Magyar Nemzet, 1942. december (5. évfolyam, 273-296. szám)
1942-12-08 / 279. szám
gPOP, 1»4* DECEMBER 8.§ Magyar Nemzet Szegedi írók a színpadon A régi Szeged nagy íróit nem lelkesítette különösebben a „világot jelentő deszkákon“ faló szereplés. Világos emberi judiciumsnal, ösztönös, kristályos önkritikával megérezték, hogy mondanivalójuk epikus bősége nehezen szorítható a színpadi mű determinált kereteibe s nélkülöznék a cselekmény elengedhetetlen feszülő dinamikáját is. Tömörkéni István szociális együttérzéstől áthatott személytelen lírája, Móra Ferenc áradó szubjektivizmusának átfogó humanizmusa, elbeszélői rózsaharmatos derűje, írásainak feledhetetlen aranyködös „esprit“ villanásai, értékes és megejtő írói vonások, de nem elemei a színpadi műnek: a drámának, az „akció“nak. A harmadik népi etbes'"lő — ezúttal csak a legnagyobbakról szólunk. — Hamok-Cserzy Mihály — tartalmi és stílusbeli roisnanticizmusa is távol esik a színpad világától, akárcsak JuhászGyula tűnődő, nosztalgiás, messzenéző élettekintete. Mindazonáltal Szeged nagy elbeszélői részéről is történtek kísérletek a színpad felé, de ezek inkább „ráhatások“ voltak, mint önkéntes, saját akaratbeli elhatározások. A szegedvidéki népézet nagy írófestője, Tömörkény István például kifejezetten baráti körének a kívánságára írta meg a Barlanglakók t. egyfelvonásos életképét, amely az író egyik novellája alapján készült. Szereplői szegedvidéki erdő- Irtó munkások, akiknek nehéz, földalatti életéről húzódik le egy villanásnyira a függöny. Ennek a nagyon emberi kis színpadi remeknek — írja Juhász Gyula Tömörkény István c. posthumus rajzában — fergeteges sikere volt a Nemzeti Színház bemutató estjén 1913 január 22-én. őszinte mély és maradandó siker, költő és közönség ritka bensőséges találkozása és öröme egymásban, amelynek külső jele az a tizenhat kihívás, amellyel a szerzőt a lámpák elé kényszerítették. Igaz, hogy az előadás is méltó igyekezett és tudott lenni az alkotáshoz. Csathó Kálmán rendezte, az öreg Tandari-t a felejthetetlen Pethes Imre ábrázolta és Alszeghy Irma, Qátrág Erzsi, Rajnay Gábor, Rózsahegyi Kálmán és Gyenes László szerepeltek benne. Akik ezen az estén látták Tömörkény István végtelenül szerény, halk meghajlását a függöny előtt, nemcsak a magyar őserőtől duzzadó kis drámáját, de őt magát, emberi alakját is a szívükbe zárták. Az előkelő fővárosi sajtó, az irodalmi és művészi világ nagy elismeréssel ünnepelte Tömörkény Istvánban a kitűnő magyar drámaírót. Juhász Gyula — idézett műben — említést is tesz erről: „Aki pedig csodálkozik azon — írja —, hogy Tömörkény, aki éppenséggel nem volt színházi ember, mégis ennyire értette a mesterségét ezen a téren is, annak csak azt felelhetjük, hogy az igazi költő mindenütt megállja a helyét, akár az életet jelentő földön, akár a világot jelentő deszkákon.“ A szegedi bemutató ugyanazon év február 28-án volt s amikor a szülőváros — ahogyan Tömörkény Szegedet nevezte, noha a valóságban csak lelki szülötte volt Szegednek, mert mint ismeretes a ceglédi állomáson jött a világra — színházában is felzúgtak a tapsok, a város nagy írója egy fénylő igazgyöngyöt igyekezett a szeméből eltüntetni, de sértésnek tekintette volna, ha valaki azt könnycseppnek meri nevezni... A Barlanglakók-ból magyar filmet is készítettek. Még egy kísérletet Tömörkény a színpad felé. Bábocskai szelet hever c. novellájából is írt egy egyfelvonásost — még régebben: Az utas címmel egy rámai művet, amely a Szegedi Naplóban jelent meg (1909:225 és a Ne engedjük a madarat c. kötetben) — de ennek az elődására az akkori idők nem voltak alkalmasak. Később pedig már volt rá ideje, mert 1917 április 24-én, kedd reggel úgy érezte: „A nap elfogyatkozik“. És bizonyos, hogy azon a reggelen a koratavaszi aranygolyó mélyebbre is bukott a szegedi égen, mert egy igaz magyar lelke, e szavakkal vett búcsút a földi léttől. Öreg javasasszony sírólelke bukdácsolt a Tömörkény-ház küszöbén, akik lélekszakadva, de mégis elkésve ért be a tanyákról, hogy A kilencvenes években és a századforduló esztendeiben kedvelt tárcaíró volt a Homok írói álnév alatt működő Cserzi Mihály. A előkelő fővárosi folyóiratok és napilapok szívesen látták hasábjaikon a népszerű szegedi elbeszélőt, aki negyven éven át — mintegy 1200 novellában — mintázta, festette, rajzolgatta az ugarimádó magyarok, a pusztai népek ma már a magyar múst köd felhőibe merült, regényesnek álmodott alakjait, őt a véletlen hozza a színház közelébe. 1314-ben dr. Szalay József Szeged város irodalompártoló nagy főkapitánya meghívta a szegedi — csengelei — tanyára. — Kellemes dolog lesz — biztatta — még tárcát is kanyarodhatsz belőle. Cserzy Mihály boldogan fogadta el a meghívást. Az úton aztán különös és nem várt élményben volt részük. Éppen árverés volt. „A földet licitáltatja a város“ — adta meg egy tanyai magyar a tájékoztatást. Már visszafelé tartottak, amikor Homok, meleg egyéniségének áradó szubjektivizmusával fordult Szalay főkapitány felé: — Tudod-e mit láttunk az imént? ... — Tudom — felelte Szalay —, annyira jellegzetes kisértő mosolyával, a gyorslátású emberek éles biztonságával — Nos? — sürgette Cserzy. — Egy igaz néni'damn társval — nevetett fel jókedvűen a vendéglátó főkapitány —, amelyet bővítve egy-két jelenettel, amit itt is, ott is láttunk már az életben és kész lenne az: — I'gazimódás A gondolatot tett követte s így született meg a, háromfelvonásos csengelei színpadi mű, amelyet a szerzők népies színműnek neveztek el. A cím: földimádást, földéhséget jelent,, ami körül a cselekmény drámai erővel pereg. A darab „programdrámának“ minősítcsodaszerével meggyógyítja a szegedi nép nagy íróját. A tüdőgyulladás gyorsabb volt... hető, mert irányzatos munka, dr. ■zalay József fogalmi megjelölésében: „földet juttatni annak az elemnek, amelyet hivatása földművelésre jelölt ki“. Közelebbiekben: két vetélkedő magyar gazda lélekrajza komor és sötét színekkel, akiket halálos ellenséggé tesz az a darab föld, amelyre Csengélén licitálnak. A Cserzy—Szalag-színművet a szegedi Városi Színház 1916 február 11-én hozta színre, elsőrangú szereposztásban. A társszerzőknek úgynevezett „átütő“ sikerük volt. A Szegedi Napló abban az időben Móra Ferenc főszerkesztésében jelent meg és Ugarimádásról szóló szignó nélküli kritikát is — érzésünk szerint — maga Móra írhatta. „Olyan színművet mutattak be ma Szegeden — írja —, amelyet itt kellett bemutatni, mert sehol az országban annyi megértéssel nem fogadták volna, mint itt, de el kell indulnia diadalútjára az egész országba, mert meg kell, hogy értsék mindenütt e hazában. Eltekintve azonban a darab szinte programot szabó eszmei tartalmától, tisztán irodalmi szempontból is az újabb drámaírás eredeti, erős és magas színvonalú művéről számolhatunk be. Úgy meséje kiépítése, mint eleven szintony 'i- Ha'• mai stílusa, de főleg az alakok jellemzése és beállítása nagytehetségű, kulturált ízlésű íróemberek munkája.“ Az „Ugarimádás“ sikerrel érte be a nagyobb vidéki színpadokat, de Budapestre nem kerülhetett, nemcsak az akkori háborús viszonyok miatt, hanem mert a főváros közönségének lelkiségébe, akkor még nem merült mélyre a magyar kérdések nemzetformáló sorstudata, ami a szélesebb rétegek érdeklődését kiválthatta volna, az időszerű magyar problémákat figyelő szegedvidéki népi játékban, nem érdektelen, hogy Az aranyszőrű bárány verses kéziratát. Móra A sir, hol nemzet süllyed el c. írásával együtt, aranyozott biedermeier börtáblába kötve, évtizedeken át őrizte Szeged nagy bibliofil-könyvgyűjtője, dr. Szalay József. Ezen a tavaszon került aukcióra az Árverési Csarnokban, mint a nagy főkapitány tízezres könyvtára harmadik, utolsó részének féltve őrzött kincse. Nem tudhatjuk kinek a kezébe került ez a Szeged városának kétszeresen nagybecsű irodalmi relikvia, de bárki is forgatja Móra Ferenc hajszálfinom hieroglifjeit az aranyban úszó lapokon, két szegedi igaz magyar lelkének nemes hevét meg kell éreznie rajta ... Vásárhelyi Júlia „Ugarimádás“ Juhász Gyula darabjai Szeged nagy költőfia, Juhász Gyula — mint színpadi szerző — életének álomvárosában, Nagyváradon mutatkozott be. Itt került közelebbi kapcsolatba a színházzal, itt ismerte meg Annát, aki életének szőke igézete, fantomja, örökkísértő, álomködös víziója lett s a magyarszínházi kultúra iránti forró érdeklődését is a fény városában is-'"!'ék a legmelegebb baráti szálak. 1909 március 21-én mtatta be a nagyváradi színház a Szép csöndesen c. egyfelvonásosát, amelyet a szerző „szegedi idill“-nek nevezett. A Nagyvárad c. lap szerint: a „Szép csöndesen“ kiválóan artisztikus szerzője új csapáson akart haladni ezzel a művével: új utakat törni a népszínmű számára. A nép lelkét akarja bemutatni, a néma tragédiákat, amelyek a nagy ismeretlenség házikóiban leíúzódni- Valóban: a kép, az interriőr, amit fest- tökéletes.1900 március 22 . E kis miniatűr-drámának a szegedi színházban 1924 május 3- án volt a nagysikerű bemutatója az Olimpiász-esten. A mű megjelent kis füzetalakban is annak idején. (Szeged, 1924.) De van Juhász Gyulának egy finomhangú, varázsos operettje is. Atalanta a címe a háromfelvonásos daljátéknak, ezt is a váradi színház hozta szőre, amelyet Désy Alfréd zenéje kísér. „A darabban harmónikus egésszé forr össze — írja a Szeged és Vidéke 1909 január 14-én — Désy színes, meleg, graciózus muzsikája Juhász Gyulának, a szegedi nagytehetségű ifjú poétának erővel, méltósággal, artisztikummal teljeseíre jó a. A pompás operettet nagy tetszéssel fogadta a nagyváradi közönség.“ Juhász Gyula, amikor az Atalanta dalait belesóhajtotta egy kékálmúmagyar éjszakába, talán akkuörök búcsút Annától, a színháztól, a „fény városától“ és mindentől, ami ezen a földön szépségekre szomjas lelkének, az életet jelentette: „Isten veled, világos éjjel, Isten veletek csillagok, Ábrándok, vágyak és remények, Emlékek, éjek és napok! "Nem látom többé rózsafényben A hajnalodó kék eget, Nem látom többé csöndes éjjel A boldog csillagsereget! Szerelmemet ne érje rád, Várok reád, várok reád!.. ... Még egy egyfelvonásos Egy óra sarc c. zenés játékot írt Szeged nagy költőfia, ezt a „Szép csöndesen“ írói bibliográfiája szerint, 1922-ben adták elő Budapesten. Móra Ferenc Móra Ferenc 1929 november 15-én jelent meg először a színházi ragyogás fényében, egy műfordítási munkáját nem számítva. A szegedi színház mutatta be Az aranyszőrű bárány c. poétikus mesejátékát. Ezt a bűbájos, végtelenül finom verses elbeszélését 1902-ben, ifjúi házasságának első félévében írta és első karácsonyára is jelentette meg. Karácsonyi ajándék volt a Szegedi Napló előfizetőinek. Az elragadó operettet az egész ország közönsége, így a fővárosi is, a Rádióból ismerte meg. Ami a dramatizált Móra-műveket illeti , egy ilyen kísérlet történt már 1935 februárjában a Nemzeti Színházban is —, az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy e munkák szerzői a leglelkesebb igyekvés mellett sem tudják a szegedvidéki magyar lélek levegőjét kisugározni abban a táji, lelki és írói szintézisben, amelyekkel Móra lenyűgözve tartja fogva az olvasót. Egyébként Móra Ferenc utólérhetetlen magyar írásművészetével hamarosan a filmvilágban is találkozni fogunk. A magyar kultírnyilvánosság szélesebb rétegeiben még nem ismert magyar rendezők egyike, Radnódy László forgatóskönyvet írt Móra Ének a búzamezőkről c. gyönyörű regény-himnuszából. A magyar emlékirodalom — főleg a szegedi — szempontjából Tekintse meg modern radio és gramofon oszlásunkat (Herczegh rádió fiókja a 11. emeleten) 1943-as új típusú rádiók, hanglemésók. Minden gyártmány nagy választékban Legújabb slágerlemezek CORVIN A JÓ MINŐséGEIK ÁRUHATA Új könyvek Avarffy Elek: Vadászutakon Érzésünk szerint a szerző mindenekfelett rajongó természetbarát és csak másodsorban szenvedélyes vadász. Éppúgy, mint előző két vadásznaplójából, ebből a harmadikból is valósággal árad a lelkesedés a természet iránt, át- meg átszövi az erdőnmezőn bolyongás ujjongó öröme. Szinte érthetetlen, hogy aki ennyire érti és érzi az életet ott, ahol mesterkéletlen, ősi egyszerűségében és magávalragadó szépségében mutatkozik meg, hogyan képes arra, hogy fegyverrel járja az erdőt és pusztítsa a megértett életet a maga gyönyörűségére. Tisztában vagyunk azzal, milyen felháborodással vegyes megvetést vált ki ez a kérdés a vadászsport híveiből Vitára nem is vállalkoznánk, csak leszögezzük, hogy mi viszont nem vagyunk hívei a vadászsportnak. Ennek ellenére szívesen olvastuk Avarffy Elek könyvét, mert derűs és jóízű s nem annyira vérszag, mint inkább ifi- és a varillai árad lapjairól. Sok vidám, mulatságos, néha meghaló epizódot mond el, könnyed kellemes stílusban. A könyv utolsó fejezete kis annekdótagyűjtemény, amelyre külön felhívjuk azoknak a figyelmét, akiknek vadászélményeik mesélése közben is gyakorta jól jönne egy kispuska. A szép kiállítású, művészi felvételekkel gazdagon illusztrált könyv dr. Vajna és Bokor kiadása. G. B. Shaw: Trefusis úr Babits Mihály öt világrész bohócának nevezi és Aristophaneshez hasonlítja Shawt, öt világrész mulattatása nem megvetendő feladat. Shaw mindezen felül, vagy inkább mindenek előtt önmagát szórakoztatta a tévelygések és visszásságok kipellengérezésével. Aristophanestől pedig abban különbözik, hogy míg az ókori görög „filozófus-bohóc“ félreismerhetetlenül javító szándékkal csattogtatta ostorát, addig Shawnál maga az ostorozás a cél. Mert Shaw nem akar javítani. Valószínűleg módfelett bosszankodott volna, ha egy szép napon arra ébred, hogy a világ megváltozott, az emberek megjavultak és megokosodtak, a társadalmi berendezkedés máról holnapra tökéletessé vált. Mindez persze utópia, társadalmunk aligha éri el egyhamar azt az állapotot, amelyben az Arisztonhanesek és Shaw-k lámpással sem találnak többé ostoroznivalót. Ha azonban mégis így lett volna, Shaw bizonyára módot talál arra, hogy most már a jót támadja meg kíméletlen gúnnyal, a humor, szellem és fölényes logika majdnem ellenállhatatlan s a destrukció szolgálatában veszedelmesen hatásos fegyvereivel. Shaw az örök ellenzék, aki bomlaszt anélkül, hogy gyógyítana, rombol, de nem akar megbízhatóbb alapokon újra építeni, s aki Madách szavaival elmondhatja magáról: „...egy talpalatnyi föld elég nekem, hol a tagadás lábát megveti. .“Se párhuzamban nincsen semmi lekicsinylő szándék, hiszen Lucifer minden ábrázolásában átfogó, nagy szellem és rendkívül elmés mulattató Csak éppen veszedelmes arra, akit tartósan elkápráztat tetszetős sziporkáival. A „Trefusis úr“ Shaw régebbi írásai közül való, eredetben a magyarra pontosan le sem fordítható „Unsiociel socialist“ címmel jelent meg. Trefusis, a sokszoros milliomos valóban nem szocialista, csak tisztán látja az angol kapitalizmus minden bűnét és hibáját, s bár saját vagyona előnyeit szívesen élvezi, szükség esetén talán még fel is áldozná azért, hogy láthassa a gyűlölt rendszer összeomlását. Persze nem az apostolok áldozatos szegénységvállalásával, inkább a háttérben kezeit dörzsölő zavart csináló kaján kárörömével. Mert az út, amelyet a kibontakozás felé megmutat, még nagyobb zűrza■vTvar hős vezetne; ő azonban *— Trenisis úr — addigra már messze járna,, megvesztegetően jámbor arccal keresve az új áldozatokat . Ennyit a morálról Ettől eltekintve pedig a „Trefusis úr“ kitűnő regénye, amit — kellő fenntartással — feltétlenül kell olvasni. Jean de la Varende: A skótok királya A francia kisváros káplánjának házában él a „skótok királya“, hóbortos fiatalember, bizonytalan átmenet a belső inas és a személyi titkár között. Életformáját és lelki berendezkedését különös neve határozza meg, amely szerencsétlenségére hangzásában az egykori skót királyok nevére emlékeztet. Ez tökéletesen megzavarja a fejét, légvárakat épít maga köré s rögeszméjét a kisváros álmos csöndjében sikerül odáig fejlesztenie, hogy előbb csak arisztokratának, majd a királyok egyenes leszármazottjának, végül pedig már Anglia trónkövetelőjének képzeli magát. Ez a tudat talán ki is elégítené s a „rangjához“ illő magatartást fölvéve, keserű sértődöttségben, a meg nem értett nagyság királyian lemondó aszkézisében, elégedetten élné végig életét az abbé bölcs és jótékony árnyékában. A földrengést egy vásári vándorcirkusz fiatal komédiáslánya hozza ebbe a csöndes életbe. A „skótok királya“ az utcán sebesülten találja a szép cigánylányt s az abbé házába viszi. A pap magánál tartja a leányt s ennek következtében majdnem tarthatatlanná válik helyzete a kisvárosban, ahol amúgy is társtalanul, szinte kivetetten él, kevés jóbarát és sok ellenség között. La Varence izgalmasan érdekes történet keretében mutatja meg a francia kisváros társadalmi, politikai, szellemi és erkölcsi keresztmetszetét. Finomművű, gondosan csiszolt íráss, a francia regény legnagyobb mestereire emlékeztet Ma, amikor az íróit egyre felelőtlenebből űzik a rablógarázdálkodást a betűvel, jó olvasni ezeket a lelkiismeretesen megfontolt, tartalmas sorokat, amelyekben az író felelősségtudata megőrzi a gondolat gazdag tisztaságát és a stílus tökéletességét anélkül, hogy bármelyiket — főleg az utóbbit — túlfejlesztené s, másik hátrányára. L. M. V ti III ■ SHIW Halász Péter: Szülei elváltak A száműzött ponyva, az utcai kisregények írója, Halász Péter, aki minden miniszterelnökségi intézkedést évekkel megelőzve, elvetette regényeiből vadnyugatot, a Colt-revolvert, a közhelyszerű bűnügyi bonyodalmat, olcsó, pacsuli-illatú szentimentalizmust és helyébe a diákkor, az iskolaévek történeteit léptette — ezúttal első ízben lép a közönség elé komoly, nagy, 300 oldalas regénnyel. Címe: „Szülei elváltak“, témája a válópere®, szülők gyermekének magárahagyottsága, gyökértelen, tragikus sorsa és mindennél megrázóbb háromszoros árvasága. A regény hangjában mindazt a közvetlen, plasztikus megelenítő erőt és izmosan megkomponált realisztikus értékeket sokszorozottan megtaláljuk, ami pár évvel ezelőtt, a 17 esztendős diákíróra terelte az irodalmi körök figyelmét. Halász Péter írói pályafutásának jelentős állomása ez az izmos, szép, becsületesen megmunkált, hosszabb lélekzetű regény, ami százszázalékos meseértékei mellett mint szociálpedagógiai írás sem jelentéktelen. A regénynek minden bizonnyal nem mindennapi közönségsikere lesz. Az ízléses kiállítású, testes kötetet a Griff könyvkiadó tálalja az igényesebb olvasóközönségnek. Vécsey Leó