Magyar Nemzet, 1942. szeptember (5. évfolyam, 198-222. szám)
1942-09-27 / 220. szám
VÁSÁRNÁL, 1947 STEPLIBE* V. lag priize! 5 Hozza el anyagát inget, blúzt, pyjamát MSE*- £%. ** fehérnemű Érméket karit ^0 Royal Sopha* mellett. hiszitek méret ntrfal Almásy József: Kolozsvári elmélkedés Kolozsváron jártam s a Nemzeti Színházban töltöttem egy szép estét. Az Ember tragédiája, Madách Imre halhatatlan phdosophikus drámai költeménye volt műsoron a második világháború e végsőkig feszített, energiákkal telített negyedik szeptemberének csendes, a szívósan tartós nyári forróságba borondos, Sírd őszi színeket és hangulatokat keverő estéjén, Erdély visszatérésének második évfordulóján, mikor már msodszor próbáltuk annak a csőrlábtos két év előtti szeptembernek felejthetetlen, álomszerű boldogságát, a szürke realite-, sokat is az ősz, aranyszinekben ravodtató, a lehetőségek korla f,in u,i is feltétlen bizalommal írt ünnepi lelkületét relidezn Mindig határozottabban és tisz ■bban érezzük, hogy nagy Szükségünk lehet meg, vagy talán már » volna a rendíthetetlen ménységnek, az ideális jóban megtalált boldogságnak erre a sodró lendületére és a várakozás hangulatában szinte adventi lelkülettel járjuk a hély városait, Kolozsvár utcáit, felébreszti-e a környezet felébreszti-e az emlékezés a leseknek ezt a friss, hajnali vagy ifjúi, el nem koptatott állapotát, vissza tudja-e adni a súrlódásban, akadályok folytonos leküzdésében lefékeződött lendületet. Sikerül-e esztétikai elmentekre rögzítenünk az őszi hangulatot, nem keveredik-e akaratlanul és észrevétlenül is az élet nyaranak az élet delének forró küzdelmeibe. Nem kell-e a tiszta, friss őszi levegő, a ragyogó, erőtlen őszi fények tisztánlátásáért a nehéz, sűrű, nyári melegről lemondanunk, a nyári tűz, a forró vér és a forró érzetek erejét odaadnunk? Mi akik a csonka országban tűzködtük át a keserves trianoni évtizedeket, nem vagyunk szép új, modern pompájú színházakhoz szokva. Bizony, már az Operaház berendezésen is meglátszik az idő vasfoga, lassan kopik minden, akármilyen lelkes gondossággal építette és rendezte is be valaha az akkori intendáns a többségi párt nagytekintélyű elnöke, az anekdoták közkedvelt „kockás barámja, ■ Podmaniczky Frigyes. És a hajléktalan Nemzeti Színházat harminc éve vendégül látó Népszínház — nevét már csak az idéa őrzi Blaha Lujza és a népszínmű dicsőségének színhelye, a romantikus nemzetszemlélet utolsó emléke a modern „népiség“-eszmei diadalának évtizedeiben — szintén szomorú szegényességében, puritán, sőt ütött-kopott, viharvert egyszerűségében forrott össze a magyar irodalommal és a mi szívünkkel. Nem jutott nekünk arra pénzünk a trianoni évek folyamán, hogy ragyogó új színházakat építsünk, vagy hogy a kor igényei és ízlése szerint megújítsuk a régieket. Talán jó is, hogy nem jutott, csak még fájdalmasabban, még több kétség, még szenvedélyesebb vadak és még keserűbb önvádak között éreztük volna át a szomorú valót: a magyar drámairodalom nem fejlődött, a kor igénye, a kor színvonala szerint és még kevésbbé a múlt színvonala szerint. Főleg a nemzeti drámairodalom hanyatlása nyilvánvaló: a drámaíróknak alig van mondanivalójuk a nemzet számára, a legdrámaibb történelmek egyikének tragikus ütközéseite, melyekben sokszor a szívünk tört össze —, nem igen tudják és nem igen akarják a művészet eszközeivel megeleveníteni, az ellentétek mélységeiben forrongva tisztuló gondolatokat megérteni és prófétai hivatástudattal tanulságként a nemzet elé állítani. Csak kiáltóbb és bántóbb lett volna az ellentét a gazdag színház és a szegényes drámairodalom között, jobb nekünk ma kopott falak közt a múlt dicsőségén merengni: „Hogy elhomályosodott az arany, hogy megváltozott a legnemesebb szín“. (Jeremiás. De a kolozsvári Nemzeti Színház, az más. Itt jóleső örömmel, némi gyermekes büszkeséggel nézzük a szépen megújított nézőteret, a modern ízlés egyszerű, de nemes eszközeivel gazdagon díszített folyosókat, a ragyogó csillárokat, az új piros bársonyszékek és szőnyegek, páholyok és függönyök pompáját, az aranyvörös és a tündöklő fehér színek ünnepi villogását. Húsz éves száműzetés, húsz éves halálos veszedelem után tért ide vissza a magyar dráma és a magyar történelem; a magyar irodalom és a magyar történelem megérdemli a triumphusz, a rang, a büszkeség és a diadal színeinek túláradását. A kolozsvári Nemzeti Színházban nem merengünk a múlton és nem érezzük annyira a modern drámairodalom bajait sem; itt nem azért nyúlunk a klasszikusokhoz, nem azért idézzük a múlt szellemét, hogy kárpótoljuk magunkat a jelen hiányosságaiért és nem is puszta kegyelet, iskolás kötelességteljesítés a múlt értékeivel szemben. Itt eleven kapcsolata van a történelemnek az élettel, itt az életnek igazságot kell szolgáltatnia, elégtételt kell adnia egy meghurcolt, meggyalázott, megtagadott, mellőzött történelemnek történelemnek kell eleven erőt árasztania az életbe, a történelemtől várja az élet a nemzeti öntudat, a nemzeti hivatástudat megtisztítását, megvilágítását, eligazítását, megerősítését, felhevítését. „Gyümölcseikről ismerik meg őket“ mondja az Evangélium a fákról és a prófétákról , nemzetet vezető, jövő felé eligazító, hitet és reménységet őrző prófétákkal inkább a történelemben találkozunk és tetteiket a történelem világosságánál, a történelem mérlegén mérhetjük meg, a történelem igazsága szerint ítélhetjük meg legbiztosabban. De erre a mértékre, erre az ítéletre a jelennek van szüksége elsősorban, mert a múltból a jelenen át visz az út a jövő felé, mert a jövő ködös nagyon és sürgős sorsdöntő döntéseket követel tőlünk szigorúan és mert a múlt prófétái nem múló, korszerű, divatos szólamokat hirdettek, hanem az Isten törvényéből, az ember természetéből, a magyar nemzet jelleméből és helyzetéből leszűrt gondolatokat, eröket téltü és érvényességű eszméket s ezeknek konkrét helyzetekre való alkalmazásait és ha valamire, a magyar történelemre áll a Predikátor könyvének fanyar igazsága: Nil novi sub sole, nincs semmi új a nap alatt. Századok óta ugyanazokkal a bajokkal küzdünk, csak új alakban jelennek meg néha a kísértetek is, meg az ellenségek is; a belső ellenségek meg éppen nem változnak, csak váltogatják egymást az első vonalon; ugyanazok a lelki hiányosságok és jellemhibák veszélyeztették a jövőt a múltban is, mint a jelenben. , Különösen Erdélyben kell ma igazságot szolgáltatni és elég tételt adni a magyar történelemnek s Erdély népét, elsősorban természetesen Erdély magyarságát, kell a történelem lelki ráhatása, besugározása alá állítani, a történelem befolyásának kitenni, Erdély magyarsága számára kell a történelem nagy nevelő értékeit hasznosítani, erőit aktívvá tenni, mozgósítani és csatasorba állítani, mert húsz éven át céltudatosan szigetelték el Erdély magyarságát a magyar lelkiség főerőitől, zárták el a magyar szellem főforrásaitól, a magyar irodalomtól és a magyar történelemtől. A faj őserejének, az anyaföld bűvös hatásának, a környezet, a táj szívetlelket fogó varázsának, a család bevehetetlen erősségének és nem utolsó sorban a magyarsággal egy évezreden át összeforrott kereszténységnek, a keresztény egyházakból áradó és a magyar lelkiség lényeges részét alkotó evangéliumi szellemnek köszönhetjük, hogy megőrizte magyarságát ebben a lelki elszigeteltségben is, a nemzeti hivatástudatnak a mértéktől való megfontoltságában is. De tovább nem lehet kísérletezni, meddig él egy nemzet múltja nélkül is. Erdélyben a történelemnek újra érvényesülnie kell a magyarság életében. Ezért a kolozsvári Nemzeti Színházban a magyar klasszikusok szavára, gondolataira, prófétai ihletettségére vár a legfőbb szerep, mert a felszabadulás után pótolniok kell a magyarság lelkében azokat az erőket is, amelyeket azelőtt, a megszállás, illetve a román imperium idején az elnyomottság, a kisebbségi öntudat támasztott életre a latin közmondás értelmében melyet Kossuth Lajos idézett, gyakran annyi bizakodással vigasztalva önmagát. Crescit sul pondere palma, azaz teher alatt nő a pálma. Az államhatalom segítsége, a kedvező életviszonyok nem pótolják a pálma terhet, a megpróbáltatás, a harc, a szenvedés óriás jellemképző, erkölcsi értéknevelő jelentőségét, az állam minden ereje sem hasonlítható a nemzeti öntudat kifejlesztése szempontjából az üldözöttség hivatástudatához, mely akkor fejlődik ki és akkor jó lendületbe, ha mindennap súlyos áldozatot kell hoznia mindenkinek vallásáért, nemzetéért, eszméiért, hivatásáért. Az eszme rendesen rossz vásárt csinál, mikor elcseréli a katakombákat a fórumért, az üldözöttséget a hatalomért, a vértanukat a hűbérúr-püspökökért. Mivel azonban mégis csak az a dolgok rendje, hogy az eszme hatalomra tegyen szert, mert az eszme legfőbb eszköze a hatalom s legnagyobb feladatait csak hatalom által teljesítheti, külön szellemi eszközökkel kell pótolnia a katakombák szellemét, a vértanúság — a legnagyobb szeretet irtózatos erejét, fékezhetetlen lendületét, amit a hatalmi támogatás, rendszerint anyagi előnyöket eredményezve és új gátlásokat teremtve, pótolni nem tudott. A szellem kialszik, ha valamilyen viszonylatban túlsúlyra jut az anyag s előtérbe nyomul az anyagi érdek. A hatalom dicsőségében és gazdagságában tespadni, Bolyvezni kezd a szellem, elhomályosodik a hivatástudat, érvényesül a test, az evilági ország „ellentmondó törvénye“ terjed a közönyösség s az indolencia, a sűrű, fülledt levegőjű kényelem hájas és jól fésült filiszterekké hizlalja a lobogó szenvedélyű Cassiusokat és „a szokott pimassza“ lesz, aki messiási hivatástudattal vállalta valaha az áldozatokat. Ilyen szellemi eszköz a pro-1 paganda is. Ezzel is az ihletet, a hivatást, az invenciót, az áldozat és a küzdelem lelki értékeit akarják pótolni. De a propaganda nincs tekintettel az ember egyéniségére és a szabadságra. Nem a szabad meghatározás megfelelő motívumaival akarja ellátni az egyént, hanem közös nevezőre szeretné hozni lelkileg a tömeget a lelki infekció és a kábítás eszközeivel, a felelősségtudat kikapcsolása által. Ezzel a mechanikus szellemképzéssel szemben a keresztény nevelés a szabad akaratot alakítja úgy, hogy meghatározott indítékokra mindig egyformán és az indítékok értelme és természete által megkívánt módon reagáljon. A lélek mindent megelőző értékelése, az egyéniség tisztelete mellett s az egyetemes testvériség érzete, illetve élménye által összetartott közösséget az egyéniségek közös javáért, azaz a közjóért, illetve az igazságért szeretetből hozandó áldozatok és a szeretetből vállalt felelősség, az önkéntes önkorlátozás életformájára neveli. A magyar irodalom klasszikusai — még a legfanatikusabb felvilágosodottak és liberálisok is — mind a keresztény nevelésnek ezt a kiegyensúlyozott, szintézisre törekvő, szellem és anyag, transcendens és evilági, egyén, és közösség, tekintély és szabadság poláris feszültségeit harmóniában feloldó erejét közvetítik. Volite exstinguere spiritum — harsogta valamikor Prohászka Ottokár egy hatalomban, jólétben, kényelemben elmerülve és fuldokolva senyvedő, már nevében is alig keresztény és puszta tudatában is alig magyar társadalom felé. A felszabadult erdélyi magyarságnak is a lélekre kell vigyáznia, mikor már elvesztette terhét a pálma és mikor — ha messze van is a jóléttől —, de összeforrod, eggyé lett a hatalommal. A mechanikus szellemképzésre, a propagandára bízni a lelket — életveszélyes kísérlet lenne. Még fordulhat úgy, hogy a puszta léleknek kell hordoznia a nemzeti gondolatot; az önnevelésről nem szabad leszoknia. Minden biológiai jellegű fajelmélettel és minden történelmi materializmussal szemben elszántan valljuk, hogy a nemzet elsősorban szellemi képződmény és a nemzethez tartozás kérdését szellemi kritériumok döntik el. A népiségében leginkább veszélyeztetett erdélyi magyarságnak egészen ki kell merítenie a lehetőségeket, amelyeket a hatalommal való egymásratalálás nyitott a legcsüggedtebb percekben, véletlenül. Amíg ez tart, nincs akadálya annak sem, hogy a magyar irodalom legnagyobb szellemeinek gondolatvilágába élje magát bele, a magyar lélek legbőségesebb és legsodróbb erejű áradásaiba vesse bele magát s a magyar lélek útjain, a magyar lélek irányában sodortassa a maga szellemi életét, hogy megerősödjék benne a magyar lélek. Még a klasszikusok között is valamennyinél tisztábban mutatja a magyar szellemiség irányzatát Az ember tragédiája. A heves viták ellenére, Madách határozott, sőt elég egyoldalú liberalizmusa ellenére is, mai szemmértékünkkel, mai szellemeket megkülönböztető készségünkkel, mai egyensúly és arányérzékünkkel, a tárgyilagos értékeléshez elengedhetetlen mai önfegyelmező gyakorlatunkkal biztosan megállapíthatjuk, hogy ez az út a kereszténység útja. A magyar szellemiség, a magyar életforma szempontjából elengedhetetlenül szükséges az egyén és közösség, tekintély és szabadság, lélek és test szintézise, illetve harmóniája. Mind a három ellentét az életforma lényegéhez tartozik. Ezért mondjuk olyan gyakran, hogy a magyarság nemcsak kül- és belpolitikai érdekeiben forrott össze a kereszténységgel, hanem szellemiségének lényegében is. Nem magyar élet sem az egyéniség abszolút értékelése, sem a szabadságot és egyéni jogot nem ismerő közösségi érdek feltétlen érvényesülése. Nem magyar lelkistruktúra az, mely kész a szellemi erőknek a testi igények javára való kiuzsorázására és nem magyar jog az, mely csak tekintélyt vagy szabadságot ismer és nem a kettő harmóniáját igyekszik biztosítani. Ezért érdemli meg Kolozsvárott a magyar dráma a pompát és ragyogást és ezért nem kiáltó az ellentét mint máshol. A magyar életforma új érvényesülését, új diadalát fejezi ki; azt a magyar életformát ünnepli, amely a magyar klasszikusok műveiben van rögzítve és talán leginkább még ezek között is Madách Imrének az egyén és közösség feszültségét az istenhitből származó önkorlátozás és a keresztény reménység által feloldó halhatatlan Tragédiája. lés 2 szobás hallos lakások •— központi fűtés és meleg víz — december 1-i beköltözését! kiadók: XI. Lágymányosi-u. 21 /a. b Budafoki-út sarok mellett.) Gróf Teleki Tibor koronaőr meghalt Gróf Teleki Tibor m. kir. titkos tanácsos, koronaőr, ma reggel elhunyt. A miniszterelnök részvéttávirata gróf Teleki Tibor özvegyéhez A Magyar Távirati Iroda jelenti: Gróf Teleki Tibor m. kir titkos tanácsos elhunyta alkalmából Kállai Miklós miniszterelnök az alábbi táviratot intézte az elhunyt özvegyéhez: özvegy gróf Teleki Tiborné őnagyméltóságának, Gyömrő. őszintén érzett mély megilletődéssel vettem a szomorú gyászhírt, hogy gróf Teleki Tibor m. kir. titkos tanácsos, koronaőr, ma reggel elköltözött az élők sorából. Távozásával súlyos gyász érte a magyar közéletet. Gróf Teleki Tibor mint mezőgazda, mint a törvényhozás tagja egyaránt fáradhatatlan odaadással, példás munkával szolgálta a nemzet érdekeit. 1933-ban » magyar Szent Korona őrévé történt megválasztása óta e magas közjogi méltóságban a nemzet részéről osztatlan tiszteletet élvezett. Halálának híre a magyar nemzet széles rétegeiben mindenütt őszinte szomorúságot ébresztett és kimagasló, példás életénél fogva is mindenki által oly nagyrabecsült egyéniségétől való elbúcsúzás fájdalommal tölti el a magyar társadalmat. Kérem Nagyméltóságú Grófnőt, pótolhatatlan veszteségében fogadja mind a magam, mind a magyar királyi kormány nevében kifejezett, szívből jövő mély részvétemet. A haza e hű fiának nemes emlékét mindig kegyelettel fogjuk megőrizni. Kurmi Miklós m. kir. miniszterelnök