Magyar Nemzet, 1943. november (6. évfolyam, 258-269. szám)

1943-11-14 / 258. szám

­n Temperoi: Petőfi unokasógora­ ­Mint irodalmi életünk figyelői örömmel tapasztalják, egyre-másra jelennek meg a könyvpiacon mun­kák, melyekben egy-egy megdi­­csőült nagyságunk valamely kö­zeli rokona tárja fel az eddig féltve őrzött valóságot: milyen is volt az illető valójában? Az olva­sók rendkívüli hálára vannak a só­gorok, sógornők, komák kereszt­­mamák s egyéb intim ismerősök­nek kötelezve: nélkülük és felfe­dező leleplezéseik, valamint lelep­lező felfedezéseik nélkül csakugyan elhinnénk nagy­jainkról, hogy na­gyok volt — vagy rájövünk, hogy nagy pólhoz mennyivel já­rult hozzá az éppen szellőztetett rokonsági kapcsolat. Ennek az irodalmi áramlatnak kívánunk szolgálatot tenni, midőn — mindenkit megelőzve — részle­teket közlünk Petőfi unokasógo­­rának, a méltatlanul félreismert Paczák neme, adólevéltári segéd­szolgálati felü­gyelnöknek s a du­­naszabajdi sakkor nagy érdemeket szerzett elnökének emlékirataiból.) Engem úgy ismert meg a Sándor — akkor még Petrovicsnak hívták s csak később kérdezett meg engem, duru­zsoló Meidinger-kályhám sugallta bi­zalmas órán, mert hát kihez fordult volna, ugye? — hogy aszongya: Mondd, Dömém, mondjad nekem meg — eleinte szerette magát kicsit esetlenül kifejezni, később leszoktattam róla — „mégis milyen nevet vegyek fel?” É­n aztán megérzésességem in­­tuicionális mélységéből kibúvárkodtam neki ezt a megoldást... De hát mindez még messze volt azon decemberi estén, mikor én beléptem a Mrazenákék szo­bájába, lent Porzsolt-Szörcsögön, ahol családom első szerepet játszott. Meg voltam híva disznótorra s már vagy tizen-tizenketten várták a belépésemet Sorba kezet fogtam mindenkivel, ma­gamra véve a társadalmi udvariasság­­kényszer létformaságainak kárincálását — s így érkeztem el a sarokba, ahol­­ egy kecskeszakállas, soványságos, ám mégis valamelységesen döbbenetger­jesztő fiatal ember állott. Megszorítot­tam jobbját: „Paczák!“ — szóltam keményen. „Ezt a nevet már hallottam.“ — fe­lelte Petrovics. De csak másnap tudtam meg, hogy a kicsit sanda, enyhén selypes kislány, aki azon az estén végzetes, meg­baboná­­zásosan kiterebélyesedő hatást tett rám, s akivel aztán még vagy három­szor találkoztam, mielőtt az oltárhoz vezettem volna, Petrovics-Petőfi déd­­anyja-hugának-keresztkomalánya, így került Petőfi — nevezzem hát így, ha már tanácsomra így hívja a közvélemény, bár hálátlanul elfelejti szerepemet — rokonságba velem. Rokonság ... Nekem nem sok örö­möm volt belőlem... Nem vagyok az a kimondottan kicsinyes, kákán cso­mót kereső ember s így nem rovom fel a Petrovics családnak, hogy én csak egyszer voltam náluk meghíva, akkor sem tudtam enni a lecsóból, mert ép­pen fogfájásom volt, Sándor viszont három ízben is megitta egy-egy pohár szilvóriumot, — csak feljegyzem, hogy a jövő korok kutatói ne legyenek ho­mályban, kinek micsodás szerepességet juttatott a sorscsinálmány a világiro­dalomban ... Azt sem hallgathatom el, hogy Mal­vin, Petőfi unokahúga, ki később ne­jem lett, nem szerette megstoppolni a fuszeklijeimet, jóllehet lánykorában sokszor véresen komoly ígéreteket tett erre nézve. Jól tudom, nem lehet ezt teljes mértékben Petőfi rovására írni — néha halványan, mintha igyekezett volna Malvint jó útra terelni. Egyszer, emlékszem, rászólt, mikor Malvin ismét félretette két pár lilacsíkos zoknimat: „Ejnye mán no!“ — így mondta, em­lékszem — „hát a Döme talán bizony mezteláb járjon ebbeja kutyatélbe!" Minden utólagos irodalomtörténeti kóklerkedéssel szemben merem bizo­nyítani: így mondta — „mezteláb“ és „ebbeja“! Deh­ét ez csak olyan fellobbanás volt Sándortól — jött, elmúlt. Mint a híre is elmúlna, ha én nem írnék most róla, lelkiválságos, szent, nagy nekike­­seredéssel, önzetlenül, névtelenül, né­mán ... ...Igen, hát essünk túl rajta, meg kell mondanom, hogy Sándor vagy Sálicsika, ahogy bizalmasabb odafeszü­­léses lélekbecézgető óráinkon neveztem olykor — nem volt mentes az emberi gyengeségektől. Noha már az első ta­lálkozásunkkor feltűnt nekem, hogy mennyire jól tudja alakítani a művelt és világi dolgokban jártas férfit — például, ha még olyan náthás volt, sem fújta orrát a drágaművű kasmírfüg­­gönybe, ami szobámat amikor ékesí­­tette (Malvin később egyszer vajaske­­nyeret kent hozzá, önzően!) sem a ci­pőjét nem húzta le társaságban — mé­gis rá kellett jönnöm, hogy ez csak a felületen van így. Amint hogy felületi tüneményesség, látszatcsinálmány volt az is, hogy imitt-amott Shakesperet, Shelleyt, miegymást fordított, eredeti­ből — mindezzel nyilván csak a mű­­veletlenségét akarta leplezni, velem szemben, aki már ötéves koromban perfektül tudtam két versikét fran­ciául. Fáj, fáj, de nem a magam mulatta­­tására, még k­evésbbé a saját megci­­bált lényem felmagasztosítására írom ezeket, hanem kizárólag és csakis egyedül az igazság szolgálatában; meg kell, hogy írjam ezt is: egy ízben a Váci­ utcán mentünk Sándorral, mi­kor szembe jön egy újságos gyermek. Sándor — az őt jellemző bohémes könnyelműséggel hajlamos lett volna egy újságot vásárolni! Persze, nem volt aprópénze. Minden szégyenkezés nélkül fordul hozzám: „Ugyan, Döm­­csi, nincs egy piruláds" — Én bele­­kotortam zsebembe s már fojtogatott a szégyenkezés: mindjárt meg kell mondanom, hogy nincsen! De Lan­­csika könnyelműségére jellemző mó­don már el is felejtette a dolgot s másról beszélt. Én ott álltam, lefor­rázva és sajgó tanulságokkal lelkisé­gem barázdás­ugarában: Sándor ké­pes lett volna elfogadni az utolsó pi­rulámat ! Ma már, visszanézve persze igyek­szem magamat kiszabadítani minden­féle gátlásokból — bevallom, nehe­zemre esik, mert a nagyon is átlát­szó és nyilván csakis az én érdemeim elnyomására összesküdött irodalom­­történet és sajtó olyan glóriába bur­kolja Petőfit, ami nem enged érvényre jutni másokat, talán szerényen hall­gató, noha tehetségben és hozzáké­­szültségben méltóbbakat Neveket nem mondok. Csak egyetlen ilyen vérző emlékeze­­tes eseményt. Malvin pájslit főzött otthon vacsorára — tudta, hogy én n­em szeretem, de Petőfinek esze ágába sem jutott, hogy lebeszélje róla, ők ilyenben összetartottak! — és így, hogy leküzdjem felhullámzó, gátsza­­kasztó belső viharzásomat, késő este elmentem a Pilvaxba. Sándor ott ült akkoriban, mindig lézengett körülötte néhány törtető. Ez esetben is emlék­szem mindenféle fiatal „író“ (szeret­ték magukat így neveztetni, semmi szerénység sem volt bennük) rémlik, hogy valami Jókai, egy szőke szakál­las fiú is ott kanalazta aludttejét, meg egy vidéki kezdő, bizonyos Arany, és még egy páran. Amint megjöttem, mind körém csoportosultak, kezemet rázták, gratuláltak. Ugyanis akkor az adóhivatalnál dolgoztam és éppen aznap jelent meg a Hivatalos Köz­lönyben egy nagyobb önálló munkám. Az volt a címe: „Árverés hirdettetik“ és így kezdődött: „A cs. kir. adóhiva­tal felhívására, nemkülönben a 135.976/1843 számú császári pátens alapján felhivatnak mindazok, kik­nek .. Láttam, hogy Sándort marcangolja az irigység. Azon a napon ugyanis neki is jelent meg valami kisebb ver­sikéje — ha jól emlékszem, a János vitéz. El akartam venni a dolgok élét s közismert, már-már bűnszámba menő altruizmusommal áttereltem a kis lel­kendező sereget Lancsi felé. Egy pár tárgyilagos, de elismerő szóval mél­tattam munkáját, a többiek is helye­seltek, irántam való tiszteletből... de ábrándtalanul, ridegen élesszimatú lel­kiségem nem tévedett. Petőfi irigy, lett a sikereimre .. .. Ballagtak, karincáltak, bice­bó­­cúztak a csürcsavaró garázda eszten­dők, Malvintól elváltam, mert egyszer azon héten kétszer főzött mákosnudlit — s bár ekkor az önző Petrovics ro­konság leküzdhetetlen pressziójára már feladtam egykori művészi tervei­met, létem benső szentélyébe töretle­nül mentettem át a magasabb eszmé­nyek és ambíciók Vesta-lángját. Lan­­csival is szétkerültünk — ő ment a maga útján, vakon bízott benne, hogy talentuma elegendő lesz az érvénye­sülésre, baráti irányítás, nyesegetés nélkül is, én meg másodkontraköny­­velő lettem a Fércműipari és Ponyva­­tenyészeri Iparos­ Társulatnál. De erről majd külön könyvben számolok be, máris sokan sürgetnek. S egyszer —­ ha jól emlékszem már­cius közepén volt — bemegyek a Pil­vaxba Sancsi ott ül, szokott aszta­lánál. Nagyon letörten, meglátszott rajta, hogy régen nem látott engem. Igyekeztem­ kedélyesen, mitsem megtor­­lóan fellépni: „Mit írsz, Sancsi?" — kérdem, mire ő egy megkezdett stró­ lélyedigieinekel, sorozatokat iél.'irfiben, tön­elélyene! mimten mennyiségben V££»27eSC t.OWY FMIGYESNB bélyerkerosbeilfl. Budapest, VI., Vilma királyné­ út 24. Telefon 228-155. Ilim nemzet fát mutat nekem. Ez áll rajta: „Kérlek, méltóztassatok felkelni, tisztelt magyarok!“ Kínlódó arca el­árulta: nincs meggyőződve, hogy jót írt. Pillanatig haboztam Aztán felül­kerekedett a szivem s leültem mel­léje: „Én ezt inkább így mondanám: Talpra magyar, hí a haza!“ Mohón lemásolta. De nem volt szíve megköszönni, csak annyit bökött ki, pipája mellől: „emmán defil“ Nem kérek elismerést, nem akarok semmi mást, csak a géniuszt szol­gálni, szemben azokkal, akik szegény, egyetlen barátomnak, Lancsinak dics­fényébe kapaszkodva akarnak bele­mászni az irodalomtörténetbe. Micsoda szemtelenség nem? S ha azóta nem láttam is — nem kért tanácsot tőlem, nyilván restelte magát Malvin fuszekli­­ügye miatt —, elment és nem jött vissza többé. De, hta néha elmegyek a pesti Du­­napartra s ott látom a szobrát, tisz­tán hallom, amint halkan, hogy más ne értse, leszól talapzatáról: „Dömesi, én tudom, hogy valójában Neked kel­lene itt állanod helyettem! Dömcsi, nem akarsz feljönni?“ Angol lap oroszországi h­elyzetképe Genfből jelenti a Német Távirati ir­oda: Londonból jelentik: A szovjetorosz külpolitikát csak úgy lehet felvázolni — írja a Nine­teenth Century and After főszerkesz­tője —, ha egyrészt belehelyezzük az európai térségbe, másrészt tisztázzuk viszonyát a lengyel külpolitikához és végül bizonyos állandó tényezők vi­lágánál nézzük, amelyekkel a folyó­irat szeptemberi száma foglalkozott. A lengyel határtól keletre más mű­velődési rendszer van és attól nyu­gatra szintén más. Hogy a kettő kö­zül melyik a jobbik, arról ne beszél­jünk, hanem szorítkozzunk csak az alapvető különbségre. Szovjet-Orosz­­ország tudatosan elszigetelte magát a világ többi részétől. Határain belül egy „eszményi“ emberi társadalmat akart létrehozni és evégből ki akart zárni minden idegen befolyást s alattvalói számára minden össze­hasonlítási lehetőséget el akart venni. Ezt az elszigeteltséget a háború részben megszüntette. Bár még kevés adat áll rendelkezésre, mégis képet lehet formálni a Sztálintól irányított orosz életről. Lássuk ma az orosz külpolitikát. A szovjet állam hatalma három alapon nyugszik: az NKVD (ezelőtt GPU), a katonai erők és a munkatáborok. A szovjet kényuralom alatt tehát az összetartozandóságnak olyan szelleme él, amilyenhez hasonló más országban nem található. Nemcsak a lengyelek, besszarábiaiak és a balti államokbeliek közül hurcol­tak el egymilliónyi embert az ország belsejébe, hanem az oroszok millióit is a szovjetúnió területének egyik részé­ről a másikba irányították. Hihető az a becslés, amely szerint ezeknek a száma mintegy 9 millió. Az emberek elhurco­lásánál politikai és gazdasági szem­pontok egyformán játszanak szerepet. Az ukrán nemzeti kérdés lesüllyedt. A fiatalabb nemzedék nem is ismeri. Sztálinnak mégsem sikerült az ukrán kérdést, egy 40 milliónyi nemzeti kö­zösség kérdését, megoldani. A szovjet Kelet-Galiciát is, amely pedig a cári időkben nem tartozott Oroszországhoz, magának követeli, mert lakossága ukrán. Sztálin nem fogja tűrni, hogy egy külön kis ukrán közösség a szov­jet határokon kívül éljen. A szovjetúnió parasztságának az a része, amely száműzetésben él, nyug­talankodik, mert szeretne hazatérni. Nagy gazdasági inség is uralkodik, egyes helyeken éhínség, de a hadsere­get minden körülmények között el kell látni élelemmel. Az újjáépítés szó Angliában keve­set mond, de Szovjet-Oroszország­­ban nagyon sokat jelent. A mai szov­jet polgár jobb életet vár, azaz egy kevéssel több szabadságot, ami nél­kül jobb élet lehetetlen. Az angol lap cikke végül rámutat Anglia és a szovjetúnió magatartásá­nak különbözőségére Németország­gal szemben. Az angolok azon az ál­lásponton vannak, hogy Németország, ha katonai ereje véglegesen megtört, nem érdekli többé őket. A szovjet számára azonban a németek egy olyan nemzet, amelyet előbb fel kell oszlatni, azután újjáalakítani, hogy végül a szovjetorosz érdekek szolgá­latába állíthassák. (MTI.) Közép-Európa kérdése és a kis nemzetek ügye angol-svájci megvilágításban A Journal de Génévé külpolitikai munkatársa újabban e lap két számá­ban is foglalkozik Európának a háború utáni felépítési tervével. Az ismert német megoldási tervezetekkel kap­csolatosan az angolszász közvélemény jelenlegi magatartására mutat rá. Ez a közvélemény 1940 óta változatlanul kitart a föderatív elgondolás mellett, csak éppen a szövet­kezési elv a gya­korlati életbe való áttételének a mi­kéntje szenved — megállapítása sze­rint — változást. S kezdetben az euró­pai Egyesült Állam eszméje kísértett. Chamberlain kormánya 1910 január­jában nyilatkozott is e kérdésről és a páneurópai eszmék felé hajlott, ellen­­tétben Coudenhove-Calergi elgondolá­sával, aki ugyan a legismertebb szó­vivője a páneurópai gondolatnak, de Anglia kizárásával, minthogy elmélete szerint Anglia nem kontinentális hata­lom és így helye tulajdonképpen egy európán kívüli föderációban van. Ang­lia ezzel az európai államok közötti szervezettel tulajdonképpen az egyen­­súlyozási szerepet kívánta biztosítani, feladatául tűzve ki a „balance of Po­wer“ elvének következetes gondo­zását. De bármennyire is úgy fest a dolog, hogy az angolszász reális közvélemény feltételezte volt a páneurópai eszmék áttételének lehetőségét — az utópiák síkjáról a gyakorlati politika síkjára —, a háborús események következté­ben beállott nemzetiségi atomizálódási folyamat és a népi konfliktusok rend­kívüli kiélesedése meg kellett győződ­nie arról, hogy egyelőre a nagyobb egység helyett mégiscsak a kisebb egységek rendszere — a regionaliz­­mus — a legsikeresebb eszköz a szö­vevényes nemzetközi probléma átka­rolásához és ellenőrzéséhez. Egyetlen európai központ helyett tehát több európai központot kell létesíteni azok­nak a népeknek számára, amelyeket szomszédsági, német kifejezési modor­ban: geopolitikai adottságaik szerve­sen összefüggő keretbe helyeznek. Voltaképpen: ez az eszme sem új. A Népszövetség minden oldaláról vallott kritikájának nagy idényeiben sűrűn emlegették, hogy előbb Európában kü­lön blokkokat kell létesíteni ( balkáni blokk, középeurópai blokk, skandináv blokk s­tb.) és majd ezeket összefogva, e föderáció szövetségét megteremteni. Jelenlegi angol elképzelés szerint Európa hat-hét ilyen regionális állam-­ szövetségből állana és ezt a blokk­képződéseket Anglia élénken szugge­­rálja a vele érintkezésiben álló emig­ráns kormányoknak. A kis népek semlegessége A regionalizmusok e szemlélete fo­kozottabb mértékben helyezi előtérbe az angolszász közgondolkodásban is a) kis népek ügyét, b) a középeurópai föderáció gondolatát. E kettő voltaképpen a legszorosab­ban áll összefüggésben egymással. Ami a kis népek ügyét illeti, Sir Staf­ford Cripps — amennyiben az ő állás­pontja pontosan fedi az angolszász kormány álláspontját is — a szövet­séges négy hatalom európai irányító szerepéről szólván, többek között le­szögezte azt az elvet, hogy „akármilyen kicsi is legyen egy nemzet, kell, hogy beleszólási joga legyen az európai ügyek közös irányításába és a bele­szólási jogokat a regionális tanácso­kon keresztül kell érvényesíteniük“. Tehát közvetve. E regionális tanácsok felelősek volnának az egész világot képviselő főtanácsnak. Ennek az el­gondolásnak — eltekintve több szervi hibájától (közvetettség és a veszély, hogy a regionalista államszövetség ve­zetését a szövetséges hatalmak esetleg az ő csatlós államuknak kényszerítik ki) — az a veszély is fönnáll, hogy a hangsúlyt a biztonságra rakja és elha­nyagolja a gazdasági, szociális és pszichológiai bajokat és sérelmeket, amelyek megoldása nélkül a kis nem­zetek számára tartós békét megterem­teni nem lehet. Joggá­ jegyzi meg te­hát az említett svájci lap, hogy Cripps megoldási tervezete nyugtalanítja a kis nemzeteket, mert nem kíván keve­sebbet tőlük, mint azt, hogy mondja­nak le semlegességükről és szuvere­­nitásuknak bizonyos részéről — a kö­zös ügy érdekében. A svájci lap utal Salvador de Madariaga, az ismert spa­nyol társadalombölcsésznek éppen a szövetséges népek baráti klubjában mondott előadására, amelyen rámuta­tott, hogy a kis nemzetek semleges­sége tulajdonképpen nemzetközi hiva­tásuknak­­a lényege és a kis nemzetek a jelenlegi roppant mérkőzésben nem hatalmi érdekeket, hanem éppen a semlegességüket kitevő tartalmat vé­dik. „Mélyebben hatolva e problémába­n" VASÁRNAP, 1945 NOVEMBER 14. ) állapította meg Madariaga —,mindig újra és újra arra a megállapításra ju­tunk, és e szabály alól nincs kivétel, hogy végeredményben a játszma a nagy, a közép- és kis nemzetek semlegessé­gének megtartásáért vagy visszaszerzé­séért folyik. Mindig úgy volt és való­színűleg mindig úgy lesz, hogy a nem­zeteknek nem adtak elegendő és igaz okot arra, hogy lemondjanak szuverén jogaikról egy magasabbrendű szervezet érdekében.“ Madariaga gondolatmenete a kis nemzeteket illetőleg nagyon hasonlít k­amuznak, az ismert svájci regény­írónak a kis nemzetek hivatásáról írott könyvében leszögezett álláspontjához. A kis nemzeteknek nemzetközi külde­tése éppen az, hogy egyeztessenek a nagy nemzetek között és hivatástuda­­tuk éppen a semlegességükben nyilvá­nul meg. Az, amit a kis nemzetek ap­portként hoznak Európa számára, sem­mivel sem kevesebb, mint amit a négy nemzetek hoznak. Kossuth és a dunai föderáció A Journal de Génévé egy másik szá­mában a középeurópai államszövetség egyik képletével, a dunai föderációval foglalkozik. A genfi lap szerint ez a kérdés ma nagyon is az előtérben áll. Melyik a helyes megoldási kísérlet? A dunai terv minden bizonnyal. Behatóan ismerteti Kossuth Lajosnak föderációs tervét és tudni véli, hogy Kossuth gon­dolatai még most is nagy befolyással vannak hazájának közvéleményére. Kossuth elmélete, ha időközben porré­teg is tapadt reá, sohasem szűnt meg foglalkoztatni a politikusokat. A hu­szadik század beköszöntésével a dunai föderáció gondolatainak hívei állan­dóan növekedtek. 1917-ben Massaryk, a csehszlovák köztársaságnak későbbi elnöke olyan tervvel jelentkezett a szö­vetségesek előtt, amely a Habsburg monarchia romjain demokratikus du­nai föderációnak vetette volna meg az alapját. Az 1919-es békeszerződések megadták volna a lehetőséget az ilyen természetű összeműködés számára, de amint tudjuk, a dunai államok kö­zött — és ebben legkevés­bé Magyar­­ország volt a hibás — olyan politikai ellentétek élesedtek ki, amelyek e mt meg­­oldást lehetetlenné tették, — folytatja gondolatmenetét a svájci lap. A svájci lapok szerint 1939 óta a fö­derációs gondolat újra feléledt. Az új teoretikusok között a svájci lap Mac­artney professzort és frodzsa Milánt emlegeti, mint akik könyveikben ennek az együttműködésnek a rendszerét is kifejlesztették. Úgy az amerikai közvé­leményben, mint az angolszász közvé­leményben ma is foglalkoznak a Du­­namedencében elhelyezkedett népek döntő politikai szerepével, viszont ez a kérdés nemcsak elvi posztulátum és nemcsak az angolszászoktól függ, ha­nem a dunai államok népeinek akara­tától és az európai politika más ténye­zőitől, így Moszkvától és Németország­tól, amely sohasem fogja feladni azt a jogát, hogy ebbe a kérdésbe teljes te­kintélyével beleavatkozhasson. A háború alatti tervek A középeurópai államok esetleges együttműködésére vonatkozólag már a háború folyamán is több ízben merült fel terv. 1940 november 14 -én, amikor a lengyel és cseh emigráns államfők összejöttek Londonban, elhatározták, hogy a háború után a legszorosabban együttműködnek. Sikorszki és Benes akkor még úgy látták, hogy a nem germán népek semlegesítő zónát hoz­hatnak létre Közép- és Kelet-Európa között és fölvetették Magyarországnak, a balti államoknak és Ausztriának be­lépését is a szövetségbe. (Hasonló szö­vetségi tervet emlegettek 1942-ben Gö­rögország és Jugoszlávia között ) A cseh-lengyel együttműködésnek terve is azonban, mint annyi föderatív elgon­dolás, a lomtárba került. A lengyel el­gondolás — és ez vezetett azután sza­kadáshoz a londoni emigráns kormány és Moszkva között — egy olyan állam­­szövetségre gondolt, amely a bolseviz­­m­us ellen is gátat szab, márpedig a lengyel emigráció körei éppen a k­en­es köré csoportosult esetiekben látják a bolsevizmus európai szálláscsín­élőit. De eltekintve ettől az ellentéttől is, az egyes emigrációk körében is oly sok a belső egyenetlenkedés, hogy emelőre az egyes országok közvéleményei önma­gukkal sem tudnak megegyezni hát még más államokkal. Ami eddig t­­­r­­tént pozitívumként, nem egyéb, mi irt az, hogy Benes az emigrációs cseh kor­mány nevében Moszkvával húszeszten­­dős szerződést kötött, azzal az Orosz­országgal, amely nyíltan és fenntartás nélkül jelentette ki, hogy a legnagyobb ellensége minden blokk-képzésnek, akár Közép-Európában, akár pedig másutt. (1.) * mmm

Next