Magyar Nemzet, 1943. március (6. évfolyam, 49-72. szám)

1943-03-06 / 53. szám

SZOMBAT, 1943 MÁRCIUS 6. mset Magyar Nwnzef9 K G. Wodehouse: Azon év őszén, mikor Plum Pud­ding megnyerte a Manchesteri Han­­dicapet, öreg barátom, Richard Little, baráti néven Bingó, látszólag a legtökéletesebb boldogságot élvezte Meghívott egypár napra, hogy men­jek le hozzájuk és mikor elváltunk, megígértem, hogy ismét lemegyek, mihelyt szabadulni tudok. — Mindenesetre a nagydíjas autó­verseny elött gyere — mondta Bingó búcsúvacsoránkon, miközben másod­szor is jól megrakta tányérját töltött­káposztával, tekintve, hogy mindig jóétvágyú fiú volt és a falusi levegő még csak fokozta ezt a tulajdonságát. Éppen felelni akartam, midőn Mrs. Bingó, aki leveleket olvasott kávézás közben, vidáman felkiáltott. — Ohl Drága báránykám, Mrs. B., házassága előtt a híres Ro­sie M. Banks volt és mint ilyen, szá­mos könyvet írt. Egész raktárt felhal­mozott az ilyen kifejezésekből, mi­közben az érzelmes történeteket ter­melte. Bingót azonban nem nagyon zavarta az ilyesmi. Azt kell hinnem, hogy feleségét ismerve, már sokkal rosszabbakra is felkészült. — Ohl Kis cukornyulam! Úgy örü­lök! — Miért? — Laura Simpson meglátogat minket ! — Ki az? — Biztosan hallottál már Laura Simpsonróll .Legjobb barátnőm volt az intézetben. Imádtam. Olyan fenn­­költ szellemi Egy vagy két hétre kér szállást nálunk. — Rendben van, s mondd neki, hogy jöhet. — Angyali — mondta Mrs. Bingó és csókot dobott. — Szerelmem! — mondta Bingó és egy újabb kolbászt bekebelezett Ez valóban bájos volt. Az ilyen csa­ládi jelenetet meg kell érteni. Ezt mondtam Tóbiásnak is, az inasom­nak az ajtóban, hazafelé menet. — A mai világban, Tóbiás, amikor a feleségek a saját életüket akarják élni és a férjek elbújnak, hogy azt csinálják, amit nem szabadna, fel­­üdítő látvány a házastársi összetartás. — Valóban, uram, nagyon fel­­üdítő. Pedig, ha tudtam volná. A viharfel­hők már megjelentek a láthatáron és a Sors a háttérben előkészítette ólmos­­botját. George bácsimat­­hamarosan fakép­nél hagytam és megtáviratoztam Bin­­gónak jöttömet. Elég későn érkeztem meg délután s azonnal felmentem a szobámba, hogy a vacsorához átöltöz­zem. Kinyílt az ajtó, Bingó megjelent Hangja furcsán csengett Nem volt rezonanciája. Éppen a tükör előtt kötöttem a nyakkendőmet s tekinte­tem találkozott Tóbiáséval: ugyanaz a benyomása volt, mint nekem. Fiatal vendéglátónk levertnek látszott. Szemöl­dökeit összevonta, szeme fény­telen volt és általában azt a benyo­mást keltette, mintha kétheti vízben­­üdülés után most halászták volna ki a folyóból. — Mi baj van, öreg fiú? — kér­deztem aggódva. — Be vagy sava­­nyodva. Csak nem csapott be a ménkű? — Dehogy nem! — Hogyan?! — Éppen lent van — mondta és ▼érfagyasztóan nevetett. Nem értettem. — Rejtvényekben beszélsz, öregem. — Laura Simpsonról beszélek — mondta Ringó. — A feleséged intézeti barátnőjé­ről? Még itt van? — Itt van és nem látom, hogy el szándékozna menni. Rosie nem tud meglenni nélküle. — Még tart a régi együttérzés? — Igen és ez az, ami rejtély előt­tem. Ezek a gyermekkori barátságok valószínűtlenek. Tiszta b­ebeszélés. A fiúk nem ilyenek. Mi együtt jártunk iskolába, Bertie, de én nem emlege­tem minden percben, lelkesedve az okosságodat.­­ — Miért? — És nem veszem minden szava­dat aranyigazságnak. — Miért nem? — Pedig a nő ezt a hatást gyako­rol­ja Rosie-ra. Olyan, mint az agyag az urai között. Ha látni akarod a Földi Paradicsomot a kígyó jötte után, nézz körül nálunk. — Magyarázd már meg, miről van szó? — Lal­ra Simpson — mondta Ringó keserűen — az egyszerű ét­rend híve. Azt állítja, hogy rendkívül sokat és gyorsan eszünk és csak ré­pával, kab­arékéval s más ilyen pisz­kos dolgokkal szabadna táplálkoz­nunk. Rosie pedig, ahelyett, hogy megmondaná neki a véleményét, cso­dálattal hallgatja. A következmény: nincs főzés itthon és lassan kezdek éhenhalni. Ha elmondom, hogy már egy hete nem láttam rostbeat-et, megértheted érzéseimet! Ebben a pillanatban hangzott el a vacsorát jelző gongütés. Bingó vállat vont. — Nem tudom, minek ez a lárma. Teljesen fölösleges. Apropost Bertie, nem imnál egy jó cocktailt? — Dehogynem! — Akkor sürgősem mondj le róla! A cocktailoknak nálunk befellegzett. Eme borzalmas nőstény szerint irri­tálják a gyomor nyálkahártyáját! A vacsora nem volt teljesen húsnél­küli, de ez az egyetlen jó, amit mon­dani lehet rá. Meg sem közelítette a régi jó lakomákat, gyomromnak pe­dig, amely ilyen hosszú autózás után erélyesen reklamálta a magáét — ha­tározottan kevés volt. A tetejébe még Simpson mellettem foglalt helyet. Kevésbbé kellemetlen helyzetben s ha nem értesültem volna már előre gonoszságáról, a nő nem tett volna rám rossz benyomást. Elég szép leány volt, kissé túl határozott, de azért vonzó arccal. De ha százszor szebb lett volna, Bertram Wooster­rel akkor sem tudott volna kijönni. S szép He­léna hasonló beszédkészsége mellett a trójai háborút nem is vívták volna meg. Egész étkezés alatt beszélt s állan­dóan Bingóval volt baja. Hibáztatta, hogy sokat eszik, kellő megrágás nél­kül nyeli az ételt s ezzel tönkreteszi a gyomrát. Az én gyomrom teljesen kö­zömbös volt számára, azt sem bánta volna, ha ott mellette kipukkad. Sze­gény barátomra koncentrálta egész erejét. Fenséges papnő módján tekin­tett le Bingóra, mint aki egy szegény bűnös elismerését kapja s közben megmondja neki, mi történik a belse­jében a zsíros anyagot feloldó vita­minhiány következtében. Gátlás nél­kül beszélt szénhidrátokról, emésztő nedvekről s az emberi fiziológiai szükségleteiről. Olyan nő volt, aki ne­vén nevezte a gyereket és egy pikáns anekdota következményeképpen, amit egy emberről mesélt, aki nem­ akart aszaltszilvát enni, az utolsó két fo­gást kénytelen voltam otthagyni, azért az étvágyam cserbenhagyott. — Tóbiás — mondtam akkor este lefekvés előtt —, nyugtalan vagyok. — Valóban, uram? — Határozottan. A helyzet felettébb nyugtalanít. Súlyosabb, mint gondol­tam. Maga bizonyára azt hitte, Little úr közlései után, hogy ez a Simpson a diétás, egyszerű étrend híve s ezt mindenkinek elmondja. No, ez nincs egészen így. Ő csak Bingóra ismeri el ennek kötelező voltát s az kapja, sze­gény a dicstelen megjegyzéseket. — Valóban, uram? — Igen. Mindent kifogásol s az a borzasztó, hogy Mrs. Bingó helyesen neki. Gyakori tünet ez, Tóbiás? Aka­rom mondani, hogy a feleség hagyja, hogy kritizálják urát, parancsolóját? — A feleségek igen gyakran szíve­sen hallják m­ások k­ritikáit férjükkel kapcsolatban. — Talán ezért van, hogy a nős em­berek­­ legtöbbször rosszul néznek ki? — Igen, uram. Felhozattam magamnak egy tányér süteményt, abból majszoltam. — Tudja, mire gondolok, Tóbiás? — Nem, uram. — Arra, hogy Mr. Little nem látja a veszélyt, mely családi boldogságát fenyegeti. Már kezdem érteni, hogy mi a házasság. Két fiatal találkozik, összeházasodnak. Bizonyos ideig min­den remekül megy. A nőstény csodá­lattal tekint fel az urára. A boldogság zavartalan. Nemde? — Tel­esen így van, uram. — S akkor észrevételenül jön a ki­ábrándulás. A férj makarónit eszik: a glória már halványul feje körül. Háromszor vesz a puddingból, to­vábbi halványulás. És így tovább, ha ugyan érti, hogy mit akarok mon­dani? — Tökéletesen, uram. — Szóval így tovább... de — jól figyeljen, Tóbiás, ez nagyon fontos — fokozatosan. A nőstény szerelmének van ideje hozzáigazodni. A jelen eset­ben azonban hirtelen jött minden. Laura Simpson miatt. Ez úgy tünteti fel Bingót, mint egy óriáskígyót amely mindent elsüllyeszt, mit eléje tesznek, belső szerveinek nagy ká­rára. Hogyan akarja, hogy a feleség szerelme ép maradjon, ilyen beállítás mellett? — Nagyságos úrnak talán igaza v­an. — Tenni kéne valamit, Tóbiás. Ha nem tudja rövid időn belül­­kiirtani innen ezt a veszedelmes férget, a Ringó-házaspárnak befellegzett. — Szóval azt akarja mondani, uram, hogy Miss Simpson kritikáinak eredményeképpen a kimondatlan tu­datalatti elégedetlenségek átplántá­lódtak a tudatba. — Mon­dja csak még egyszer, Tó­biás, nem egészen jól hallottam. Másodszor is, elfújta mondatát. — Valószínűleg igaza van — mond­tam —, mindenesetre a nőnek el kell tűnni. Hogy akarja ezt véghezvinni? — Sajnos, uram, e pillanatban semmit sem tudok proponálni . . Talán, ha látnám a szóbanforgó sze­mélyt ... — Csütörtökön végignézzük az autóversenyt a lakenhami fennsíkról A füvön ebédelünk, akkor majd meg­figyelheti, miközben szervírozza a szendvicseket. • A verseny napja elérkezett. Gyö­nyörű őszi idő volt, lehet, hogy ezért érdeklődtem olyan behatóan a lunch iránt, kevéssel a reggeli után. Tud­tam, ha Simpson beleszól a szendvi­­cses kosarak öszeállításába, nem a legszebb jövő elé nézek. — A legrosszabbtól tartok — jelen­tettem ki Tóbiásnak —, a tegnapi var­­csoránál Miss Simpson többször is hangsúlyozta a sárgarépa fontosságát az étkezésben, vértisztító hatása miatt. Azért ajánlom, hogy a saját szendvicsei közé tegyen valamit, fiatal házigazdánk részére is. — Örömmel, uram. E végszóra nyitott be Bingó. Rég láttam már ilyen vidámnak. *■* Ott voltam az elemózsiás kosár összerakásánál — mondta —, minden rendben van.­­ — Igen? — mondtam megnyu­godva. — Nincs sárgarépa? — Nincs sárgarépa. Van sonkás, rostbeat­es, libamájas szendvics, hi­deg majonires rák, egy sültcsirke, keménytojás, szardínia, sajt, torta; végül két^ Üveg Bollinger és finom li­kőr. —■ Csak egy óra múlva kezdődik a verseny — mondta Ringó. — Akár aionnal ehetünk. Vegye ki a kosarat a kocsiból, Tóbiás, legyen szives! — A­ kosár nincs Mr. Wooster autó­jában, uram.­­­­. . — Tessék? — Azt hittem, uram, az ön ai­tójá­­ban van. Sohasem láttam vidám mosolyt oly gyorsan lefagyni valakinek az arcá­ról, mint abban a pillanatban Bin­­góéról. Rekedt kiáltást hallatott. — Rögiel — Igen, báránykám? — Az ebéd ... a kosár... — Mit mondasz? — Az elemózsiás kosár! — Nos? — Otthon hagytuk! — Csakugyan? — mondta közönyö­sen. Mrs. Bingó iránti megbecsülésem azt hiszem, sohasem szállt olyan alacsony fokra, amint akkor. Nem tudtam, hogy Laura Simpson tanai már ennyire megmérgezték lelkületét — Annál jobb —­­szólt közbe ez utóbi. — A lunch olyan étkezés, amit már rég be kellett volna szüntetni. Egy-két répa s pár szem mazsola ép­pen elég délre . Ekkor észrevettem Tóbiást, aki fél­revonult. Feltűnés nélkül követtem Nem csalódtam: két, sőt három sze­mély részére elegendő élelmet hozott. Füttyentettem Bingónak, aki­­ pléh­­pofával csatlakozott­­ hozzánk s mind­hárman letelepedtünk a sövény mögé. Amikor végeztünk s Bingó vissza­tért a hölgyéhez, Tóbiás diszkréten köhögött. Rosszul nyelt valamit. Tóbiás? — kérdeztem. — Nem, uram, köszönöm. Csak reményemet, szeretném, kifejezni, hogy nem fog neheztelni rém önkényes cselekedetem miatt. — Mi volt az önkényes cselekedet? — Hogy a kosarat kitettem a kocsi­ból elindulás előtt Minth­a a villám csapott volna le a derült égből. Meg voltam rökönyödve. — Maga volt. Tóbiás! kiáltottam s azt hiszem, hangom csengése boldo­gult . Cézáréhoz hasonlított, amikor észrevette, hogy Brutus egy hegyes szerszámot akar a mellébe döfni. Azt akarja mondani, hogy . . .­• Igen, uram. Ez látszott a leg­jobbnak. Vigyázatlanság „ lett volna Little urat szabadjára­ engedni, a fel­sorolt ételekkel Mrs. Little jelenlétét­, nem . Elfogadtam az álláspontját..­. — Valóban — mondtam­­ elgondol­kozva —, a fiatal Bingó kissé vehe­mens, amikor evésről van szó. Már egyszer voltam vele pikniken,­ de ami­­­kor nekitámadt c sonkás szendvicsek­nek, fiatal oroszlánra emlékeztet, amint az antilopot fölfalja ... De mégis, Tóbiás ... — És még valami van, uram . . — Ugyan mi? — Egy etlen,szomjan eltöltő, dél­után a friss levegőn olyan vélemény előidézője lehet'' Mrs. 'Little-nél, am­ely nem egyezik teljesen Miss Simpsoné­val az étkezéseket" illetően. Fejemet ráztam. Fájt, hogy­ le kel­lett hűtenem a drága ember lelkese­dését, de nem tehettem mást. — Hát erről mondjon le, Tóbiás Maga nem tanulmányozta a szépne­met olyan behatóan, mint én. A nő fütyül egy kihagyott étkezésre. Maga pedig összekeveri a lunch-ot a teá­val. Az angol nő szó nélkül elhagyja, a lunch-ot, de nem úgy­ az ötórai teá­­ját.­ Ezt maga is tudhatná, Tóbiás. Talán igaza van, uram. — Ha meg tudja oldani, hogy tea nélkül maradjon ... de sajnos, az lehetetlen. Az est ráhúzta köpenyét a kietlen sziklákra, amikor mozgolódni kezd­tünk. — Ideje lesz hazamenni — mondta Mrs. Bingó. — Jót fog tenni egy egé­sze forró tea. Laura meg én önnel tartunk, Bingó és Tóbiás a másik ko­csival követnek. — Rendelkezésükre állok. — Ism­eri az utat? — Hogyne. Az­ országutat követjük a tóig, ott balra letérünk. •*- Ügy van. Különben is szólok a kérdéses helynél. iadtam a parancsot Tóbiásnak a tkra vonatkozólag s rövidesen út­nak indultunk jó iramban. A levegő nyirkos lett és hideg s egy jó grog előttem lebegő képe a gyorsaság­ fo­­kozására késztetett. A hat mérföld jó utat egy-kettőre megtettük. Amikor a tónál letértem, lassítanom kellett az út rosszasága miatt. Valami szikes, lakatlan pusztaságon haladtunk keresztül.­­ Mind hidegebb lett s álombéli grog­ om egyre jobban sürgetett. A sebességmutató azonban egyre kevesebbet mutatott, a motor pedig néhány gargalizáló hang után váratla­nul megállt. Utitársnőim azonnal reagáltak. — Mi jut eszébe, Bertie, megállni? Az vagyunk fázva. Gyerünk további — Nem én álltam meg, hanem a motor! — Miért állt meg a motor? — Ja! — mondtam azzal a férfias őszinteséggel, mely mindig jól állt nekem —, arról fogalmam sincs. — Mingyárt megnézem, mi a baj — mondta Laura Simpson. Én értek a ifia­ s­orokhoz. Kiszállt és eltűnt a motorház fe­dele alatt. Meg akartam kérdezni, hogy talán a vitaminhiány ártott meg a gyomornedv-szolgáltatásnak, de aztán úgy döntöttem, hogy nem lenne helyénva­n az ilyen megjegyzés ebben a pillanatban. Pedig nem is mondtam volna nagy hülyeséget, mert zseniális ötlete tá­madt. Megnézte a benzin­szintet. Egy csepp sem volt a tartályban! Nem ma­radt más hátra, miint hazatolná az öreg határt. — Bingó pedig azt mondta reggel, hogy tele teszi a tartályt — Biztosan elfelejtette — mondta a drága barátnő. — Nem is csodálom az ő részéről! — Mit akarsz mondani ezzel? — kérdezte Mrs. Bingo. Hangja csípős lett. — Azt, hogy a férfiaknak ama kategóriájába tartozik, akik elfelej­tenek benzint fölvenni — Megkérnélek, drágám, hogy ne­m kritizáld a férjemet!­­— Pfff — És hogy ne „Pff“-t ilyen han­gon! — Azt mondom, ami nekem tet­szik! — Csak nyugalom, hölgyeim — szóltam közbe —, csak nyugalom! Közbeszólásomnak egyetlen ered­ménye ,az volt, hogy Laura felém for­dult egy leopárd arckifejezésével, aki­nek véletlenül a farkára léptek. -ír- Nos, Mr. Wooster? Mit szándé­kozik tenni? — Ami azt illeti... — Látok ott egy házat. Túlhaladna képességei­ odamenni és egy kanna benzint kérni? — Remek ötlet, mondtam kedve­sen. Először tülkölni fogok, hogy jelezzem ittlétünket, azután pedig előre! Erélyesen megnyomtam egy pár szót a dudát s az eredmény nem vára­tolt magára. Az ablakban megjelent egy árnyék s karjaival olyan mozdu­latokat tett, melyekben a jó öreg an­gol vendéglátó hivogatását véltem felfedezni, így felbátorítva, jó! kiléptem s pár pillanat múlva megrántottam a kapu csengőzsinórját. Ez az első fáradozás sikertelen ma­radt. Éppen meg­ akartam ismételni amikor zörrént a zár, s megjelent egy ember. Kinézése elszomorított. Voná­sai nagy fáradtságról tanúskodtak s szeme zavarosan csillogott a Szem­üveg mögött. Lehetett látni, hogy valamilyen titkos bánat gyötri — Nem volna véletlenül... — kezd­tem. Csak e pillanatban vettem észre az indulatot pillantásában. Két kezével fogta a hajzatát, amely pedig már elég zavarosan festett.­­ — Maga csinálta ezt a borzalma® zajt? — kérdezte.­ — Azaz... tülköltem, igen... — Nos, cask tülköljön még egyszer, egyetlen egyszer —, mondta a pofa furcsa,, lefojtott hangon — és ezer darabra tépem magát! Feleségem tá­vol­­ van ma este és amikor hosszú órák múltán, emberfeletti erőlködé­­­sek árán végre lefektettem a gyere­ket, jön maga és elkezd dudálni, hogy az ember dobhártyája megreped. Mi jut eszébe, maga útonálló? — Mingyárt megmondom... — Elég volt! Még egyszer figyelmez­­tetem: egy tülkölés és Istennek ajánl® hatja lelkét. — Én benzint szeretnék.» — És egy kék foltot fog kapni a szeme alá! Ezzel óvatosan betette az ajtót és eltűnt szemem elől. A női nem általában kevés megér­tést tanúsít a vert harcos iránt. Ami­kor visszaértem az autóhoz, nem a legjobb fogadtatásban részesedtem. Sőt, a helyzet rövidesen olyan fe­szültté vált, hogy néhány szót mor­­mogva, segítséghozás címén elsétáltam. Még ötszáz m­étert sem tettem, ami­kor csodák csodája, autót pillantot­­tam meg. Felém tartott és megállít nem messze tőlem. Egy hang meg­szólalt. — Te vagy az Bertie? — Bingó, öreg fiú. Kifogyott a ben­zinünk, nem tudunk megmozdulni. Bingó kiugrott a kocsiból. — Várjon öt percig, Tóbiás, aztán lassan menjen előre. —* Igen, uram. Rövidesen mellettem vett. — Csak nem gyalog megyünk? — kérdeztem. — De bizony, öreg cserkész s vi­gyázunk, hogy ne üssünk zajt. Meg akarok győződni valamiről. Mondd csak, Bertie, még mindig jó a kap­csolat közöttük? — Azt hiszem, hogy a délutánihoz képest valami egészen keveset rom­lott. Még sosem asszisztáltam két úrvaft veszekedésénél. Nos, lehet, hogy nem olyan színes, mint két halaskofa vi­tája Marseille-ban, a Vieuz Portnál, de mindenesetre — ha más szavakkal is —, éppen olyan változatos. Távo­zásom óta a felek már odajutottak, hogy a múltat hánytorgatják. Mrs. Bingó kijelentette, hogy Laura Simp­­sont sosem tették volna be az iskola hokki-csapatába, ha a kapitánynál, nem­ hízelgett volna olyan arcátlanul, hogy még most is émelyeg tőle a gyomra. Erre a másik azzal válaszolt: ha Mrs. Bingó azt hiszi, hogy ő nem tudja, hogy Mrs. Bingó azért kapta meg az első díjat hittanból, mert a manzsettájáról olvasta le a Kir­­­lyok­at, nos, akkor Mrs. Bangó elás­hatja magát. És akkor még jobban téved — foly­tatta —, ha azt hiszi, hogy még egy éjszakát eltölt a házában. Pillanatnyi gyengeségében látogatta meg úgyis, mert úgy gondolta, hiányzik neki a megfelelő szellemi társ Most pedig, ha kikerülnek ebből a sivatagból, azonnali összecsomagol és megy az első vonatra. Amikor Laura kijelentette, hogy soha életében nem nevetett annyit, mint amikor Mrs. Bingó legutolsó regényében a hősnő kisfia szamár­köhögésben meghal akkor léptünk közbe, a vérontás megakadályozá­sáért. Tóbiás utolért bennünket az autóval. Bingó az árokba rejtett egy kamra benzint. Ezek után bevonul­tunk a színhelyre. Amikor előlhalászta a kannát az árokból és tele töltötte a tartályt, elé­gedett sóhajt hallatott. — Tudod, Bertie — mondta —, megtörtént velem, hogy néha kétel­kedni kezdtem Tóbiásban. — Szegény barátom —­ mondtam részvéttel. — Igen, igen, Bertie, beválton!. Néha azt hittem, elvesztette régi ítélő­ képességét. De kijelentem, hogy má­tól kezdve vakon követem tanácsaik , találta ki, hogy két angol nő össze­veszik, ha tea nélkül hagyják őket. És igaza volt. — De hiszen Tóbiás nem tudhatta­, hogy elakadunk! — Sőt A benzin egy részét ki­eresztette,­ amikor­­a kocsiért ment. Épp annyit hagyott benne, amennyi a „sivatagiig elég volt. Hidd el, Ber­tie, Tóbiás, valóságos mentőangya­l — Varázslói — Egy van. És most gyerünk, Ber­tie, mert a tea már nekünk is jólesnel­— Én inkább a forró grog mellett­­szavazok!­­ — Tudod mit? Igazad van! De Tó­biás is kap belőle, mert igazán meg­érdemli. Fordította: Iíj- Hegedűs Tibet Tóbiás, a mentőangyal (Elbeszélés)

Next