Magyar Nemzet, 1943. november (6. évfolyam, 258-269. szám)
1943-11-14 / 258. szám
n Temperoi: Petőfi unokasógora Mint irodalmi életünk figyelői örömmel tapasztalják, egyre-másra jelennek meg a könyvpiacon munkák, melyekben egy-egy megdicsőült nagyságunk valamely közeli rokona tárja fel az eddig féltve őrzött valóságot: milyen is volt az illető valójában? Az olvasók rendkívüli hálára vannak a sógorok, sógornők, komák keresztmamák s egyéb intim ismerősöknek kötelezve: nélkülük és felfedező leleplezéseik, valamint leleplező felfedezéseik nélkül csakugyan elhinnénk nagyjainkról, hogy nagyok volt — vagy rájövünk, hogy nagy pólhoz mennyivel járult hozzá az éppen szellőztetett rokonsági kapcsolat. Ennek az irodalmi áramlatnak kívánunk szolgálatot tenni, midőn — mindenkit megelőzve — részleteket közlünk Petőfi unokasógorának, a méltatlanul félreismert Paczák neme, adólevéltári segédszolgálati felügyelnöknek s a dunaszabajdi sakkor nagy érdemeket szerzett elnökének emlékirataiból.) Engem úgy ismert meg a Sándor — akkor még Petrovicsnak hívták s csak később kérdezett meg engem, duruzsoló Meidinger-kályhám sugallta bizalmas órán, mert hát kihez fordult volna, ugye? — hogy aszongya: Mondd, Dömém, mondjad nekem meg — eleinte szerette magát kicsit esetlenül kifejezni, később leszoktattam róla — „mégis milyen nevet vegyek fel?” Én aztán megérzésességem intuicionális mélységéből kibúvárkodtam neki ezt a megoldást... De hát mindez még messze volt azon decemberi estén, mikor én beléptem a Mrazenákék szobájába, lent Porzsolt-Szörcsögön, ahol családom első szerepet játszott. Meg voltam híva disznótorra s már vagy tizen-tizenketten várták a belépésemet Sorba kezet fogtam mindenkivel, magamra véve a társadalmi udvariasságkényszer létformaságainak kárincálását — s így érkeztem el a sarokba, ahol egy kecskeszakállas, soványságos, ám mégis valamelységesen döbbenetgerjesztő fiatal ember állott. Megszorítottam jobbját: „Paczák!“ — szóltam keményen. „Ezt a nevet már hallottam.“ — felelte Petrovics. De csak másnap tudtam meg, hogy a kicsit sanda, enyhén selypes kislány, aki azon az estén végzetes, megbabonázásosan kiterebélyesedő hatást tett rám, s akivel aztán még vagy háromszor találkoztam, mielőtt az oltárhoz vezettem volna, Petrovics-Petőfi dédanyja-hugának-keresztkomalánya, így került Petőfi — nevezzem hát így, ha már tanácsomra így hívja a közvélemény, bár hálátlanul elfelejti szerepemet — rokonságba velem. Rokonság ... Nekem nem sok örömöm volt belőlem... Nem vagyok az a kimondottan kicsinyes, kákán csomót kereső ember s így nem rovom fel a Petrovics családnak, hogy én csak egyszer voltam náluk meghíva, akkor sem tudtam enni a lecsóból, mert éppen fogfájásom volt, Sándor viszont három ízben is megitta egy-egy pohár szilvóriumot, — csak feljegyzem, hogy a jövő korok kutatói ne legyenek homályban, kinek micsodás szerepességet juttatott a sorscsinálmány a világirodalomban ... Azt sem hallgathatom el, hogy Malvin, Petőfi unokahúga, ki később nejem lett, nem szerette megstoppolni a fuszeklijeimet, jóllehet lánykorában sokszor véresen komoly ígéreteket tett erre nézve. Jól tudom, nem lehet ezt teljes mértékben Petőfi rovására írni — néha halványan, mintha igyekezett volna Malvint jó útra terelni. Egyszer, emlékszem, rászólt, mikor Malvin ismét félretette két pár lilacsíkos zoknimat: „Ejnye mán no!“ — így mondta, emlékszem — „hát a Döme talán bizony mezteláb járjon ebbeja kutyatélbe!" Minden utólagos irodalomtörténeti kóklerkedéssel szemben merem bizonyítani: így mondta — „mezteláb“ és „ebbeja“! Dehét ez csak olyan fellobbanás volt Sándortól — jött, elmúlt. Mint a híre is elmúlna, ha én nem írnék most róla, lelkiválságos, szent, nagy nekikeseredéssel, önzetlenül, névtelenül, némán ... ...Igen, hát essünk túl rajta, meg kell mondanom, hogy Sándor vagy Sálicsika, ahogy bizalmasabb odafeszüléses lélekbecézgető óráinkon neveztem olykor — nem volt mentes az emberi gyengeségektől. Noha már az első találkozásunkkor feltűnt nekem, hogy mennyire jól tudja alakítani a művelt és világi dolgokban jártas férfit — például, ha még olyan náthás volt, sem fújta orrát a drágaművű kasmírfüggönybe, ami szobámat amikor ékesítette (Malvin később egyszer vajaskenyeret kent hozzá, önzően!) sem a cipőjét nem húzta le társaságban — mégis rá kellett jönnöm, hogy ez csak a felületen van így. Amint hogy felületi tüneményesség, látszatcsinálmány volt az is, hogy imitt-amott Shakesperet, Shelleyt, miegymást fordított, eredetiből — mindezzel nyilván csak a műveletlenségét akarta leplezni, velem szemben, aki már ötéves koromban perfektül tudtam két versikét franciául. Fáj, fáj, de nem a magam mulattatására, még kevésbbé a saját megcibált lényem felmagasztosítására írom ezeket, hanem kizárólag és csakis egyedül az igazság szolgálatában; meg kell, hogy írjam ezt is: egy ízben a Váci utcán mentünk Sándorral, mikor szembe jön egy újságos gyermek. Sándor — az őt jellemző bohémes könnyelműséggel hajlamos lett volna egy újságot vásárolni! Persze, nem volt aprópénze. Minden szégyenkezés nélkül fordul hozzám: „Ugyan, Dömcsi, nincs egy piruláds" — Én belekotortam zsebembe s már fojtogatott a szégyenkezés: mindjárt meg kell mondanom, hogy nincsen! De Lancsika könnyelműségére jellemző módon már el is felejtette a dolgot s másról beszélt. Én ott álltam, leforrázva és sajgó tanulságokkal lelkiségem barázdásugarában: Sándor képes lett volna elfogadni az utolsó pirulámat ! Ma már, visszanézve persze igyekszem magamat kiszabadítani mindenféle gátlásokból — bevallom, nehezemre esik, mert a nagyon is átlátszó és nyilván csakis az én érdemeim elnyomására összesküdött irodalomtörténet és sajtó olyan glóriába burkolja Petőfit, ami nem enged érvényre jutni másokat, talán szerényen hallgató, noha tehetségben és hozzákészültségben méltóbbakat Neveket nem mondok. Csak egyetlen ilyen vérző emlékezetes eseményt. Malvin pájslit főzött otthon vacsorára — tudta, hogy én nem szeretem, de Petőfinek esze ágába sem jutott, hogy lebeszélje róla, ők ilyenben összetartottak! — és így, hogy leküzdjem felhullámzó, gátszakasztó belső viharzásomat, késő este elmentem a Pilvaxba. Sándor ott ült akkoriban, mindig lézengett körülötte néhány törtető. Ez esetben is emlékszem mindenféle fiatal „író“ (szerették magukat így neveztetni, semmi szerénység sem volt bennük) rémlik, hogy valami Jókai, egy szőke szakállas fiú is ott kanalazta aludttejét, meg egy vidéki kezdő, bizonyos Arany, és még egy páran. Amint megjöttem, mind körém csoportosultak, kezemet rázták, gratuláltak. Ugyanis akkor az adóhivatalnál dolgoztam és éppen aznap jelent meg a Hivatalos Közlönyben egy nagyobb önálló munkám. Az volt a címe: „Árverés hirdettetik“ és így kezdődött: „A cs. kir. adóhivatal felhívására, nemkülönben a 135.976/1843 számú császári pátens alapján felhivatnak mindazok, kiknek .. Láttam, hogy Sándort marcangolja az irigység. Azon a napon ugyanis neki is jelent meg valami kisebb versikéje — ha jól emlékszem, a János vitéz. El akartam venni a dolgok élét s közismert, már-már bűnszámba menő altruizmusommal áttereltem a kis lelkendező sereget Lancsi felé. Egy pár tárgyilagos, de elismerő szóval méltattam munkáját, a többiek is helyeseltek, irántam való tiszteletből... de ábrándtalanul, ridegen élesszimatú lelkiségem nem tévedett. Petőfi irigy, lett a sikereimre .. .. Ballagtak, karincáltak, bicebócúztak a csürcsavaró garázda esztendők, Malvintól elváltam, mert egyszer azon héten kétszer főzött mákosnudlit — s bár ekkor az önző Petrovics rokonság leküzdhetetlen pressziójára már feladtam egykori művészi terveimet, létem benső szentélyébe töretlenül mentettem át a magasabb eszmények és ambíciók Vesta-lángját. Lancsival is szétkerültünk — ő ment a maga útján, vakon bízott benne, hogy talentuma elegendő lesz az érvényesülésre, baráti irányítás, nyesegetés nélkül is, én meg másodkontrakönyvelő lettem a Fércműipari és Ponyvatenyészeri Iparos Társulatnál. De erről majd külön könyvben számolok be, máris sokan sürgetnek. S egyszer — ha jól emlékszem március közepén volt — bemegyek a Pilvaxba Sancsi ott ül, szokott asztalánál. Nagyon letörten, meglátszott rajta, hogy régen nem látott engem. Igyekeztem kedélyesen, mitsem megtorlóan fellépni: „Mit írsz, Sancsi?" — kérdem, mire ő egy megkezdett stró lélyedigieinekel, sorozatokat iél.'irfiben, tönelélyene! mimten mennyiségben V££»27eSC t.OWY FMIGYESNB bélyerkerosbeilfl. Budapest, VI., Vilma királyné út 24. Telefon 228-155. Ilim nemzet fát mutat nekem. Ez áll rajta: „Kérlek, méltóztassatok felkelni, tisztelt magyarok!“ Kínlódó arca elárulta: nincs meggyőződve, hogy jót írt. Pillanatig haboztam Aztán felülkerekedett a szivem s leültem melléje: „Én ezt inkább így mondanám: Talpra magyar, hí a haza!“ Mohón lemásolta. De nem volt szíve megköszönni, csak annyit bökött ki, pipája mellől: „emmán defil“ Nem kérek elismerést, nem akarok semmi mást, csak a géniuszt szolgálni, szemben azokkal, akik szegény, egyetlen barátomnak, Lancsinak dicsfényébe kapaszkodva akarnak belemászni az irodalomtörténetbe. Micsoda szemtelenség nem? S ha azóta nem láttam is — nem kért tanácsot tőlem, nyilván restelte magát Malvin fuszekliügye miatt —, elment és nem jött vissza többé. De, hta néha elmegyek a pesti Dunapartra s ott látom a szobrát, tisztán hallom, amint halkan, hogy más ne értse, leszól talapzatáról: „Dömesi, én tudom, hogy valójában Neked kellene itt állanod helyettem! Dömcsi, nem akarsz feljönni?“ Angol lap oroszországi helyzetképe Genfből jelenti a Német Távirati iroda: Londonból jelentik: A szovjetorosz külpolitikát csak úgy lehet felvázolni — írja a Nineteenth Century and After főszerkesztője —, ha egyrészt belehelyezzük az európai térségbe, másrészt tisztázzuk viszonyát a lengyel külpolitikához és végül bizonyos állandó tényezők világánál nézzük, amelyekkel a folyóirat szeptemberi száma foglalkozott. A lengyel határtól keletre más művelődési rendszer van és attól nyugatra szintén más. Hogy a kettő közül melyik a jobbik, arról ne beszéljünk, hanem szorítkozzunk csak az alapvető különbségre. Szovjet-Oroszország tudatosan elszigetelte magát a világ többi részétől. Határain belül egy „eszményi“ emberi társadalmat akart létrehozni és evégből ki akart zárni minden idegen befolyást s alattvalói számára minden összehasonlítási lehetőséget el akart venni. Ezt az elszigeteltséget a háború részben megszüntette. Bár még kevés adat áll rendelkezésre, mégis képet lehet formálni a Sztálintól irányított orosz életről. Lássuk ma az orosz külpolitikát. A szovjet állam hatalma három alapon nyugszik: az NKVD (ezelőtt GPU), a katonai erők és a munkatáborok. A szovjet kényuralom alatt tehát az összetartozandóságnak olyan szelleme él, amilyenhez hasonló más országban nem található. Nemcsak a lengyelek, besszarábiaiak és a balti államokbeliek közül hurcoltak el egymilliónyi embert az ország belsejébe, hanem az oroszok millióit is a szovjetúnió területének egyik részéről a másikba irányították. Hihető az a becslés, amely szerint ezeknek a száma mintegy 9 millió. Az emberek elhurcolásánál politikai és gazdasági szempontok egyformán játszanak szerepet. Az ukrán nemzeti kérdés lesüllyedt. A fiatalabb nemzedék nem is ismeri. Sztálinnak mégsem sikerült az ukrán kérdést, egy 40 milliónyi nemzeti közösség kérdését, megoldani. A szovjet Kelet-Galiciát is, amely pedig a cári időkben nem tartozott Oroszországhoz, magának követeli, mert lakossága ukrán. Sztálin nem fogja tűrni, hogy egy külön kis ukrán közösség a szovjet határokon kívül éljen. A szovjetúnió parasztságának az a része, amely száműzetésben él, nyugtalankodik, mert szeretne hazatérni. Nagy gazdasági inség is uralkodik, egyes helyeken éhínség, de a hadsereget minden körülmények között el kell látni élelemmel. Az újjáépítés szó Angliában keveset mond, de Szovjet-Oroszországban nagyon sokat jelent. A mai szovjet polgár jobb életet vár, azaz egy kevéssel több szabadságot, ami nélkül jobb élet lehetetlen. Az angol lap cikke végül rámutat Anglia és a szovjetúnió magatartásának különbözőségére Németországgal szemben. Az angolok azon az állásponton vannak, hogy Németország, ha katonai ereje véglegesen megtört, nem érdekli többé őket. A szovjet számára azonban a németek egy olyan nemzet, amelyet előbb fel kell oszlatni, azután újjáalakítani, hogy végül a szovjetorosz érdekek szolgálatába állíthassák. (MTI.) Közép-Európa kérdése és a kis nemzetek ügye angol-svájci megvilágításban A Journal de Génévé külpolitikai munkatársa újabban e lap két számában is foglalkozik Európának a háború utáni felépítési tervével. Az ismert német megoldási tervezetekkel kapcsolatosan az angolszász közvélemény jelenlegi magatartására mutat rá. Ez a közvélemény 1940 óta változatlanul kitart a föderatív elgondolás mellett, csak éppen a szövetkezési elv a gyakorlati életbe való áttételének a mikéntje szenved — megállapítása szerint — változást. S kezdetben az európai Egyesült Állam eszméje kísértett. Chamberlain kormánya 1910 januárjában nyilatkozott is e kérdésről és a páneurópai eszmék felé hajlott, ellentétben Coudenhove-Calergi elgondolásával, aki ugyan a legismertebb szóvivője a páneurópai gondolatnak, de Anglia kizárásával, minthogy elmélete szerint Anglia nem kontinentális hatalom és így helye tulajdonképpen egy európán kívüli föderációban van. Anglia ezzel az európai államok közötti szervezettel tulajdonképpen az egyensúlyozási szerepet kívánta biztosítani, feladatául tűzve ki a „balance of Power“ elvének következetes gondozását. De bármennyire is úgy fest a dolog, hogy az angolszász reális közvélemény feltételezte volt a páneurópai eszmék áttételének lehetőségét — az utópiák síkjáról a gyakorlati politika síkjára —, a háborús események következtében beállott nemzetiségi atomizálódási folyamat és a népi konfliktusok rendkívüli kiélesedése meg kellett győződnie arról, hogy egyelőre a nagyobb egység helyett mégiscsak a kisebb egységek rendszere — a regionalizmus — a legsikeresebb eszköz a szövevényes nemzetközi probléma átkarolásához és ellenőrzéséhez. Egyetlen európai központ helyett tehát több európai központot kell létesíteni azoknak a népeknek számára, amelyeket szomszédsági, német kifejezési modorban: geopolitikai adottságaik szervesen összefüggő keretbe helyeznek. Voltaképpen: ez az eszme sem új. A Népszövetség minden oldaláról vallott kritikájának nagy idényeiben sűrűn emlegették, hogy előbb Európában külön blokkokat kell létesíteni ( balkáni blokk, középeurópai blokk, skandináv blokk stb.) és majd ezeket összefogva, e föderáció szövetségét megteremteni. Jelenlegi angol elképzelés szerint Európa hat-hét ilyen regionális állam- szövetségből állana és ezt a blokkképződéseket Anglia élénken szuggerálja a vele érintkezésiben álló emigráns kormányoknak. A kis népek semlegessége A regionalizmusok e szemlélete fokozottabb mértékben helyezi előtérbe az angolszász közgondolkodásban is a) kis népek ügyét, b) a középeurópai föderáció gondolatát. E kettő voltaképpen a legszorosabban áll összefüggésben egymással. Ami a kis népek ügyét illeti, Sir Stafford Cripps — amennyiben az ő álláspontja pontosan fedi az angolszász kormány álláspontját is — a szövetséges négy hatalom európai irányító szerepéről szólván, többek között leszögezte azt az elvet, hogy „akármilyen kicsi is legyen egy nemzet, kell, hogy beleszólási joga legyen az európai ügyek közös irányításába és a beleszólási jogokat a regionális tanácsokon keresztül kell érvényesíteniük“. Tehát közvetve. E regionális tanácsok felelősek volnának az egész világot képviselő főtanácsnak. Ennek az elgondolásnak — eltekintve több szervi hibájától (közvetettség és a veszély, hogy a regionalista államszövetség vezetését a szövetséges hatalmak esetleg az ő csatlós államuknak kényszerítik ki) — az a veszély is fönnáll, hogy a hangsúlyt a biztonságra rakja és elhanyagolja a gazdasági, szociális és pszichológiai bajokat és sérelmeket, amelyek megoldása nélkül a kis nemzetek számára tartós békét megteremteni nem lehet. Joggá jegyzi meg tehát az említett svájci lap, hogy Cripps megoldási tervezete nyugtalanítja a kis nemzeteket, mert nem kíván kevesebbet tőlük, mint azt, hogy mondjanak le semlegességükről és szuverenitásuknak bizonyos részéről — a közös ügy érdekében. A svájci lap utal Salvador de Madariaga, az ismert spanyol társadalombölcsésznek éppen a szövetséges népek baráti klubjában mondott előadására, amelyen rámutatott, hogy a kis nemzetek semlegessége tulajdonképpen nemzetközi hivatásuknaka lényege és a kis nemzetek a jelenlegi roppant mérkőzésben nem hatalmi érdekeket, hanem éppen a semlegességüket kitevő tartalmat védik. „Mélyebben hatolva e problémában" VASÁRNAP, 1945 NOVEMBER 14. ) állapította meg Madariaga —,mindig újra és újra arra a megállapításra jutunk, és e szabály alól nincs kivétel, hogy végeredményben a játszma a nagy, a közép- és kis nemzetek semlegességének megtartásáért vagy visszaszerzéséért folyik. Mindig úgy volt és valószínűleg mindig úgy lesz, hogy a nemzeteknek nem adtak elegendő és igaz okot arra, hogy lemondjanak szuverén jogaikról egy magasabbrendű szervezet érdekében.“ Madariaga gondolatmenete a kis nemzeteket illetőleg nagyon hasonlít kamuznak, az ismert svájci regényírónak a kis nemzetek hivatásáról írott könyvében leszögezett álláspontjához. A kis nemzeteknek nemzetközi küldetése éppen az, hogy egyeztessenek a nagy nemzetek között és hivatástudatuk éppen a semlegességükben nyilvánul meg. Az, amit a kis nemzetek apportként hoznak Európa számára, semmivel sem kevesebb, mint amit a négy nemzetek hoznak. Kossuth és a dunai föderáció A Journal de Génévé egy másik számában a középeurópai államszövetség egyik képletével, a dunai föderációval foglalkozik. A genfi lap szerint ez a kérdés ma nagyon is az előtérben áll. Melyik a helyes megoldási kísérlet? A dunai terv minden bizonnyal. Behatóan ismerteti Kossuth Lajosnak föderációs tervét és tudni véli, hogy Kossuth gondolatai még most is nagy befolyással vannak hazájának közvéleményére. Kossuth elmélete, ha időközben porréteg is tapadt reá, sohasem szűnt meg foglalkoztatni a politikusokat. A huszadik század beköszöntésével a dunai föderáció gondolatainak hívei állandóan növekedtek. 1917-ben Massaryk, a csehszlovák köztársaságnak későbbi elnöke olyan tervvel jelentkezett a szövetségesek előtt, amely a Habsburg monarchia romjain demokratikus dunai föderációnak vetette volna meg az alapját. Az 1919-es békeszerződések megadták volna a lehetőséget az ilyen természetű összeműködés számára, de amint tudjuk, a dunai államok között — és ebben legkevésbé Magyarország volt a hibás — olyan politikai ellentétek élesedtek ki, amelyek e mt megoldást lehetetlenné tették, — folytatja gondolatmenetét a svájci lap. A svájci lapok szerint 1939 óta a föderációs gondolat újra feléledt. Az új teoretikusok között a svájci lap Macartney professzort és frodzsa Milánt emlegeti, mint akik könyveikben ennek az együttműködésnek a rendszerét is kifejlesztették. Úgy az amerikai közvéleményben, mint az angolszász közvéleményben ma is foglalkoznak a Dunamedencében elhelyezkedett népek döntő politikai szerepével, viszont ez a kérdés nemcsak elvi posztulátum és nemcsak az angolszászoktól függ, hanem a dunai államok népeinek akaratától és az európai politika más tényezőitől, így Moszkvától és Németországtól, amely sohasem fogja feladni azt a jogát, hogy ebbe a kérdésbe teljes tekintélyével beleavatkozhasson. A háború alatti tervek A középeurópai államok esetleges együttműködésére vonatkozólag már a háború folyamán is több ízben merült fel terv. 1940 november 14 -én, amikor a lengyel és cseh emigráns államfők összejöttek Londonban, elhatározták, hogy a háború után a legszorosabban együttműködnek. Sikorszki és Benes akkor még úgy látták, hogy a nem germán népek semlegesítő zónát hozhatnak létre Közép- és Kelet-Európa között és fölvetették Magyarországnak, a balti államoknak és Ausztriának belépését is a szövetségbe. (Hasonló szövetségi tervet emlegettek 1942-ben Görögország és Jugoszlávia között ) A cseh-lengyel együttműködésnek terve is azonban, mint annyi föderatív elgondolás, a lomtárba került. A lengyel elgondolás — és ez vezetett azután szakadáshoz a londoni emigráns kormány és Moszkva között — egy olyan államszövetségre gondolt, amely a bolsevizmus ellen is gátat szab, márpedig a lengyel emigráció körei éppen a kenes köré csoportosult esetiekben látják a bolsevizmus európai szálláscsínélőit. De eltekintve ettől az ellentéttől is, az egyes emigrációk körében is oly sok a belső egyenetlenkedés, hogy emelőre az egyes országok közvéleményei önmagukkal sem tudnak megegyezni hát még más államokkal. Ami eddig trtént pozitívumként, nem egyéb, mi irt az, hogy Benes az emigrációs cseh kormány nevében Moszkvával húszesztendős szerződést kötött, azzal az Oroszországgal, amely nyíltan és fenntartás nélkül jelentette ki, hogy a legnagyobb ellensége minden blokk-képzésnek, akár Közép-Európában, akár pedig másutt. (1.) * mmm