövér és rosszindulatú Tant Lannie, az egyszerűségével és szentségével álomba illő Waldo —— olyanok, hogy hosszú időre emlékeink közé kerülnek. Az „Afrikában történt“ figyelemreméltó könyv. 9 Itt élned, halnod kell Balassa Imre könyve Vörösmartyról Annyi bizonyos, hogy „Vörösmarty Mihály életének regénye“ - mert így hangzik Balassa Imre könyvének alcíme -- feltétlenül hálás téma, hiszen a magyar költői nyelvezet Beethovenjának életsora, sajátosan érdekes alakja, a, magyar nemzet életében való kortársi és sírontúli szerepe egyaránt izgalmasan érdekes, valami komor szépséggel és végzetszerűséggel teljes. De az is bizonyos, hogy ennek a kiváltságosan mély és súlyos léleknek feketén csillogó tárnáiba levilágítani, az ő költői jelentőségét igazában méltatni és a látszólagos egyszerűség mögött oly bonyolult alakját lélekbetapadóan az olvasó elé vetíteni: ehhez nagy megértés, elmélyedés, lélekismeret s a minden modern időváltozatokban is az örök magyar szellemiségre változatlanul érzékeny honfiszív, a szónak egykori nemes értelmében kívántatik. Balassa Imre könyve több mint háromszáz oldalon át ezeknek az íróművészi és egyben nemzetnevelői kellékeknek bőséges igazolása. Ebből adódik a mű irodalmi értéke mellett az a manapság különösen fontos jelentősége, amely miatt szeretnék, ha minél több igaz magyar olvasná és méginkább, hogy adná a valóban nemzeties nevelésre nagyon is rászoruló ifjú nemzedék kezébe. A mindenkép élvezetes, tartalmas, elgondolkozásra késztető könyv a Singer és Wolfner Irodalmi Intézet gondos kiadásában jelent meg. Nagypál István: Budapest nem felel A „Budapest nem felel" kalandos regény. Irodalmunk éppen ebben a műfajban nagyon szegény, ezért az olvasó érdeklődéssel veszi kezébe a könyvet. Budapest felett meteor robban s ez a légkörben olyan változást idéz elő, mely az emberi szervezetre kábító hatással van. A milliós város egész lakossága egy héten át alszik, az élet megáll. A véletlen folytán ébren maradó néhány ember közül hármannégyen munkához látnak, hogy meg- akadályozzák a lappangó tüzek terjedését és mentsék, ami menthető. A többiek ellenben egy fantasztától tüzelve jó alkalomnak tekintik a szerencsétlenséget és szabadon garázdálkodnak az alvó városban. Mindent elsöprő vihar vet véget a hosszú ideig tartó, kényszerű éjszakának. Nagypál István sok helyen tehetséges lélekábrázolónak mutatkozik, a társadalmi formák által elnyomott ösztönök kitörését és a fanatikus képviselő kegyetlenségét meggyőző erővel ábrázolja. Zsuzsa Illés Endre novelláskötetének eleme ez. Címe onnan van, hogy az író főként Zsuzsa rejtélyes és szép alakját mondja el azon a hangon, mellyel élni csak a szemérmes és finom férfilélek tud. Zsuzsa szép, fiatal asszony és örök rejtély marad annak, aki szereti őt s gondoskodik róla. Mi a titka, ennek és a többi szép Zsuzsának? Talán semmi titka sincs s a férfi kutató értelme csak azért keresi nála a rejtélyt feloldó megfejtést, mert többnek tartja szép állatnál: úgy tekinti, mintha műalkotás volna. A műalkotás mögött mindig ott áll az egységes, gondolat, mely megfejthető. A szellemileg érzékeny és fogékony elme hozzászokott ahhoz, hogy a szép vonalak, színek, arányok rendszerében megtalálja a szép lelket, a szép eszmét. Ezért tragikus az, amikor a problémákat kereső férfi egy szép államőbe ütközik. Ennek a zavart, ideges, feszült keresésben vergődő viszonynak különösen izgató elemzését találtuk a Zsuzsa című könyvben. Furcsa, feszült, láztól egzaltált hangulat csapja meg az olvasó arcát. Minden sora, szava csak úgy vonaglik, hogy közelebb kerüljön egy probléma nyitjához. Ennek érdekében Illés Endre a novella megszokott eszközeihez segítségül hozzáveszi a líra és az essay elemeit is, tehát egyrészt a közvetlen önmegmutatkozást, másrészt a tartózkodó, az óvatosabb, de mégis lebilincselő modorú A novella, a vers, az essay együttesen ostromolják Zsuzsa szép testét, hogy mondja meg hát, milyen lélek lakozik benne?! Ebből egészen jellegzetes írói hang lesz. Nem tudunk még egy írónkról, kinek stílusa ilyen ideges, szinte neurotikus volna, mint az övé. Mitől van ez? A témától-e, vagy az írói fogalmazás ezotetikus remegésétől? Lehet, hogy mind a kettőtől. És mindezek mellett arról győződhet meg az olvasó, hogy Illés Endre tudja az írói rangtartás kötelességét. Bár témája, ez a szép Zsuzsa (meg a többi is, melyről most nem szólunk) könnyen elcsábíthatta volna olcsó játékterületre, mégis megmaradt azon a helyen, ahol írónak állnia, néznie kell: az emberi titkok oldalán. Problémákat csak innen lehet meglátni. Ez a kötet legnagyobb érdeme. • ■- Sz. I.