Magyar Nemzet, 1942. május (5. évfolyam, 98-114. szám)
1942-05-12 / 107. szám
KEDD, 1942 MÁJUS 12. Louis Jouvet: Milyen irányban fejlődik a színház? Louis Jouvet nevét a közönség jól ismeri a francia filmekről. Egyike az élő legnagyobb színészeknek, aki a színjátszás elméletének is magasképzettségű művelője. Tanulmányai, értekezései nemcsak szakkörökben, hanem a publikum széles rétegeiben is mindig nagy érdeklődést keltettek. Itt közölt tanulmánya magyar nyelven első szellemi munkája, amely híres könyvéből, a „Reflexions du Comédier”-ből való. E mű most van fordítás alatt, érdekesnek tartjuk tehát közölni annak első részletét. A szerző a francia összeomlás előtt a párizsi Théâtre Athénée igazgatója volt, ahol nemcsak vezető színész, hanem díszlettervező és rendezőként is működött. Mint rendező bátor és új kifejezési formákat keres, amelyek nagy hatású próbának vége. Felmegyek irodámba, kis idő múlva bejön hozzám Pierre Renoire, szokás szerint a munkáról kezd beszélgetni velem. — Milyen irányba fejlődik ma a színház? — kérdezem. — Miért foglalkoztat ez a kérdés? — Mert tőlem is kérdezik. — Komoly emberek? •— Nagyon komolyak. — Mondd meg nekik, várjanak ötven évet, akkor majd megtudják. — De ők most, mingyárt akarják tudni. Rendre elgondolkozik, majd így szól: — Sosem tudhatjuk, hova fejlődünk, de azt közölheted velük, honnan jövünk. Ez is valami. — Igen, mindenesetre ez is egy formája a pontos meghatározásnak. — Egy bizonyos — mondja —, a mi korunk nem az újítások kora. Ez az, ami megnyugtató. — Mi nem vagyunk újítók? — Semmiképpen sem és ismétlem, ez jóleső tudat. S minthogy Renoire nem szereti a beszélgetésnek ezt a fajtáját, eltávozik azzal a közömbösséggel, amely őt annyira jellemzi. Egyedül maradok és elmélkedni kezdek a kérdésről. Bevallom, nem igen szoktam magamat arról faggatni, hogy mi lesz a színház jólai vannak az egyetemes színházi fejlődésre. Miként Sztaniszlavszkij, a színházi naturalizmus idején maga körül gyűjtötte korának nagy íróit, Jouvet körül is ott találjuk a mai francia drámaírók legjobbjait: Jules Romains-t, Achard-t, Josse-t, Giraudoux-t. Bizonyítani akarjuk ezzel, hogy egy nagy színházművész milyen hatással van a kor irodalmára. A színház munkásai az egész világon mélyen sajnálják, hogy ezt a nagy művészt alkotásainak teljességében megállította a háború Franciaországra zuhanó katasztrófája, de remélik, hogy rövidesen visszatérhet színházának élére, amely egészen bizonyosan a színművészet újabb fejlődését hozza magával. veje. Egy ránk erőszakolt interjúban könnyen elintézzük a kérdést néhány szójátékkal, melyek elegendők arra, hogy a papírt befeketelítsék, kielégítsék a kérdező újságírót és amellett az olvasók kíváncsiságát is. De egészen más az, ha valamiről komolyan gondolkozunk. Ha a szakembert felszólítják, nyilatkozzon mesterségéről, akkor egyéni szempontjai szerint gondolkozik. Véleménye csak akkor alakulhat ki, ha a saját technikáját összehasonlítja elődeinek módszerével. A színházi szakember szemében a színház jövője aszerint alakul, egyrészt, amit ő saját maga csinál, másrészt, amit szeretne csinálni és önkénytelenül is azonosítja saját módszerét és ízlését művészetének szabályaival. Talán ezt a legfontosabb bevallanunk önmagunknak és az okos kérdezősködöknek is, mielőtt véleményünk kialakulna. A színházat harminc évig fenyegette, a közönyösség mindent megölő veszélye. Nevezhetjük ezt tespedésnek is, amely a felbomlást megelőzi. A megszokásból eredő hanyatlás, a közönség eltávolodása és közönye a színház iránt. A színház csak hivatalos támogatással és a közönség pártfogásával prosperálhat, érdeklődés hiányában tönkremegy, költünk, megfosztva titokzatosságától, elszakadva poézisétől mintha örökre elveszett volna. Új adottság lépett a helyére, „újítás“, amellyel elődeink kinyilatkoztatták a valóság stílusát: ez a lelemény a színpad negyedik falának felfedezése volt. A legfőbb igyekezete ennek a drámai művészetnek az volt, hogy a darabot úgy kell játszani, mintha cselekménye valóban megtörténne és a nézőnek az legyen az impreszsziója, mintha valami indiszkréció folytán vagy meglepetésszerűen volna jelen. A színész úgy játszotta szerepét, hogy a nézőben a mindenbe beavatottság érzését keltse fel. Elődeink újítók voltak. A hitelesség és valószerűség kedvéért, amely megölhette és megsemmisíthette volna mindörökre a színjátszás igazi illúzióját, a színház már-már elvesztette hivatását. A szellem uralma végképp befejeződött a fényképezés feltalálásával és a Szabad Színházzal, amelyek a film előfutárai voltak. A naturalizmus csődje jött tehát a film. Teljesen új valami, szörnyeteg, amely fölfalja a drámát. Mindenekelőtt a Szinzad Színház látta el anyaggal. Ebből a gubából kelt ki az a ragyogó pillangó, amely ma fáradhatatlanul csapong ezen a végre anyagszerűvé lett negyedik falon. A naturalizmus már keletkezésekor halva született, mert nem volt más, mint végeredmény. A hívők, akik hinni akartak ebben az új Messiásban, sokáig élesztgették egymás hitét, küldözgetve ezt az oly ismert sürgönyt: „A naturalizmus nem halt meg.“ Ez az elcsépelt szöveg végérvényesen gyászjelentés lett. Valóban elődeink nagyon is újítók voltak. Ha a színház ma halad valami felé, ez olyan kifejezési forma, ahol a szellemiség visszanyeri jogait az anyag felett, a szó, a játék, a szöveg, a látvány felett. Költészetből, bájból és előkelőségből született drámai forma felé visz a fejlődés útja. A mai francia színpadnak nincs története. A valószerűséget csak a dráma törvényeihez való visszatérés jelzi benne. Ez a gondosság a nagy korszakokra emlékeztet." Azokra az örök problémákra és töprengésekre, amelyek az emberek között mintegy titkos közösséget teremtenek. Valamilyen együttes és mindenki által egyformán érzett gyönyörűséget, melyben az összetartozás és rokonszenv rezdülései kicserélődnek és válaszolnak egymásnak. Ezzel viszszatérünk a színház igazi hagyományaihoz. Ez a kor tehát az újranevelésé. Néhány író megőrizte az írásművészet és a gondolat ízlését, a drámai ékesszólás érzékét. Azt a művészetet, amellyel olyan cselekményeket találtak ki, amelyekben a szereplő személyek csak azzal a szándékkal élnek, hogy nekünk valljanak és gyónjanak érzéseink és lelki élményeink gazdagítására. Ha a színház ma halad valami felé, ez a fejlődés az a nagyszerű szórakozás, ahol a néző éppen úgy, mint a színész, ismét rátalál saját emberi mivoltára. Ahol a színpadi előadás újra feleleveníti az első drámai szertartások előkelőségét és emelkedettségét. A színház talán ismét azt a szerepet tölti be a nemzet életében, hogy hozzájárul szellemi fejlődéséhez és újra magára vállalja gátlás nélkül kulturális szerepét és küldetését. A megértés és az értelmesség, amelyek végeredményében az igazi nagyság velejárói, ismét megjelennek a francia színpadon, így elmélkedtem, mikor Renoire visszajött. Renoire-ral Felbomlik a színpad egysége A középkor költői realizmusából eredően, amikor is a vallásos érzés és allegória és a szimbólum révén igazi drámai költészet virágzott, a színház kifejezési formája a közönség, a színészek, az írók harmonikus és szerencsés egymásratalálása következtében a 17. században a tökélynek és a tisztaságnak olyan fokát érte el, melyet azóta sem közelített meg soha. Örökké például szolgálhat nekünk, hogy az írásművészet és a színművészet ilyen magasrendű egyetértésben és kimagasló szellemi viszonyban fejlődött ki. A fejlődés során ez a tökéletes összhang azután fokról-fokra csökkent. Csökken, amikor a színház visszatükrözi az egymásra következő korokat, amikor Marivaux és Voltaire, Beaumarchais, azután Victor Hugo, Musset, Aumas, Emile Augier, majd Eugene Manuel oly módon beszélnek a közönséghez, hogy az érzések, a gondolatok és a nyelv mindinkább gyengülnek és csökken egészen Zola és Oscar Métilnier párbeszédéig, egészen addig a naturalizmusig, amely pontos kifejezési formáit abban a színházban találta meg, amely időrendben elöttünk járt: a Szabad Színházban, Andre Antoine híres színpadán, mely a naturalista játék úttörője volt Franciaországban. Különös korszak. Rajongott az exakt tudományokért, kimutatható és ellenőrizhető igazságokban élte ki magát, közben felfedezte a velocipéddel, a fonográffal, a „tételes színdarabot“ és a “társadalmi színművet“, melyeknek következménye „az eszmék színháza“ volt. Milyen különös e „szabad” színház szabadsága! Olyan díszletek árasztották el a színpadot, amelyeket mindenki valóságnak kívánt. Igazi kapuk és ablakok, (természetes növényzet, élő állatok. A művészet abban merült ki, hogy valóságos eső hulljon a deszkákra, hogy mészárszéket ábrázoljon letaglózott állatokkal, igazi kazánt valódi szénnel, mosókonyhát, ahol csakugyan ki lehet mosni a fehérneműt, kocsmárost valódi söntés előtt. Minden darab eredeti növény- és állatvilágot elevenített meg: muskátli és birka, a nád és az ökör, a csirke, a kacsa és a nyúl, nevetséges természetességben élt a drámában. A dráma konfliktusai pedig: munkászavargások, sztrájkjelenetek, a család, a házasságtörés, a válás, a vérbaj és a feminizmus. „Igen, uram — kiáltott fel izgatottan a színigazgató —, kritikája jogos erről a darabról. A hős lélektanilag talán nem egészen indokolt (a hős jelen esetben gimnáziumi tanár volt). Esete banális, mindennapi kaland . .. Igen, uram! De a harma- dik felvonásban, óh, a cseléddel szeretkezik.“ Ezt a korszakot úgy hívták: „Egy darab az életből.“ E kor színházának karakterisztikuma tehát a szellemiség csökkenése, a képzelőerő és a csodás elem halála, a nyelv szépségének leromlása. Az a bámulatos színházi hagyomány, amit a klasszikusoktól örö nyul. OTI ikros [ aVViLoszletének 70 évében elhunyt. Gyászolja leánya: Sári, veje: dr. Csányi Tibor, Aranka, unokái: Vera, Myra, anyósa: sízv. Villa Vilmosné, Vida-, Kelemen-, Szegő-, Szántó-, Orsiva-, Lukács-család. Temetése szerdán délután 3 óra no, az óbudai temetőben. Magyar Nemzet Fájdalmunkban összetörve jelentjük, hogy Jancsink nincs többé. A forodviselés kifürkészhetetlen ekaratából életének 20. évében hosszú szenvedés után hétfőn hajnalban lehelte ki lelkét. Drága halottunkat kedden délután 6 órakor fogjuk a rákoskeresztúri temetőben utolsó útjára kísérni. Emlékedet örökké megőrizzük! Hirschl F-de Illrsch. F.dé.sérz. Schossberger Jolán Hirohl Gyuri 9 ti Képes Sport mai száma szenzációs tartalommal jelent meg! Főbb cikkek: Vincze András altábornagy nyilatkozata a magyar vivósport legfőbb problémáiról Nagy tüntetés Sárosi tér. mellett az Üllői úti sporttelepen Az angol rendszer újabb bukása a magyar sajtó tükrében Válogatott játékosok a WM rendszer káros hatásáról Nagy képes riport a Ferencváros—Újpest mérkőzésről és a magyar—olasz teniszről JC&ije, Maidenütt a J&épzs \Sportot. — Meddig jutottál gondolataidban? — kérdezte. — Ott tartok, hogy neked kell igazat adnom. Mi valóban nem vagyunk újítók, folytatói vagyunk elődeink művészetének. — Talán ez még szebb. — De újító? Mi is az végeredményben szerinted? — Egy ember, aki gyűlöli elődeit... — Akkor ez távol áll tőlem — mondottam. — ... és aki még jobban gyűlöli az utána következőket. Bevezette és fordította: Egri István Külföld vagy belföld A Magyar Film, a Filmművészeti Kamara hivatalos lapja egyik legutóbbi számában névtelen szerző tollából cikket közöl s ebben feleleveníti az év legelején lezajlott filmvitákat, újólag és elítélőleg kárhoztatva a magyar filmkritikának azt a szokását, hogy kritizálni és nem mindig kedvezően kritizálni meri a magyar filmet. A cikk hangjából s egyes kijelentéseiből arra kell következtetnünk, hogy fókaképpen nem egyéb, mint újabb sürgetése a kritika ellenőrzésének, vagyis annak, hogy bizonyos üzleti szempontoknak nemzeti érdekké kikiáltása révén arra kényszerítsék a sajtót, hogy magyar filmről egyebet, mint jót, ne írhasson. A cikk már a bevezetőben önellentmondásba téved s elismeri, hogy „nemcsak Magyarországon veti rá magát a kritika ádáz dühvel a nagy nehézségekkel küzdő filmgyártásra“, s ezt a tényt úgy is lehetne értelmezni, hogy nem néhány hazai kritikus okvetetlenkedő személyeskedése a néha fel-felbukkanó és méltán szenvedélyes tiltakozás a rossz filmek ellen, hanem a magasabb és nem csupán üzleti szempontból szemlélők egyértelmű kiállása a művészetellenes darabok ellen. Bajos lenne ugyanis feltételezni, hogy a kritikusok között valami gyanús és dühös nemzetközi szervezet alakult volna ki, amely „ádáz dühvel" serénykedik a film tönkretevésén. Említettem, hogy a Magyar Film cikke s az azt megelőző jónéhány filmszakmai hang legfontosabb érve a szigorú kritika ellen, hogy az árt a magyar filmgyártás külföldi renoméjának és így közvetve nemzeti érdeket sért. Az okoskodás mindjárt első pillantásra erőszakoltnak tűnik, különösen, ha a cikkíró fenti kijelentését olvassuk, hogy ez más országokban is így megy, tehát a kritikusok kölcsön-alapon versenyt rontják a hazai filmeket a külföld előtt. Még nyilvánvalóbb lesz azonban a félreértés, ha belemegyünk a filmesek érvelésébe és végigkövetkeztetjük azt. A magyar kritika — mondják a fimesek — árt a magyar filmnek s így az országnak, mert csökkenti a vásárlókedvet a külföldben. Bizonyos azonban, hogy szakember nem vett még meg filmet a róla szóló dicshimnuszok alapján, látatlanban, hanem csak akkor, ha előzőleg látta azt, vagy megbízható információt szerzett róla. Azt viszont nem hihetjük, hogy a külföld vásárlókedvét az az elkedvetlenítő hatás rontja le, amit a magyar filmkritika a külföldi nézőtömegekben kelt, hiszen túlzás volna feltételezni, hogy a német, vagy olasz, vagy akármilyen nép nézőközönsége moziba menés előtt ádáz magyar filmkritikákból tájékozódnék a film felől. Magyarországon, például meglepően ritka az olyan mozinéző, aki német vagy olasz filmlapokkal felszerelve ül be a nézőtérre. Másfelől viszont azt kell hinnünk, hogy az a nemzetközi sajtódivat, mely csepüli a hazait és dicséri a külföldit, éppen az exportnak válik javára, hiszen X ország mozipublikuma éppen annak az Y országnak filmjeiről olvas gusztuskeltő dícséreteket, amely ország exportálni akarja filmjeit X országba. És viszont. Lehet ennél példásabb és hasznosabb összeműködés? Mindezekből azt kell leszűrnünk, amit már bevezetőben is világosan láttunk, hogy a magyar filmesek energikus tiltakozása az ádáz hazai kritika ellen nem a nemzet vagyonának féltéséből származik s nem ily altruisztikus jegyeket visel, sokkal inkább lelhetők fel benne a belföldi üzletféltés féltékenysége. Az említett cikk hivatkozik a Nemzetközi Filmkamara főtitkárának megállapítására, aki elfogulatlanul megállapította legutóbb a magyar filmgyártás művészi voltát általában és egy-két akkor látott filmjét különösképpen. Elfelejtette a cikk hozzátenni, hogy éppen az illető főtitkár országa az, amely magyar filmeket egyáltalán nem, vagy alig jelentet meg. Ebből a jelentésből tehát legkevésbbé sem tűnik ki az, amit a Magyar Film cikke levon belőle, hogy tudniillik a külföld mennyire érdeklődik a magyar filmek iránt. A magyar film nagy külföldi sikereinek s elismerésének jelzésére hivatkozik a Magyar Film a külföldre meghívott magyar filmesek, színészek, szakemberek, rendezők nagy számára. Ettől részint még nem lesz jobb a magyar film, másrészt viszont meglepő, hogy a külföld csupán a magyar filmeseket keresi s nem ugyanígy a magyar filmeket is. Alighanem ott lesz a hiba, ahol éppen a magyar filmkritika keresi, hogy tudniillik külön-külön remek és fejlődésképes a magyar film minden tényezője, színész, rendező, szakember, csak éppen együtt, mint film nem tudnak zöldágra vergődni. Dacára a külföldi sajtó egyértelmű dicséretének. (_ppp) Fájdalommal jelentjük, hogy társaságunk alapítója és elnöke Őry Géza meghalt. Az elesztiek önzetlen védőjüket, a magyar ügyvédi kar egyik legkiválóbb tagját, mi, valamennyien, legjobb barátunkat siratjuk benne. Legyen fény nevén, ki fénye volt nevünknek, s virrassza emlékét a szeretet, amelyért életét adta. Budapest, 1942 május 9-én. A Ribáry Csoportof Svvédbaráti Társaság tagjai.