Magyar Nemzet, 1942. szeptember (5. évfolyam, 198-222. szám)

1942-09-27 / 220. szám

VÁSÁRNÁL, 1947 STEPLIBE* V. lag priize! 5 Hozza el anyagát inget, blúzt, pyjamát M­SE*- £%. ** fehérnemű Érméket karit ^0 Royal Sopha* mellett. hiszitek méret ntrfal Almásy József: Kolozsvári elmélkedés Kolozsváron jártam s a Nem­zeti Színházban töltöttem egy szép estét. Az Ember tragédiája, Madách Imre halhatatlan phdo­­sophikus drámai költeménye volt műsoron a második világháború e végsőkig feszített, energiák­kal telített negyedik szeptembe­rének csendes, a szívósan tartós nyári forróságba borondos, Sírd őszi színeket és hangula­­tokat keverő estéjén, Erdély visszatérésének második évfordulóján, mikor már m­sodszor próbáltuk annak a cső­rláb­tos két év előtti szeptember­nek felejthetetlen, álomszerű boldogságát, a­ szürke realite-, sokat is az ősz, aranyszinekben ra­vodtató, a lehetőségek korla f,in u,i is feltétlen bizalommal írt ünnepi lelkületét relidezn Mindig határozottabban és tisz ■bban érezzük, hogy nagy Szükségünk lehet meg, vagy talán már » volna a rendíthetetlen ménységnek, az ideális j­ó­ban­­ megtalált boldogságnak erre a sodró lendületére és a várakozás hangulatában szinte adventi lelkülettel járjuk a hély városait, Kolozsvár utcáit, felébreszti-e a környezet fel­ébreszti-e az emlékezés a lesek­nek ezt a friss, hajnali vagy ifjúi, el nem koptatott állapotát, vissza tudja-e adni a súrlódás­ban, akadályok folytonos leküz­désében lefékeződött lendületet. Sikerül-e esztétikai elmentekre rögzítenünk az őszi hangulatot, nem keveredik-e akaratlanul és észrevétlenül is az élet nyara­nak az élet delének forró küz­delmeibe. Nem kell-e a tiszta, friss őszi levegő, a ragyogó,­­ erőtlen őszi fények tisztánlátá­sáért a nehéz, sűrű, nyári me­legről lemondanunk, a­­ nyári tűz, a forró vér és a forró érze­tek erejét odaadnunk? Mi akik a csonka országban tűzköd­tük át a keserves tria­noni évtizedeket, nem vagyunk s­zép új, modern pompájú szín­házakhoz szokva. Bizony, már az Operaház berendezésen is meglátszik az idő vasfoga, lassan kopik minden, akármilyen lel­kes gondossággal építette és ren­dezte is be valaha az akkori intendáns a többségi párt nagy­tekintélyű elnöke, az anekdo­ták közkedvelt „kockás bará­mja, ■ Podmaniczky Frigyes. És a haj­léktalan Nemzeti Színházat har­minc éve vendégül látó Nép­színház — nevét már csak az idéa őrzi Blaha Lujza és a népszínmű dicsőségének szín­helye, a romantikus nemzet­­szemlélet utolsó emléke a mo­dern „népiség“-eszmei diadalá­nak évtizedeiben — szintén szo­morú szegényességében, puri­tán, sőt ütött-kopott, viharvert egyszerűségében forrott­ össze a magyar irodalommal és a mi szívünkkel. Nem jutott nekünk arra pénzünk a trianoni évek folyamán, hogy ragyogó új szín­házakat építsünk, vagy hogy a kor igényei és ízlése szerint meg­újítsuk a régieket. Talán jó is, hogy nem jutott, csak még fáj­dalmasabban, még több kétség, még szenvedélyesebb vadak és még keserűbb önvádak között éreztük volna át a szomorú va­lót: a magyar drámairodalom nem fejlődött, a kor igénye, a kor színvonala szerint és még kevésbbé a múlt színvonala sze­rint. Főleg a nemzeti dráma­irodalom hanyatlása nyilván­való: a drámaíróknak alig van mondanivalójuk a nemzet szá­mára, a legdrámaibb történel­mek egyikének tragikus ütkö­zéseit­e, melyekben sokszor a szívünk tört össze —, nem igen tudják és nem igen akarják a művészet eszközeivel megeleve­níteni, az ellentétek mélységei­ben forrongva tisztuló gondola­tokat megérteni és prófétai hiva­tástudattal tanulságként a nem­zet elé állítani. Csak kiáltóbb és bántóbb lett volna az ellentét a gazdag színház és a szegényes drámairodalom között, jobb ne­künk ma kopott falak közt a múlt dicsőségén merengni: „Hogy elhomályosodott az arany, hogy megváltozott a leg­nemesebb szín“. (Jeremiás.­ De a kolozsvári Nemzeti Szín­ház, az más. Itt jóleső örömmel, némi gyermekes büszkeséggel nézzük a szépen megújított nézőteret, a modern ízlés egy­szerű, de nemes eszközeivel gaz­dagon díszített folyosókat, a ra­gyogó csillárokat, az új piros bársonyszékek és szőnyegek, páholyok és függönyök pompá­ját, az aranyvörös és a tün­döklő fehér színek ünnepi villo­gását. Húsz éves száműzetés, húsz éves halálos veszedelem után tért ide vissza a magyar dráma és a magyar történelem; a magyar irodalom és a magyar történelem megérdemli a trium­­phusz, a rang, a büszkeség és a diadal színeinek túláradását. A kolozsvári Nemzeti Színházban nem merengünk a múlton és nem érezzük annyira a modern drámairodalom bajait sem; itt nem azért nyúlunk a klassziku­sokhoz, nem azért idézzük a múlt szellemét, hogy kárpótol­juk magunkat a jelen hiányos­ságaiért és nem is puszta kegye­let, iskolás kötelességteljesítés a múlt értékeivel szemben. Itt ele­ven kapcsolata van a történe­lemnek az élettel, itt az életnek igazságot kell szolgáltat­nia, elégtételt kell adnia egy meg­hurcolt, meggyalázott, megtaga­dott, mellőzött történelemnek történelemnek kell eleven erőt árasztania az életbe, a tör­ténelemtől várja az élet a nem­zeti öntudat, a nemzeti hivatás­­tudat megtisztítását, megvilágí­tását, eligazítását, megerősítését, felhevítését. „Gyümölcseikről ismerik meg őket“ mondja az Evangélium a fákról és a prófé­tákról , nemzetet vezető, jövő felé eligazító, hitet és remény­séget őrző prófétákkal inkább a történelemben találkozunk és tetteiket a történelem világos­ságánál, a történelem mérlegén mérhetjük meg, a történelem igazsága szerint ítélhetjük meg legbiztosabban. De erre a mér­tékre, erre az ítéletre a jelennek van szüksége elsősorban, mert a múltból a jelenen át visz az út a jövő felé, mert a jövő kö­dös nagyon és sürgős sorsdöntő döntéseket követel tőlünk szigo­rúan és mert a múlt prófétái nem múló, korszerű, divatos szólamokat hirdettek, hanem az Isten törvényéből, az ember ter­mészetéből, a magyar nemzet jelleméből és helyzetéből le­szűrt gondolatokat, eröket téltü és érvényességű eszméket s ezek­nek konkrét helyzetekre való alkalmazásait és ha valamire, a magyar történelemre áll a Pre­dikátor könyvének fanyar igaz­sága: Nil novi sub sole, nincs semmi új a nap alatt. Századok óta ugyanazokkal a bajokkal küzdünk, csak új alakban jelen­nek meg néha a kísértetek is, meg az ellenségek is; a belső ellenségek meg éppen nem vál­toznak, csak váltogatják egy­mást az első vonalon; ugyan­azok a lelki hiányosságok és jellemhibák veszélyeztették a jövőt a múltban is, mint a jelen­ben. , Különösen Erdélyben kell ma igazságot szolgáltatni é­s elég tételt adni a magyar történelem­nek s Erdély népét, elsősorban természetesen Erdély magyar­ságát, kell a történelem lelki rá­hatása, besugározása alá állí­tani, a történelem befolyásának kitenni, Erdély magyarsága szá­mára kell a történelem nagy ne­velő értékeit hasznosítani, erőit aktívvá tenni, mozgósítani és csatasorba állítani, mert húsz éven át céltudatosan szigetelték el Erdély magyarságát a ma­gyar lelkiség főerőitől, zárták el a magyar szellem főforrásaitól, a magyar irodalomtól és a ma­­­gyar történelemtől. A faj ősere­jének, az anyaföld bűvös hatá­sának, a környezet, a táj szívet­­lelket fogó varázsának, a csa­lád bevehetetlen erősségének és nem utolsó sorban a magyar­sággal egy évezreden át össze­forrott kereszténységnek, a ke­resztény egyházakból áradó és a magyar lelkiség lényeges ré­szét alkotó evangéliumi szel­lemnek köszönhetjük, hogy meg­őrizte magyarságát ebben a lelki elszigeteltségben is, a nemzeti hivatástudatnak a mértéktől való megfontoltságában is. De tovább nem lehet kísérletezni, meddig él egy nemzet múltja nélkül is. Erdélyben a történe­lemnek újra érvényesülnie kell a magyarság életében. Ezért a kolozsvári Nemzeti Színházban a magyar klasszi­kusok szavára, gondolataira, prófétai ihletettségére vár a leg­főbb szerep, mert a felszabadu­lás után pótolniok kell a ma­gyarság lelkében azokat az erő­ket is, amelyeket azelőtt, a meg­szállás, illetve a román impe­­rium idején az el­nyomott­ság, a kisebbségi öntudat támasztott életre a latin közmondás értel­mében melyet Kossuth Lajos idézett, gyakran annyi bizako­dással vigasztalva önmagát. Crescit sul pondere palma, azaz teher alatt nő a pálma. Az állam­­hatalom segítsége, a kedvező­­ életviszonyok nem pótolják a pálma terhet, a megpróbáltatás, a harc, a szenvedés óriás jellem­­képző, erkölcsi értéknevelő jelentőségét, az állam minden ereje sem hasonlítható a nem­zeti öntudat kifejlesztése szem­pontjából az üldözöttség hiva­tástudatához, mely akkor fejlő­dik ki és akkor jó lendületbe, ha mindennap súlyos áldozatot kell hoznia mindenkinek vallá­sáért, nemzetéért, eszméiért, hivatásáért. Az eszme rendesen rossz vásárt csinál, mikor elcse­réli a katakombákat a fórumért, az ü­ldözöttséget a hatalomért, a vértanukat a hűbérúr-püspö­­kökért. Mivel azonban mégis csak az a dolgok rendje, hogy az eszme hatalomra tegyen szert, mert az eszme legfőbb eszköze a hatalom s legnagyobb feladatait csak hatalom által teljesítheti, külön szellemi esz­közökkel kell pótolnia a kata­kombák szellemét, a vértanú­­ság — a legnagyobb szeretet irtózatos erejét, fékezh­etetlen lendületét, amit a hatalmi támo­gatás, rendszerint anyagi elő­nyöket eredményezve és új gát­lásokat teremtve, pótolni nem tudott. A szellem kialszik, ha valamilyen viszonylatban túl­súlyra jut az anyag s előtérbe nyomul az anyagi érdek. A ha­talom dicsőségében és gazdag­ságában tespadni, Bolyvezni kezd a szellem, elhomályosodik a hivatástudat, érvényesül a test, az evilági ország „ellentmondó törvénye“ terjed a közönyösség s az indolencia, a sűrű, fülledt levegőjű kényelem hájas és jól fésült filiszterekké hizlalja a lobogó szenvedélyű Cassiusokat és „a szokott pimassza“ lesz, aki messiási hivatástudattal vál­lalta valaha az áldozatokat. Ilyen szellemi eszköz a pro-1 paganda is. Ezzel is az ihletet,­­ a hivatást, az invenciót, az ál­dozat és a küzdelem lelki érté­keit akarják pótolni. De a pro­paganda nincs tekintettel az ember egyéniségére és a szabad­ságra. Nem a szabad meghatá­rozás megfelelő motívumaival akarja ellátni az egyént, hanem közös nevezőre szeretné hozni lelkileg a tömeget a lelki infek­ció és a kábítás eszközeivel, a felelősségtudat kikapcsolása ál­tal. Ezzel a mechanikus szellem­képzéssel szemben a keresztény nevelés a szabad akaratot ala­kítja úgy, hogy meghatározott indítékokra mindig egyformán és az indítékok értelme és ter­mészete által megkívánt módon reagáljon. A lélek mindent meg­előző értékelése, az egyéniség tisztelete mellett s az egyetemes testvériség érzete, illetve él­ménye által összetartott közös­séget az egyéniségek közös ja­váért, azaz a közjóért, illetve az igazságért szeretetből hozandó áldozatok és a szeretetből vál­lalt felelősség, az önkéntes ön­­korlátozás életformájára neveli. A magyar irodalom klassziku­sai — még a legfanatikusabb felvilágosodottak és liberálisok is — mind a keresztény nevelés­nek ezt a kiegyensúlyozott, szin­tézisre törekvő, szellem és anyag, transcendens és evi­lági, egyén, és közösség, tekin­tély és szabadság poláris fe­szültségeit harmóniában feloldó erejét közvetítik. Volite exstin­­guere spiritum — harsogta va­lamikor Proh­ászka Ottokár egy hatalomban, jólétben, kénye­lemben elmerülve és fuldokolva senyvedő, már nevében is alig keresztény és puszta tudatában is alig magyar társadalom felé. A felszabadult erdélyi magyar­ságnak is a lélekre kell vigyáz­nia, mikor már elvesztette ter­hét a pálma és mikor — ha messze van is a jóléttől —, de összeforrod, eggyé lett a hata­lommal. A mechanikus szellem­képzésre, a propagandára bízni a lelket — életveszélyes kísérlet lenne. Még fordulhat úgy, hogy a puszta léleknek kell hordoz­nia a nemzeti gondolatot; az önnevelésről nem szabad le­szoknia. Minden biológiai jellegű faj­elmélettel és minden történelmi materializmussal szemben el­szántan valljuk, hogy a nemzet elsősorban szellemi képződmény és a nemzethez tartozás kérdé­sét szellemi kritériumok döntik el. A népiségében leginkább ve­szélyeztetett erdélyi magyarság­nak egészen ki kell merítenie a lehetőségeket, amelyeket a ha­talommal való egymásratalálás nyitott a legcsü­ggedtebb percek­ben, véletlenül. Amíg ez tart, nincs akadálya annak sem, hogy a magyar irodalom legnagyobb szellemeinek gondolatvilágába élje magát bele, a magyar lélek legbőségesebb és legsodróbb erejű áradásaiba vesse bele ma­gát s a magyar lélek útjain, a magyar lélek irányában sodor­tassa a maga szellemi életét, hogy megerősödjék benne a ma­gyar lélek. Még a klasszikusok között is valamennyinél tisztábban mu­tatja a magy­ar szellemiség irányzatát Az ember tragédiája. A heves viták ellenére, Madách határozott, sőt elég egyoldalú liberalizmusa ellenére is, mai szemmértékünkkel, mai szelle­meket megkülönböztető készsé­günkkel, mai egyensúly és arányérzékünkkel, a tárgyilagos értékeléshez elengedhetetlen mai önfegyelmező gyakorlatunk­kal biztosan megállapíthatjuk, hogy ez az út a kereszténység útja. A magyar szellemiség, a ma­gyar életforma szempontjából elengedhetetlenül szükséges az egyén és közösség, tekintély és szabadság, lélek és test szinté­zise, illetve harmóniája. Mind a három ellentét az életforma lé­nyegéhez tartozik. Ezért mond­juk olyan gyakran, hogy a ma­gyarság nemcsak kül- és belpo­litikai érdekeiben forrott össze a kereszténységgel, hanem szel­lemiségének lényegében is. Nem magyar élet sem az egyéniség abszolút értékelése, sem a sza­badságot és egyéni jogot nem ismerő közösségi érdek feltétlen érvényesülése. Nem magyar lelkistruktúra az, mely kész a szellemi erőknek a testi igények javára való kiuzsorázására és nem magyar jog az, mely csak tekintélyt vagy szabadságot is­mer és nem a kettő harmóniá­ját igyekszik biztosítani. Ezért érdemli meg Kolozsvá­rott a magyar dráma a pompát és ragyogást és ezért nem kiáltó az ellentét mint máshol. A ma­gyar életforma új érvényesülé­sét, új diadalát fejezi ki; azt a magyar életformát ünnepli, amely a magyar klasszikusok műveiben van rögzítve és talán leginkább még ezek között is Madách Imrének az egyén és közösség feszültségét az isten­hitből származó önkorlátozás és a keresztény reménység által feloldó halhatatlan Tragédiája. lés 2 szobás hallos lakások •— központi fűtés és meleg víz — december 1-i beköltözés­ét! kiadók: XI. Lágymányosi-u. 21 /a. b Bud­afoki-út sarok mellett.) Gróf Teleki Tibor koronaőr meghalt Gróf Teleki Tibor m. kir. titkos ta­nácsos, koronaőr, ma reggel elhunyt. A miniszterelnök részvéttávirata gróf Teleki Tibor özvegyéhez A Magyar Távirati Iroda jelenti: Gróf Teleki Tibor m­. kir titkos ta­nácsos elhunyta alkalmából Kállai­ Miklós miniszterelnök az alábbi táv­iratot intézte az elhunyt özvegyéhez: özvegy gróf Teleki Tiborné őnagy­­méltóságának, Gyömrő. őszintén érzett mély megilletődéssel vettem a szomorú gyászhírt, hogy gróf Teleki Tibor m. kir. titkos tanácsos, koronaőr, ma reggel elköltözött az élők sorából. Távozásával súlyos gyász érte a magyar közéletet. Gróf Teleki Tibor mint mezőgazda, mint a tör­vényhozás tagja egyaránt fáradhatat­lan odaadással, példás munkával szol­gálta a nemzet érdekeit. 1933-ban » magyar Szent Korona őrévé történt megválasztása óta e magas közjogi méltóságban a nemzet részéről osz­tatlan tiszteletet élvezett. Halálának híre a magyar nemzet széles rétegei­ben mindenütt őszinte szomorúságot ébresztett és kimagasló, példás életé­nél fogva is mindenki által oly nagy­­rabecsült egyéniségétől való elbúcsú­­zás fájdalommal tölti el a magyar tár­sadalmat. Kérem Nagyméltóságú Grófnőt, pó­tolhatatlan veszteségében fogadja mind a magam, mind a magyar királyi kor­mány nevében kifejezett, szívből jövő mély részvétemet. A haza e hű fiának nemes emlékét mindig kegyelettel fog­juk megőrizni. Kurmi Miklós m. kir. miniszterelnök

Next