Magyar Nemzet, 1942. december (5. évfolyam, 273-296. szám)

1942-12-08 / 279. szám

gPOP, 1»4* DECEMBER 8.§ Magyar Nemzet Szegedi írók a színpadon A régi Szeged nagy íróit nem lelkesítette különösebben a „vilá­got jelentő deszkákon“ f­aló sze­replés. Világos emberi judicium­­snal, ösztönös, kristályos önkriti­kával megérezték, hogy mondani­valójuk epikus bősége nehezen sz­o­rítható a színpadi mű determinált kereteibe s nélkülöznék a cselek­mény elengedhetetlen feszülő dina­mikáját is. Tömörkéni István szo­ciális együttérzéstől áthatott sze­mélytelen lírája, Móra Ferenc áradó szubjektivizmusának átfogó humanizmusa, elbeszélői rózsahar­matos derűje, írásainak feled­hetetlen aranyködös „esprit“ vil­lanásai, értékes és megejtő írói vo­nások, de nem elemei a színpadi műnek: a drámának, az „akció“­­nak. A harmadik népi etbes'"lő — ezúttal csak a legnagyobbakról szólunk. — Hamok-Cserzy Mi­hály — tartalmi és stílusbeli ro­­isnanticizmusa is távol esik a szín­pad világától, akárcsak Juhász­­Gyula tűnődő, nosztalgiás, messze­­néző élettekintete. Mindazonáltal Szeged nagy elbe­szélői részéről is történtek kísér­letek a színpad felé, de ezek inkább „ráhatások“ voltak, mint önkén­tes, saját akaratbeli elhatározások. A szeged­vidéki népézet nagy író­­festője, Tömörkény István például kifejezetten baráti körének a kí­vánságára írta meg a Barlanglakók t. egyfelvonásos életképét, amely az író egyik novellája alapján ké­szült. Szereplői szegedvidéki erdő- Irtó munkások, akiknek nehéz, földalatti életéről húzódik le egy villanásnyira a függöny. Ennek a nagyon emberi kis színpadi re­meknek — írja Juhász Gyula Tö­mörkény István c. posthumus raj­zában — fergeteges sikere volt a Nemzeti Színház bemutató estjén 1913 január 22-én. őszinte mély és maradandó siker, költő és kö­zönség ritka bensőséges találko­zása és öröme egymásban, amely­nek külső jele az a tizenhat kih­í­vás, amellyel a szerzőt a lámpák elé kényszerítették. Igaz, hogy az előadás is méltó igyekezett és tudott lenni az alkotáshoz. Csathó Kálmán rendezte, az öreg Tandari-t a felejthetetlen Pethes Imre ábrázolta és Alszeghy Irma, Q­átrág Erzsi, Rajnay Gábor, Ró­zsahegyi Kálmán és Gyenes László szerepeltek benne. Akik ezen az estén látták Tö­mörkény István végtelenül szerény, halk meghajlását a függöny előtt, nemcsak a magyar őserőtől duz­zadó kis drámáját, de őt magát, emberi alakját is a szívükbe zár­ták. Az előkelő fővárosi sajtó, az irodalmi és művészi világ nagy elismeréssel ünnepelte Tömörkény Istvánban a kitűnő magyar dráma­írót. Juhász Gyula — idézett mű­ben — említést is tesz erről: „Aki pedig csodálkozik azon — írja —, hogy Tömörkény, aki éppenséggel nem volt színházi ember, mégis ennyire értette a mesterségét ezen a téren is, annak csak azt felelhet­jük, hogy az igazi költő mindenütt megállja a helyét, akár az életet jelentő földön, akár a világot je­lentő deszkákon.“ A szegedi bemutató ugyanazon év február 28-án volt s amikor a szülőváros — ahogyan Tömörkény Szege­det nevezte, noha a valóság­ban csak lelki szülötte volt Sze­gednek, mert mint ismeretes a ceg­lédi állomáson jött a világra — színházában is felzúgtak a tapsok, a város nagy írója egy fénylő igaz­gyöngyöt igyekezett a szeméből el­tüntetni, de sértésnek tekintette volna, ha valaki azt­­ könny­cseppnek meri nevezni... A Bar­­langlakók-ból magyar filmet is ké­szítettek. Még egy kísérletet Tö­mörkény a színpad felé. Bábocs­­kai szelet hever c. novellájából is írt egy egyfelvonásost — még ré­gebben: Az utas címmel egy rá­mai művet, amely a Szegedi Napló­ban jelent meg (1909:225 és a Ne engedjük a madarat c. kötetben) — de ennek az elődására az akkori idők nem voltak alkalmasak. Később pedig már volt rá ideje, mert 191­7 április 24-én, kedd reg­gel úgy érezte: „A nap elfogyatko­zik“. És bizonyos, hogy azon a reggelen a koratavaszi aranygolyó mélyebbre is bukott a szegedi égen, mert egy igaz magyar lelke, e sza­vakkal vett búcsút a földi léttől. Öreg javasasszony sírólelke buk­dácsolt a Tömörkény-ház küszö­­­bén, akik lélekszakadva, de mégis elkésve ért be a tanyákról, hogy A kilencvenes években és a szá­zadforduló esztendeiben kedvelt tárcaíró volt a Homok írói álnév alatt működő Cserzi­ Mihály.­­ A előkelő fővárosi folyóiratok és napilapok szívesen látták hasáb­jaikon a népszerű szegedi elbeszé­lőt, aki negyven éven át — mint­egy 1200 novellában — mintázta, festette, rajzolgatta az ugarimádó magyarok, a pusztai népek ma már a magyar múst köd­ felhőibe merült, regényesnek álmodott alakjait, őt a véletlen hozza a színház köze­lébe. 1314-ben dr. Szalay Józ­sef Szeged város irodalompártoló nagy főkapitánya meghívta a szegedi — csengelei — tanyára. — Kellemes dolog lesz — biz­tatta — még tárcát is kanyarod­hatsz belőle. Cserzy Mihály boldogan fogadta el a meghívást. Az úton aztán kü­lönös és nem várt élményben volt részük. Éppen árverés volt. „A földet licitáltatja a város“ — adta meg egy tanyai magyar a tájékoz­tatást. Már visszafelé tartottak, amikor Homok, meleg egyéniségé­nek áradó szubjektivizmusával for­dult Szalay főkapitány felé: — Tudod-e mit láttunk az imént? ... — Tudom — felelte Szalay —, annyira jellegzetes kis­értő moso­lyával, a gyorslátású emberek éles biztonságával — Nos? — sürgette Cserzy. — Egy igaz néni'damn társval — nevetett fel jókedvűen a vendéglátó főkapitány —, amelyet bővítve egy-két jelenettel, amit itt is, ott is láttunk már az életben és kész lenne az: — I'gazimódás A gondolatot tett követte s így született meg a, háromfelvonásos csengelei színpadi mű, amelyet a szerzők népies színmű­nek nevez­tek el. A cím: földimádást, földéh­­séget jelent,, ami körül a cselek­mény drámai erővel pereg. A da­rab „programdrámának“ minősít­csodaszerével meggyógyítja a sze­gedi nép nagy íróját. A tüdőgyul­ladás gyorsabb volt... hető, mert irányzatos munka, dr. ■zalay József fogalmi megjelölésé­ben: „földet juttatni annak az elemnek, amelyet hivatása földmű­velésre jelölt ki“. Közelebbiekben: két vetélkedő magyar gazda lélek­­rajza komor és sötét színekkel, akiket halálos ellenséggé tesz az a darab föld, amelyre Csengélén li­citálnak. A Cserzy—Szalag-színművet a szegedi Városi Színház 1916 feb­ruár 11-én hozta színre, elsőrangú szereposztásban. A társszerzőknek úgynevezett „átütő“ sikerük volt. A Szegedi Napló abban az időben Móra Ferenc főszerkesztésében je­lent meg és Ugarimádás­ról szóló szignó nélküli kritikát is — érzé­sünk szerint — maga Móra írhatta. „Olyan színművet mutattak be ma Szegeden — írja —, ame­lyet itt kellett bemutatni, mert se­hol az országban annyi megértés­sel nem fogadták volna, mint itt, de el kell indulnia diadalútjára az egész országba, mert meg kell, hogy értsék mindenütt e hazában. Eltekintve azonban a darab szinte programot szabó eszmei tartalmá­tól, tisztán irodalmi szempontból is az újabb drámaírás eredeti, erős és magas színvonalú művéről szá­molhatunk be. Úgy meséje kiépí­tése, mint eleven szintony 'i- Ha'• mai stílusa, de főleg az alakok jel­lemzése és beállítása nagytehet­­ségű, kulturált ízlésű íróemberek munkája.“ Az „Ugarimádás“ sikerrel érte be a nagyobb vidéki színpadokat, de Budapestre nem kerülhetett, nemcsak az akkori háborús viszo­nyok miatt, hanem mert a főváros közönségének lelkiségébe, akkor még nem merült mélyre a magyar kérdések nemzetformáló sorstu­data, ami a szélesebb rétegek ér­deklődését kiválthatta volna, az időszerű magyar problémákat fi­gyelő szegedvidéki népi játékban, nem érdektelen, hogy Az arany­­szőrű bárány verses kéziratát. Móra A sir, hol nemzet süllyed el c. írásával együtt, aranyozott bie­dermeier börtáblába kötve, évtize­deken át őrizte Szeged nagy biblio­­fil-könyvgyűjtője, dr. Szalay József. Ezen a tavaszon került auk­cióra az Árverési Csarnokban, mint a nagy főkapitány tízezres könyv­­tára harmadik, utolsó részének féltve őrzött kincse. Nem tudhat­juk kinek a kezébe került ez a Szeged városának kétszeresen nagybecsű irodalmi relikvia, de bárki is forgatja Móra Ferenc haj­­szálfinom hieroglifjeit az aranyban úszó lapokon, két szegedi igaz ma­gyar lelkének nemes hevét meg kell éreznie rajta ... Vásárhelyi Júlia „Ugarimádás“ Juhász Gyula darabjai Szeged nagy költőfia, Juhász Gyula — mint színpadi szerző — életének álomvárosában, Nagyvá­radon mutatkozott be. Itt került közelebbi kapcsolatba a színház­zal, itt ismerte meg Annát, aki éle­tének szőke igézete, fantomja, örökkísértő, álomködös víziója lett s a magyar­­színházi kultúra iránti forró érdeklődését is a fény városában i­s-'"!'ék a leg­melegebb baráti szálak. 1909 már­cius 21-én m­tatta be a nagyváradi színház a Szép csöndesen c. egy­­felvonásosát, amelyet a szerző „szegedi idill“-nek nevezett. A Nagyvárad c. lap szerint: a „Szép csöndesen“ kiválóan artisz­­tikus szerzője új csapáson akart haladni ezzel a művével: új utakat törni a népszínmű számára. A nép lelkét akarja bemutatni, a néma tragédiákat, amelyek a nagy isme­retlenség házikóiban leí­úzód­ni- Valóban: a kép, az interriőr, amit fest- tökéletes.­­1900 március 22 . E kis miniatűr-drámának a szegedi színházban 1924 május 3- án volt a nagysike­rű bemutatója az Olim­­piász-esten. A mű megjelent kis füzetalakban is annak idején. (Sze­ged, 1924.) De van Juhász Gyulának egy finomhangú, varázsos operettje is. Atalanta a címe a háromfelvoná­sos daljátéknak, ez­t is a váradi színház hozta sz­őre, amelyet Désy Alfréd zenéje kísér. „A darabban h­armónikus egésszé forr össze — írja a Szeged és Vidéke 1909 január 14-én — Désy színes, meleg, graciózus muzsikája Juhász Gyu­lának, a szegedi nagytehetségű ifjú poétának erővel, méltósággal, ar­­tisztikummal teljes­eíre jó a. A pompás operettet nagy tetszéssel fogadta a nagyváradi közönség.“ Juhász Gyula, amikor az Atalanta dalai­t belesóhajtotta egy kékálmú­­magyar éjszakába, talán akku­­örök búcsút Annától, a színháztól, a „fény városától“ és mindentől, ami ezen a földön szépségekre szomjas lelkének, az életet jelen­tette: „Isten veled, világos éjjel, Isten veletek csillagok, Ábrándok, vágyak és remények, Emlékek, éjek és napok! "Nem­ látom többé rózsafényben A hajnalodó kék eget, Nem látom többé csöndes éjjel A boldog csillagsereget! Szerelmemet ne érje rád, Várok reád, várok reád!.. ... Még egy egyfelvonásos Egy óra sarc c. zenés játékot írt Szeged nagy költőfia, ezt a „Szép csönde­sen“ írói bibliográfiája szerint, 1922-ben adták elő Budapesten. Móra Ferenc Móra Ferenc 1929 november 15-én jelent meg először a színházi ragyogás fényében, egy műfordí­tási munkáját nem számítva. A szegedi színház mutatta be Az aranyszőrű bárány c. poétikus mesejátékát. Ezt a bűbájos, végte­lenül finom verses elbeszélését 1902-ben, ifjúi házasságának első félévében írta és első karácsonyára is jelentette meg. Karácsonyi aján­dék volt a Szegedi Napló előfize­tőinek. Az elragadó operettet az egész ország közönsége, így a fő­városi is, a Rádióból ismerte meg. Ami a dramatizált Móra-műveket illeti , egy ilyen kísérlet történt már 1935 februárjában a Nemzeti Színházban is —, az eddigi tapasz­talat azt mutatja, hogy e munkák szerzői a leglelkesebb igyekvés mel­lett sem tudják a szegedvidéki ma­gyar lélek levegőjét kisugározni abba­n a táji, lelki és írói szinté­zisben, amelyekkel Móra lenyű­gözve tartja fogva az olvasót. Egyébként Móra Ferenc utólér­­hetetlen magyar írásművészetével hamarosan a filmvilágban is talál­kozni fogunk. A magyar kultír­­nyilvánosság szélesebb rétegeiben­­ még nem ismert magyar rendezők­­ egyike, Radnódy László forgató­­s­könyvet írt Móra Ének a búzame­­­­zőkről c. gyönyörű regény-himnu­szából. A magyar emlékirodalom — fő­­­­leg a szegedi — szempontjából Tekintse meg modern radio és gramofon oszlásunkat (Herczegh rádió fiókja a 11. emeleten) 1943-as új típusú rádiók, hanglemésók. Minden gyártmány nagy választékban Legújabb slágerle­mezek CORVIN A JÓ MINŐséGEIK ÁRUHATA Új könyvek Avarffy Elek: Vadászutakon Érzésünk szerint a szerző mindenek­­felett rajongó természetbarát és csak másodsorban szenvedélyes vadász. Éppúgy, mint előző két vadásznapló­­jából, ebből a harmadikból is való­sággal árad a lelkesedés a természet iránt, át- meg átszövi az erdőn­­mezőn bolyongás ujjongó öröme. Szinte érthetetlen, hogy aki ennyire érti és érzi az életet ott, ahol mester­kéletlen, ősi egyszerűségében és magávalragadó szépségében mutatko­zik meg, hogyan képes arra, hogy fegyverrel járja az erdőt és pusztítsa a megértett életet a maga gyönyörű­ségére. Tisztában vagyunk azzal, milyen felháborodással vegyes megvetést vált ki ez a kérdés a vadászsport híveiből Vitára nem is vállalkoznánk, csak le­szögezzük, hogy mi viszont­­ nem vagyunk hívei a vadászsportnak. En­nek ellenére szívesen olvastuk Avarffy Elek könyvét, mert derűs és jóízű s nem annyira vérszag, mint inkább ifi- és a varillai árad lapjairól. Sok vidám, mulatságos, néha meghaló epizódot mond el, könnyed kellemes stílusban. A könyv utolsó fejezete kis annekdótagyűjtemény, amelyre külön felhívjuk azoknak a figyelmét, akik­nek vadászélményeik mesélése köz­ben is gyakorta jól jönne egy kis­­­puska. A szép kiállítású, művészi felvéte­lekkel gazdagon illusztrált könyv dr. Vajna és Bokor kiadása. G. B. Shaw: Trefusis úr Babits Mihály öt világrész bohó­cának nevezi és Aristophaneshez ha­sonlítja Shawt, öt világrész mulatta­­tása nem megvetendő feladat. Shaw mindezen felül, vagy inkább minde­nek előtt önmagát szórakoztatta a tévelygések és visszásságok kipel­len­­gérezésével. Aristophanestől­ pedig abban különbözik, hogy míg az ókori görög „filozófus-bohóc“ félre­ismerhetetlenül javító szándékkal csattogtatta ostorát, addig Shawnál maga az ostorozás a cél. Mert Shaw nem akar javítani. Valószínűleg mód­felett bosszankodott volna, ha egy szép napon arra ébred, hogy a világ megváltozott, az emberek megjavul­tak és megokosod­tak, a társadalmi berendezkedés máról holnapra töké­letessé vált. Mindez persze utópia, társadalmunk aligha éri el egyhamar azt az állapotot, amelyben az Arisz­­tonhanesek és Shaw-k lámpással sem találnak többé ostoroznivalót. Ha azonban mégis így lett volna, Shaw bizonyára módot talál arra, hogy most már a jót támadja meg kímé­letlen gúnnyal, a humor, szellem és fölényes logika majdnem ellenállha­­tatlan s a destrukció szolgálatában veszedelmesen hatásos fegyvereivel. Shaw az örök ellenzék, aki bomlaszt anélkül, hogy gyógyítana, rombol, de nem akar megbízhatóbb alapokon újra építeni, s aki Madách szavaival elmondhatja magáról: „...egy talp­alatnyi föld elég nekem, hol a taga­dás lábát megveti. .“Se párhuzam­ban nincsen semmi lekicsinylő szán­dék, hiszen Lucifer minden ábrázo­lásában átfogó, nagy szellem és rend­kívül elmés mulattató Csak éppen veszedelmes arra, akit tartósan el­kápráztat tetszetős sziporkáival. A „Trefusis úr“ Shaw régebbi írá­sai közül való, eredetben a ma­gyarra pontosan le sem fordítható „Unsiociel socialist“ címmel jelent meg. Trefusis, a sokszoros milliomos valóban nem szocialista, csak tisztán látja az angol kapitalizmus minden bűnét és hibáját, s bár saját vagyona előnyeit szívesen élvezi, szükség ese­tén talán még fel is áldozná azért, hogy láthassa a gyűlölt rendszer összeomlását. Persze nem az aposto­lok áldozatos szegénység­vállalásával, inkább a háttérben kezeit dörzsölő zavart csináló kaján kárörömével. Mert az út, amelyet a kibontakozás felé megmutat, még nagyobb zűrza­■vT­­var hős vezetne; ő azonban *— Treni­sis úr — addigra már messze járna,, megvesztegetően jámbor arccal ke­resve az új áldozatokat . Ennyit a morálról Ettől eltekintve pedig a „Trefusis úr“ kitűnő regénye, amit — kellő fenntartással — feltét­­lenül­­ kell olvasni. Jean de la Varende: A skótok királya A francia kisváros káplánjának há­­zában él a „skótok királya“, hóbortos fiatalember, bizonytalan átmenet a belső inas és a személyi titkár között. Életformáját és lelki berendezkedését különös neve határozza meg, amely szerencsétlenségére hangzásában az egykori skót királyok nevére emlékez­tet. Ez tökéletesen megzavarja a fejét, légvárakat épít maga köré s rögeszméjét a kisváros álmos csönd­jében sikerül odáig fejlesztenie, hogy előbb csak arisztokratának, majd a királyok egyenes leszármazottjának, végül pedig már Anglia trónkövetelő­jének képzeli magát. Ez a tudat talán ki is elégítené s a „rangjához“ illő magatartást fölvéve, keserű sértődött­ségben,­ a meg nem értett nagyság királyian lemondó aszkézisében, elé­gedetten élné végig életét az abbé bölcs és jótékony árnyékában. A földrengést egy vásári vándor­­cirkusz fiatal komédiáslánya hozza ebbe a csöndes életbe. A „skótok királya“ az utcán sebesülten találja a szép cigánylányt s az abbé házába viszi. A pap magánál tartja a leányt s ennek következtében majdnem tart­hatatlanná válik helyzete a kisváros­ban, ahol amúgy is társtalanul, szinte kivetetten él, kevés jóbarát és sok ellenség között. La Varence izgalmasan érdekes történet keretében mutatja meg a francia kisváros társadalmi, politikai, szellemi és erkölcsi keresztmetszetét. Finomművű, gondosan csiszolt íráss, a francia regény­­ legnagyobb meste­reire emlékeztet Ma, amikor az íróit egyre felelőtlenebből űzik a rabló­garázdálkodást a betűvel, jó olvasni ezeket a lelkiismeretesen megfontolt, tartalmas sorokat, amelyekben az író felelősségtudata megőrzi a gondolat gazdag tisztaságát és a stílus tökéle­tességét anélkül, hogy bármelyiket —­ főleg az utóbbit — túlfejlesztené s, másik hátrányára. L. M. V ti III ■ SHIW Halász Péter: Szülei elváltak A száműzött ponyva, az utcai kis­regények írója, Halász Péter, aki min­­den miniszterelnökségi intézkedést évekkel megelőzve, elvetette regényei­ből vadnyugatot, a Colt-revolvert, a közhelyszerű bűnügyi bonyodalmat, olcsó, pacsuli-illatú szentimentaliz­­must és helyébe a diákkor, az iskola­évek történeteit léptette — ezúttal első ízben lép a közönség elé komoly, nagy, 300 oldalas regénnyel. Címe: „Szülei elváltak“, témája a válópere®, szülők gyermekének magárahagyott­­sága, gyökértelen, tragikus sorsa és mindennél megrázóbb háromszoros árvasága. A regény hangjában mind­azt a közvetlen, plasztikus meg­elenítő erőt és izmosan megkomponált rea­lisztikus értékeket sokszorozottan megtaláljuk, ami pár évvel ezelőtt, a 17 esztendős diákíróra terelte az iro­dalmi körök figyelmét. Halász­ Péter írói pályafutásának jelentős állomása ez az izmos, szép, becsületesen meg­munkált, hosszabb lélekzetű regény, ami százszázalékos meseértékei mel­lett mint szociálpedagógiai írás sem jelentéktelen. A regénynek minden bi­zonnyal nem mindennapi­ közönség­­sikere lesz. Az ízléses kiállítású, testes kötetet a Griff könyvkiadó tálalja az igényesebb olvasóközönségnek. Vécsey Leó

Next